Az ókori Egyiptommal kapcsolatosan talán az a legdöbbenetesebb, hogy mennyi ideig – nagyjából három évezredig – létezett. Ez azt jelenti, hogy ha mondjuk Jézus idejében keletkezett volna, napjainkban még mindig hátra lenne mintegy ezer év a megszűnéséig. És ez csupán a szokásos, általánosan elfogadott számítás. Keletkezésének időpontját nehéz tisztázni, hiszen ha a számunkra többé-kevésbé ismeretes dinaszikus kortól, azaz a fáraók korától számítjuk a történetét, szembesülnünk kell azzal, hogy a Nílus völgyében már sokkal azelőtt, időszámításunk előtt öt és félezer évvel is sajátságos kultúra létezett. Megszűnésének időpontja sem teljesen egyértelmű. A hellenisztikus kultúra fokozatosan egyre inkább befolyásolta utolsó századait, aztán a rómaiak mindenestül bekebelezték Egyiptomot mint önálló politikai entitást, de ez korántsem jelentette a végét annak, amit egyiptomi kultúrának, életnek, nyelvnek nevezünk. A népi nyelvjárás az iszlám hódításig még uralkodó volt, aztán a háttérbe szorult, lassan eltűnt a mindennapi használatból, de utolsó maradványa, a kopt keresztények liturgikus nyelve ma is létezik – igaz, jobbára holt nyelvként, amelyet akár a katolikusoknál a latint, ma már csak az egyházi gyakorlat őriz.
Ennek dacára fontos szerepe van abban, hogy a mai egyiptomi keresztények az arabot többnyire az iszlámhoz kapcsolják, és kitartóan őrzik sajátos hagyományaikat, kultúrájukat, amelyek az ókori Egyiptomra vezethetők vissza. Olykor fellángol a szenvedély a nyelv újraélesztése iránt is, bár ez nagyjából úgy viszonyulhat ókori őséhez, mint mondjuk az olasz a latinhoz.
Mivel a görög és a római befolyás korszaka előtt nem létezett a zene lejegyzésének semmilyen formája, az ókori Egyiptom zenéjével kapcsolatos valamennyi elmélet és feltételezés tisztán spekulatív jellegű. Annyit biztosan tudunk, hogy a zene az élet minden területét áthatotta, de ennek dacára a hangszeres zene művelése a szakemberek területe volt.
Miként a hieroglif írást is szándékosan túlbonyolították, hogy az írástudó elit kiváltsága maradhasson, ugyanúgy a hétköznapi, egyébbel foglalkozó ember zenetanulását, zenével való foglalkozását sem bátorították.
A szakemberek között is több kasztot különböztettek meg. A legnagyobb tisztelet a templomi zenészeknek járt, annak ellenére, hogy messzemenően nem az a gyakorlat követelte meg a legnagyobb tudást. Amennyire tudjuk, a legtöbb templomi zene éneklésre és a szisztrum nevű csörgő rázására szorítkozott, ritkábban játszottak hárfán és ütőhangszereken.
Ugyanakkor a templomi zenészek kiemelt társadalmi megbecsülése valószínűleg a zene eredetére vonatkozó mítoszokra vezethető vissza. Az egyiptomi vallás a zenét Íhi isten és Bész istennő ajándékának tekintette. Mivel Bészt általában tehénként ábrázolták (nem, ez akkoriban nem volt durva sértés egy nőre nézve), akárcsak a jóval ismertebb Hathor istennőt, továbbá mindkét alaknak szerepe volt a különböző termékenységgel, gyermekszüléssel kapcsolatos rítusokban, a néptudatban a két alak idővel összeolvadt, és a zene a Hathor-kultusznak is fontos része lett. Ozirisz isten hiedelmeik szerint Hathor zenéjének segítségével civilizálta a világot, de az oroszlántestű (valljuk be, valamivel hízelgőbb, mint a tehén) Básztet istennőt is a zene úrnőjének tekintették.
Valamivel kisebb, de még mindig jelentős megbecsülésnek örvendtek a fáraók udvari zenészei, akik mindig képzett énekesek voltak, és kitűnően játszottak főleg húros hangszereken. A legalacsonyabb rendhez tartoztak a köznép világában a különböző eseményeken mulatságokon játszó zenészek. Ezeknek az eseményeknek természetesen a tánc is szerves része volt.
