Amikor Ázsia távoli vidékeiről beszélünk, akkor figyelembe kell vennünk néhány jellegzetességet. Elsősorban azt, hogy bár az ott kialakult kisebb-nagyobb birodalmak olykor hosszú időkre igyekeztek a világ többi részétől elszigetelten élni s a külföldieket sem mindig látták szívesen, egyiküknek sem sikerült megúszni sem a tőlük nyugatra eső kultúrák befolyását, sem azt, hogy egymásra hassanak.
Ha csak címszavakban beszélünk, akkor is érthetjük, miről van szó: a selyem útja, Cseng Ho admirális állítólag Afrika partjait is elérő expedíciója, a mongol hódítások, amelyek egyrészt elérték (és letarolták) Európa keleti részét is, másrészt Kubiláj nagykán vezetése alatt kínai dinasztiát alapítottak, a Japánnal kialakult cseppet sem problémamentes kapcsolatok. És bár ezek mögött rendszerint gazdasági, katonai, birodalmi ambíciók álltak, elkerülhetetlen volt, hogy a hadseregekkel együtt a kultúra is idegen vidékekre jusson s ott gyökeret verjen, teret hódítson s változzon.
Kína ókori (sőt középkori) történelme egy időnként darabjaira hulló, kisebb, egymással háborúzó királyságokra oszló, majd újra egyesülő birodalom története. Maga a kínai identitás kérdése problematikus volt, és ma is az. Ami a nyelvet illeti, igazából többes számban kell fogalmaznunk: ha a kisebb dialektusokat nem számoljuk, csupán azokat a nyelveket, amelyeknek beszélői – bár sok millióan vannak – kölcsönösen nem értik egymás beszédét, akkor is legalább hét nagy kínai nyelvről van szó. Nyilván a Nyugaton „mandarin” néven ismert nyelv – eredetileg a Han kínaiak beszéde – a hivatalos. De a kultúra megannyi eleme, az öltözködés, az építészet, az életforma is vidékről vidékre gyökeresen változik.
Annyit azonban elmondhatunk többé-kevésbé általános érvénnyel, hogy ezek a népek olyan világképben gondolkodnak, amelyben minden mindennel összefügg. Az öt őselem (tűz, víz, fa, föld, fém), az öt irány (észak, dél, kelet, nyugat, középpont), az öt évszak (amit mi vénasszonyok nyarának nevezünk, náluk külön évszaknak számít), a zenei skála öt hangja, és megannyi más dolog között annyira mély s számukra magától értetődő összefüggések vannak, hogy ez teljesen áthatja ma is a gondolkodásukat, beszédmódjukat.
Hogy csak egy példát mondjak: ha egy kínai ember nagy bevásárlásra készül, azt mondja: megyek vásárolni keletet és nyugatot. Igazából azt akarja mondani: a világon mindenfélét. De mivel a világot számára alkotó öt őselemből csak a fát s a fémet lehet betenni egy bevásárlókosárba, ezért az annak megfelelő két égtájat nevezi meg.
A távol-keleti – köztük a kínai – zene egyik legdöbbenetesebb jellegzetessége az, hogy amit el tudunk mondani az ókorról, az szinte ugyanolyan formában ma is érvényes. Természetesen bizonyos dolgok változtak, fejlődtek, a hangszereket más anyagokból gyártják, az eszközkészlet némileg bővült nyugatról származó modernebb elemekkel, de a lényeget tekintve Kína ma két párhuzamos zenei világot tart fenn és működtet igen magas színvonalon: a nyugati világból származó, általunk ismert és gyakorolt komoly- és könnyűzenét, valamint a maga több ezer évre visszanyúló hagyományos zenekultúráját. Képesek világszínvonalon teljesítő szimfonikus zenekarokat létesíteni és fenntartani, de olyanokat is, amelyek szinte kizárólag kínai vonós, pengetős, fúvós és ütőhangszerekből állnak. Több ezer kínai koncertzongoristáról tudunk, akik a világ bármely színpadán, a legvirtuózabb repertoárt uralva megállják a helyüket, miközben ugyanakkora tömegek művelik a hagyományos hangszereket.
Azt már említettem, hogy a kínai zene alapvetően ötfokú skálában gondolkodik. A félhang nélküli pentatónia számos nép zenéjének a jellemzője, Ázsiában, Afrikában, Amerikában, de a régi magyar népzene is ilyen.
