A Truman Show (1998) mára kultuszfilmmé vált. Mondanivalója a látszólagosnál távolabb mutat, a Jim Carrey által alakított Truman Burbank pedig zseniális karakter. A film egy sorozatról szól, amelyet a világ minden pontján követnek. A sorozat középpontjában Truman áll, akinek minden mozdulatát a kamerák már magzat kora óta rögzítenek, 30 éven keresztül megállás nélkül, míg egy nap a főhős észreveszi, mi történik körülötte valójában: az élete csupán díszlet, minden pillanat megrendezett. Egész élete felett döntéssel bírt a sorozat megalkotója, Truman „apja”, Cristofer, mindaddig, amíg össze nem dőlt a harminc évig építgetett álca. A film megjelenésekor még sehol sem volt a Facebook, Insta és társai, az internet sem volt annyira a zsebünkben és az ujjbegyünkben, mint ma, a Truman Show üzenete így talán még aktuálisabb.
A legkiemelendőbb etikai probléma, hogy Truman a tudta nélkül szerepel a sorozatban, és minden lehetséges módon kihasználják csak azért, hogy „kirakatba” tegyék, mert szórakoztató az embereknek, fogyasztóknak, hogy a nap 24 órájában, megállás nélkül figyelhetik valaki életét. Ez ma is érvényes igazság, a film pedig tökéletes görbe tükre a társadalomnak. Szeretjük tudni, hogy mi történik az emberekkel, szeretjük nézni, hogy ki mivel foglalkozik, éhezünk és sóvárgunk minden egyes részletért, ami olykor átlépi az emberi jóérzés határait. Pontosan ez történt Truman esetében is, akit a reggeli fogmosásától az alvásáig még a legintimebb, legszemélyesebb pillanataiban is figyelhetünk minden egyes napjának minden egyes percében. Truman erről mit sem tudva, boldogan éli az életét, a körülötte lévő színészek pedig harminc éven keresztül játsszák, hogy a főszereplő barátai, családtagjai, rokonai, létrehozva egy alternatív világot, Truman számára az egyetlent, ami létezik.
A film forgatási módja kissé behelyez minket ugyanabba a helyzetbe, mint amelyben a Truman Show-t nap mint nap követő emberek mozognak, mi is épp úgy figyeljük őket a kamerákon keresztül, mint ők Trumant. Mi sem vagyunk mások vagy jobbak náluk, alaptermészetünkben benne van a kíváncsiság, amelynek kielégítéséért olykor hajlandóak lehetünk megsérteni bizonyos határokat.
A film tökéletesen tükrözi, mire képes az emberiség csak azért, hogy a „habzó szájú”, információ- és pletykaéhes társadalmi rétegeknek enni adhasson. Bemutatta, mennyire le tud kötni az, ha valaki más életét figyeljük lépésről lépésre. Amint történik valami, ami nem érdekes, azonnal továbblépünk valami újat, valami „szaftosabbat” keresni, csak legyen valami, ami körül forognak a gondolataink. Ezzel kompenzáljuk, hogy életünkben nem történik semmi érdekfeszítő. Truman a tökéletes, mozgalmas és információdús, kalandos élet megtestesítője, neki „mindene megvan”, ami a sorozat fogyasztóinak nem adatott meg. A szomszéd fűje mindig zöldebb.
Napjaink médiájában számtalan hasonló példát láthatunk, ahol az emberek magánéletébe mászunk be, vagy azt költöztetjük a televíziók látóterébe. A Való Világban emberek napjait követjük egy villában, alternatív valóságban, mintha hangyák lennének a terráriumban. Olyan műsorokra is van példa, ahol bevágásokban nézhetjük az emberek reakcióit egy-egy eseményre, mintha mi is ott lennénk az ő nappalijukban. Néha tudtunk nélkül mi magunk válunk a média áldozataivá és részeivé valaminek, amiről nem is tudunk. Akárcsak Trumannal történt, belőlünk is úgy csinálhatnak pénzt és nézettséget a médiacégek, hogy talán soha nem vesszük észre.