Azt is tudjuk, hogy az egyiptomiak jellemzően munka közben is gyakran énekeltek. Erre utal számos rajz, freskó, és sok esetben ezeknek a feliratai mögött is dalszövegeket gyanítanak a szakemberek. Némiképp ugyanezek a rajzok engednek következtetni a hangzásvilágra is, hiszen különböző hangszerek együtteseit ábrázolják.
Ami a hangszereket illeti, fontos megemlíteni, hogy az Ószövetség által említett valamennyi hangszernek már bukkantak rá párjára Egyiptomban, ami ismét igazolja azt, hogy valójában a korszak egyetlen hangszere sem tekinthető csupán egyik vagy másik kultúra sajátosságának.
Az ütőhangszerek között számos kézi, úgynevezett keretdob volt (ezt a zsidók tof, a perzsák daf néven ismerik, s mindkét kultúrában mindmáig használják is), ezen kívül csörgők, ujjcintányérok, csattogtatók léteztek. A fafúvósok közül mind az ajaksíposakat, mind a nádnyelveseket használták, és trombitaféleségről is tudunk. A húros hangszerek között számos lant, líra és hárfafajta létezett.
A zsidók zenekultúrájáról lényegesen többet tudunk, és ebbe nagy szerepe van a többnyire valláshoz kötődő írásoknak. A templomi zene a léviták feladata és kiváltsága volt.
Az első, salamoni templom idején 288 énekes huszonnégy együttesbe szerveződve heti huszonegy szertartáson énekelt. Ezenkívül tudjuk, hogy az Ószövetség írásait énekelve recitálták. A maszoréta Biblia tartalmaz is előadásmódra vonatkozó jeleket, utasításokat, ezek értelmezésére folyamatosan zajlanak kísérletek. A Krónikák könyve cintányérokat, hárfákat, húros hangszereket említ mint templomi kultuszhoz szükséges hangszereket. A kinnór nevű hárfát Dávid király hangszerének tartották, a modern héberben viszont ez a szó hegedűt jelent. A kosszarv kürt, a sófár inkább jelzőhangszer volt, de létezett még egy chazozra nevű ezüst trombita is. A szolgálat különböző részeit jelző csengettyű neve pa amon volt, a mai héberben ez harangot jelent.
A babiloni fogság nagy szakadást jelentett a zsidó vallási életben. A második, heródesi templom idején a zenével teljes kultusz újjáéledt, és egészen a templom lerombolásáig, Kr. u. 70-ig tartott. Ezután jelentősen módosult, hiszen templom híján a vallási élet fókusza átkerült a zsinagógákba, ahol a recitálás, a szövegek énekszerű felolvasása kapta a fő szerepet, és ennek a dallamvilága a görög hatás nyomán sokat változott. Érdekes, hogy míg a középkortól errefelé a rabbik igen elismerően szóltak a templomi kultusz hangszeres részéről, a zsinagógákból a hangszereket száműzték.
Nem csak a templomban volt a zenének fontos szerepe. Egy Meggidü melletti ásatás során olyan padlólapokat találtak, amelyeken nők játszanak meglehetősen fejlett, nyolc-kilenc húros, háromszögű hárfákon. Mindezek a hangszerek jelen voltak a térség többi népének, törzsének a zenekultúrájában is.
Az élet nagy eseményeit is zene és tánc kísérte, erre is számos bibliai hely utal (például Zsolt. 30,12, Zsolt 69,13, Préd. 3,4, Siral. 5,15). De ugyanazokból az írásokból kiderül, hogy a részegek énekét megvetették.
Salamon koronázását sípokkal, de Dávid bevonulását Jeruzsálembe és a szövetség ládájának érkezését is hangszerekkel ünnepelték. A Biblia azt is megemlíti, hogy a nagy csatákban aratott győzelmeket is Istent dicsérő, hálaadó zene és tánc követte.
Az olykor megjelenő szakkifejezések etimológiájából arra következtethetünk, hogy – akárcsak a mai nyugati zene művelői – hétfokú skálákban gondolkodtak, és az oktáv fogalmát is jól ismerték.