A legtöbb esetben idővel bővült a hangkészlet, hétfokú lett a skála, de a kínai világ egyike azoknak, amelyek a két új hangot inkább átmeneti, támasztóhangnak tekintik, a dallamok csontváza a régi ötből áll össze. Ha van a közelben billentyűs hangszer, próbáljunk meg csak a fekete billentyűkön játszani: bármerre is barangolnak ujjaink, ami megszólal az kínai jellegű lesz.
Ennek természettudományi okai vannak. Bármely hang esetében az első olyan felharmonikus, amely az alaphangnak nem valamelyik oktávja, az a kvint lesz, tehát az alaphangra épülő skála ötödik foka – például ha az alaphang C, akkor ez a felhang G lesz (számoljunk ötig: C, D, E, F, G). Ha ezután ezt az új hangot tekintjük alapnak, s annak keressük meg az ötödik fokát (G, A, H, C, D), akkor D-t kapunk. Tovább haladva kvintről kvintre, a következő hangok az A és az E lesznek. Ha ezeket sorrendbe helyezzük, akkor a hangsorunk: C, D, E, G, A, azaz pontosan egy ilyen félhang nélküli ötfokú skála. Ha folytatnánk a játékot, két újabb lépéssel hétfokú skálát kapnánk.
Ha a kínai hangszereket vesszük számba, felismerjük bennük a megfelelőit azoknak, amelyeket az ókorban a világ többi részén is használtak – természetesen alaposan módosított formában.
A lantfélék képviselője a p’ip’a nevű pengetős hangszer. A vonósoknak egész családja alakult ki, a legjelentősebb ezek közül a kéthúros erhu, amely szerintem a világ leghajlékonyabb, legemberibb hangú, nagyon kifejező hangszere. Az ütősök között a különböző cintányérok és a jávai gongra emlékeztető tam-tam mellett figyelemreméltó a csang-ku nevű kőjáték, a fúvósoknál dominál a dizi nevű bambuszfuvola és egy igen különleges – leginkább szájorgonának nevezhető – hangszer is, a séng. Ez eredetileg bambuszsípokból állt, amelyeket kivájt tökhéjba helyeztek, ami levegőtárolónak és rezonátornak is számít, a levegőt oldalról, egy fúvókából juttatták bele. Éles, erős hangja van. Már ennyiből is látszik, hogy ezekből a hangszerekből ugyanúgy lehet nagy méretű zenekart alakítani, vonós, pengetős, fúvós stb. csoportokkal, mint ahogyan mi alakítjuk ki Nyugaton a zenekart.
Kína már csak méreteinél fogva is erősen befolyásolta a szomszédos kultúrák világát, zenéjét. Amikor Kubiláj nagykán meghódította Kínát, és megalapozta a Jüan-dinasztiát, a mongol világ elitje szinte mindenestül kínai akart lenni, miközben ott volt a sztyeppek népe a maga kultúrájával, életmódjával. Ez a hatás tetten érhető a mongol hangszereken is. Ma is népszerű az a vonós hangszer, amelyet minden bizonnyal Kínától kölcsönöztek, majd sajátos mongol ízlés szerint alakítottak. Jellemzően lófejet mintázó fafaragás díszíti, ezért lófejű hegedűnek is nevezik, mongolul morin húr. A lant szintén népszerű, a nyaka vékonyabb lett, erre is gyakran kerül lófejdíszítés, tovsur a neve.
A mongol nép – és más közép-ázsiai népek – zenéjének egyik jellegzetessége a mély, torokhangú ének. Alapját a mongolul kargüra néven ismert hang alkotja, amely úgy keletkezik, hogy a laza hangszálak erős légoszlopnyomás alatt ütemesen záródnak. Körülbelül úgy szól, mint egy pincemély és nagyon felerősített macskadorombolás. Erre épülnek rá a kétszólamú felhangéneklés különböző technikái. Ez az eljárás – amely immár nyugaton is igen népszerű (legjobb művelője talán Anna-Maria Hefele, akinek interneten található oktatóvideóiból lehet is tanulni egyet, s mást erről) – abból áll, hogy a szájüreg s a nyelv megfelelő pozíciójával külön kis rezgőüregeket alakíthatunk ki, amely által képesek vagyunk egyszerre megszólaltatni a mély alaphangot, valamint attól leválasztva a felhangokat. Első hallásra döbbenetes élmény, hogy valaki egyszerre két hangot énekel ki, a mongol zenekultúra viszont ennek számos változatát (szügüt, khőmi és társai) ismeri és műveli.
