A Helikon irodalmi folyóirat és a főkonzulátus közös rendezvénye Bodornak adózó írások felolvasásával kezdődött, fiatal alkotóknak a Helikon ünnepi, Bodort köszöntő számában is megjelent írásai hangzottak el a szerzők tolmácsolásában. Buna Blanka Boróka, Váradi Nagy Pál és Zahorecz Eszter novelláit hallhatták az egybegyűltek és az ünnepelt is, akit ezt követően Márton Evelin kérdezett.
Először az előző napi operaperformanszra reflektált Bodor Ádám. Nikita címmel az ő írásából készült librettóra írt ifj. Márkos Albert zenét. A Nikita a zeneszerző választása volt, a Verhovina madarai című regény 11. fejezetét alakította át az író. A cselekményt szűkítette és koncentrálta, a szereplők nevét is megváltoztatta, ezzel szinte újjáteremtette őket. Azt is elmondta, a Márkos családhoz fűződő régi barátság okán engedett az unszolásnak, és bár a produkció tetszett, nem készül további operalibrettókat írni.
Utazásról, kirándulásokról esett szó ezután, hiszen nemrég Üzbegisztánban járt, ezzel régi, mintegy hetvenéves vágyát, magának tett ígéretét teljesítette, és nem csalódott. Ekkora kalandokra vágyik ugyan még, de úgy érzi, nem lel támogatásra. Ugyanezért túrázik is kevesebbet, bár a kedvenc helyeit, a Radnai havasokat, a Hargitát rendszeresen felkeresi még. Kilencven évesen az ember számol a testi adottságokkal és a határokkal. Az írás tekintetében nem beszél különösebb tervekről, és mindez nem öreges lemondás, Bodor Ádám korántsem egy megcsontosodott, besavanyodott, elkopott ember. Mindenről, amiről szó esett, olyan könnyed iróniával, humorral és nyugodt bölcsességgel beszélt, ami az önmagát és világát távolságtartással és józansággal szemlélők sajátja. Bodor Ádám ma is követi a híreket, a napi sajtót olvassa, figyeli a közeli és tágabb világ eseményeit. Kolozsvári ma is, bár évtizedek óta él Magyarországon, erdélyi, vallja magáról, aki itthon van itt is, ott is. Ez a város már nem a gyermekkora, fiatalkora városa, és bár a hegyek körülötte, a felhők ugyanolyanok, ismerős már többnyire a Házsongárdban köszönhetne rá, ha a túlvilágról köszönni lehetne.
Vajon a szinte kamaszként elszenvedett börtön tette magányossá? Úgy véli, mindig is ilyen alkat volt, valójában meteorológus szeretett volna lenni pont azért, mert akkor egy hegytetőn, a megfigyelőállomáson egész nap az eget kémlelhette volna. Ez a terv azonban több okból sem valósulhatott meg: olyan matematika és fizika stúdiumokat feltételezett volna, amire nem érezte képesnek magát. Kiderült, a meteorológusnak félóránként jelentést kell tennie, amit az ő beszédkészsége nem tett volna lehetővé, arról nem is szólva, hogy aztán már büntetett előéletűként holmi rádiólokátornak a közelébe se engedték volna. Nem kis öniróniával hozzátette: mivel úgymond semmihez sem értett, nem lehetett más, csak író. Sajátos elképzelése volt a világról, amit csakis íróként tudott megteremteni a papír és írószer segítségével. Hogy ez a világ egészen pontosan milyen, annak megállapítása az olvasókra, s nem az íróra tartozik.
Mindig is ilyen volt a minket körülvevő világ, vagy utolérte Bodor olykor kifejezetten apokaliptikus, bár a humort sosem nélkülöző írásainak hangulatát? Döntse el az olvasó, aki újra és újra kézbe veszi a regényeket: a Sinistra körzetet, Az érsek látogatását, a Verhovina madarait vagy a legutóbbi novelláskötetet, a Seholt.
