Fűrészporboldogság

Fűrészporboldogság

Szembecsapja az embert, hogy sokszor mennyire sötét tud lenni az élet, s mégis mennyire színesen próbálják tálalni azt, minden penészes, rothadt foltját elfedve.

Mint ahogy a macska végzi a dolgát, úgy söprünk mi is minden gondot a szőnyeg alá, a homokba dugjuk a fejünket. Csakhogy így mocskos homokba kerül a fejünk majd olyankor, amikor nagyobb probléma robban be az életünkbe, s hurrikánként dönti romba az addig ékként csillogó műtökélyt.

Annyira elege tud lenni az embernek a sok negatívumból, amit a világ ránk sóz. Mintha az egész élet egyetlen nagy hegy lenne, ami olykor meredekebben magaslik elénk, olykor kicsit megpihenhetünk, mert egyenesebb, könnyebb szakaszon haladunk, de a hátunkon a hátizsák – amiben benne van minden érzelem, amelytől inkább leszünk emberek, mint szimplán élőlények – folyamatosan megtelik mások köveivel, amelyeket nekünk hajítanak s megsebeznek általuk, majd begurulnak a táska mélyére, hogy még jó darabig cipeljük is a terhet.

Vagy csak apránként hajigálnak pici kavicsokkal, amelyek beférkőznek a bőrünk mellé s addig szúrnak, addig idegesítenek, míg rá nem kényszerülünk, hogy valami más miatt megálljunk s egy ideig stagnáló állapotban legyen az életünk, amíg a szúró köveket ki nem rázzuk a ruhánkból, s ha már amúgy is egy helyben toporgunk, a nagy kövektől is felszabadítjuk táskánkat.

Innen-onnan kapjuk az álszent szövegeket, hogy ebből hogyan lehet kitörni, hogyan lehetünk boldogabbak. Akaratlanul is gúnyos mosolyra húzódik a szám, majd pedig undorba rendeződik, amikor olyanok szónokolnak az öröm titkáról, akiknek azért kövér a pénztárcájuk a sok bankótól, mert akit illetne az a pénz, az kint, a hideg kövön sóvárog egy perec s egy pohár tiszta víz után, otthon nélkül. Annak a semmije sincs embernek nagyobb és tisztább a lelke.

Bizonyos ponton mindenki felnő. S nem azért, mert kell, vagyis azért is, de inkább azért, mert bedarál minket a valóság, épp csak nem nyomorít meg a rosszindulat, amivel a felnőttkor jár. „Pesszimista vagy” – kapom ezredjére is a körülöttem levőktől.

De hogy is érezzek másképp, amikor a világ nagy része, akiket én aztán embernek nem neveznék, mert semmi emberi nincs bennük, tehát ezek, akiket nem tudok jó szóval jellemezni, magukra öltik a szépet s jót s az alattuk egyre csak növekvő bűndomb éppen csak nem bűzlik, mert ha bűzlene, nem lehetne letakarni s úgy tenni, mintha az lenne a trónjuk. Saját kezükkel ölik ki másból a jót s koronázzák meg önnönmagukat érte. Mindennap olyanok mellett megyek el az utcán, akik minden jóság nélkül haladnak végig a napokon úgy, hogy közben minden létező dologba belerúgnak, s úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Mintha mindenki benne lenne a sorban, aszerint, amit képvisel, hozzá hasonló gondolkodású emberekkel.

Csak miközben az a sor, amiben én haladok, próbál igazságosan, körültekintően menetelni a zord valóságban, néhol belecsempészve két lépés közé egy-egy mosolyt, nevetést, addig a más sorokban állók kilopják belőlünk a pozitív érzéseket, s a helyén otthagynak egy adag fűrészport. Mintha az helyettesítené az örömöt. S közben elhangzik egy-két „szavazz őrá, ő a jó ember”, „higgy őbenne, mert ő megsegít”, „legyen ő a példaképed, mert ő aztán olyan tökéletes”, „gyere, csináld ezt, mert én megmondom, hogy ez biztos jó neked” mondat és odajutsz, hogy 20 évesen hányingered van a sok képmutató, hazug, kapzsi emberből, rájössz, hogy mennyire fontos a gyermeki naivitás, a felhőtlen derű, amit két kézzel fogott meg a nagybetűs élet és szakított ki belőled könyörtelenül, mindenféle figyelmeztetés nélkül.

És amikor ezekre rájössz, még inkább közel szeretnéd tudni magadhoz azokat, akiket addig a pontig megszerettél, s még inkább eltávolodsz mindenki mástól. És csak arra vágysz és azon dolgozol, hogy kiürítsd magadból azt a hatalmas mennyiségű fűrészport, majd a sebeid nyalogatva, falat húzva magad köré, vagy megpróbálsz változtatni előbb magadon, majd a körülötted levőkön, hogy legalább enyhe ellenlökés kerüljön a társadalom hullámai elé, vagy kihozva a legtöbbet egy egyszerű életből, megvárod, amíg letelnek az éveid az élők börtönében, és néha egy-egy könyv szebb világába menekülsz.

 

Kép forrása: Freepik

Kapcsolódó cikkek

Van, akinek az első cikk jelentette az áttörést, másnak az első interjú vagy az első vágott videó. Volt, aki a Campus miatt vette meg első profi kameráját. Mindannyiunk történetében közös a felismerés: minden lehetőséget ki kell próbálni, akkor is, ha az elsőre ijesztő. Egy év alatt nemcsak szakmailag fejlődtünk, hanem csapatjátékosként, barátként, alkotótársként is. Ötleteltünk, néha vitatkoztunk, nevettünk, hajnalig szerkesztettünk, posztoltunk, vagy videót vágtunk. Mindeközben valami sokkal nagyobb épült: olyan közösség, amely hisz abban, hogy nincs lehetetlen. Ha most gondolkozol, hogy belevágj-e, gondolj arra, hogy mi egy év alatt teljesen új alapokra helyeztük a diáklapot. „A Campus történelmet írt” – mondta Botházi Mária a Médianapokról szóló videónkban. És ez még csak a kezdet. Most azonban nyári szünetre vonulunk, de nem tűnünk el teljesen, figyeljétek majd a közösségimédia-felületeinket! Mielőtt elmennénk, elmondjuk, mivel maradtunk.
Elmélkedős
Elmélkedős