Japán, mivel szigetország, és tőle keletre óceán van, csak nyugatról, azaz kínai közvetítéssel kaphatott bármit is. Nyilván mindig is volt zene Japánban, de az a fajta zenekultúra, amit jellegzetesen japánnak ismerünk, s amelyről adataink vannak, erős kínai hatást tükröz.
Azonban – úgy, ahogyan a kínai írást is – a zenét és a hangszereket is erősen módosították, alkalmazták saját igényeiknek megfelelően. Használják azokat az ötfokú skálákat, amelyeket Kínában is, de emellett létrehoztak olyanokat, amelyekben vannak félhanglépések is, ezek jól tükrözik a kissé melankolikusabb japáni lelket – ilyen például a hiradzsosi skála, amelyről akkor kapunk képet, ha lejátsszuk az E, F, A, H, C hangokat.
A hangszerek esetében a lantból a jóval szárazabb hangú, nagy, háromszög alakú pengetővel megszólaltatott samiszen a nyerő, emellett népszerű a citeraszerű koto, ami a kínai zséng japán rokona. Természetesen volt és van bambuszfuvola is, az ütősök területén pedig figyelemre méltó a taiko néven ismert dobok családja, amelyek között találunk egészen kicsitől több hektoliteres hordó méretűig mindenfélét.
Indiát sok hatás elől zárta el az a tény, hogy a hegyláncok miatt északról nehezebben megközelíthető. Az ősi védikus szövegek bizonyára nagyon hosszú ideig terjedtek szájhagyomány útján, mielőtt szanszkrit nyelven leírták volna azokat. A Számavéda az, amely a zenével kapcsolatos tudnivalókat tartalmazza. Tudjuk ebből, hogy a zenének igen fontos szerepe volt mind vallási, mind társadalmi, illetve szórakoztató szempontból.
Az indiai zenei gondolkodás erősen eltér minden mástól. Míg a nyugati és a tőle keletre eső világban az oktávot a természettudományi alapokra helyezhető módon osztják és osztották fel, addig az indiai szubkontinensen az érzéseikre hagyatkoztak, így lett egy oktávban huszonkét sruti (a szanszkrit suri, azaz hallani igéből), ami körülbelül negyedhangnak felelne meg nálunk. Ebből alakították ki a többnyire szimmetrikus szerkezetű, gráma néven ismert hétfokú skálákat. Ezekben van kétsrutis félhang, háromsrutis kis egészhang és négy srutis nagy egészhang. Nem csoda hát, ha a mi nyugati hanglépésekhez szokott fülünk az indiai zenét hamisnak hallja.
A hangszerei is szokatlanok, idegenszerűek, jellegzetes a húros szitár (nyugaton a legismertebb), vagy zömökebb rokona, a vína, e mellett igen népszerű a párban használt dob, a tabla. Ritmusvilágukra jellemző, hogy akárcsak a későbbi perzsa–oszmán kultúrában, itt is elkülönül egy alapütem, afféle keret, és az azon belül érvényesülő jellegzetes ritmusképletek.
Nem az indiai zene az egyetlen, amelyet nyugati hangszerekkel lehetetlen lejátszani. Ez a térség valamennyi kultúrájára jellemző, a legerősebb példa talán a jávai gamelán, amely e nehézségek ellenére sok huszadik századi zeneszerzőt ihletett meg (például Carl Orff). Maga a szó egyszerre jelöli az együtteseket, a hangszercsoportot és a gyakorlatot. Jobbára ütőhangszerekről beszélünk, de akad más is, az előadás pedig szinte kötelező módon tartalmaz táncot is. Az oktávot kétféleképpen osztják fel: a szléndro rendszer öt egyenlő részre, a pelog pedig hét nem egyenlőre, amelynek kisebbik lépése nagyobb, mint a mi félhangunk, a nagyobbik pedig nagyobb, mint a mi egészhangunk, de az így kapott hétfokú skálából, amelyben van öt kisebb és két nagyobb lépés, egyszerre csak öt hangot használnak.
Az ázsiai kontinens keleti és déli része tehát egymással kapcsolatban álló, de mégis sajátos, mélyre nyúló, s a helyi kultúra többi elemével szoros, olykor kozmogonikus világrendben összefonódó zenei univerzumok gyűjteménye, amely az ókortól – sőt minden bizonnyal még régebbről – örökölt formáit és eszközeit máig használja, s amelyet Nyugaton a szakmát leszámítva igen kevéssé ismerünk.
