Érzés, ami sosem lehet a miénk – mégis az

Érzés, ami sosem lehet a miénk – mégis az

 

Tegnap este (jóval tizenegy óra előtt, maszkban, mert törvénytisztelő polgárok vagyunk) két, zenei ízlésben eléggé hasonszőrű barátommal hallgattunk hangulatunkhoz illő számokat – inkább balladákat. Amikor a W.A.S.P. Miss you refrénje felcsendült, kiszaladt a számon az az „alig gondolt gondolat”, hogy olyan érzelmek a való világban nem léteznek, amikről a rock-/metálballadákban énekelnek. A kijelentésemet egyetértés fogadta. Annak persze örvendtem, hogy a szavaim nem süket fülekre találnak, viszont elszomorít, hogy nem csak szerintem szürke ilyen szempontból a létezés.

Az irodalom, a zene, a filmek mind olyan mágikusnak és varázslatosnak mutatják be az érzelmeket. A hiba talán az, hogy egy szerelmes versben, romantikus filmben, emocionálisan túlfűtött zenében csak és kizárólag arra az érzelemre fókuszálnak az előadás pillanatában, amit be akarnak mutatni. A fogyasztó ezért érzi olyan intenzívnek, és talán ezért tulajdonít fokozott jelentőséget annak, amit átadnak neki a művészek. Mert igazából nem arról van szó, hogy az az érzés annyira erős, hanem arról, hogy mi annak akarjuk megélni.

A fókusz egy érzésre esik. De ez nem történhet meg a való világban huzamos ideig. Túl sok az inger, túl sok a szerepünk, feladatunk, és egy szinten egészségtelen, hogy az ember teljesen átadja magát az érzelmeinek. Viszont mind erre vágyunk. Úgy megélni az érzéseket, ahogy a művészet demonstrálja azokat. Én példának okáért, ezen az úton járva akartam megtapasztalni a szerelmet, és elég hosszú idő után, de arcon ütött a felismerés, hogy olyat nem fogok érezni senki iránt, mint ami átjár a Guns N’ Roses This I love című dalának hallgatása közben. És rájöttem, hogy ez így van jól. Talán a valóságban nincsenek olyan intenzív, elsöprő, kimondottan és kizárólag felemelő érzések, mint amelyekről énekelnek és írnak, amit a vásznon lát az ember, de legalább amíg beleéljük magunkat abba az alkotásba, addig miénk az érzés. Akár az öröm, akár a szenvedés, de ami lényeg: erős impulzus.

Én ennek tekintetében azon az elven vagyok, hogy „adjátok meg azért ami a császáré a császárnak; és ami az Istené, az Istennek”, ami a zenéé, azt a zenének, ami a filmeké, a filmeknek, ami az irodalomé, azt az irodalomnak. Nem kell elvárnunk magunktól, hogy olyasmit éljünk meg, amit – viszonylag – lehetetlen. Nem élhetjük bele magunkat teljesen, hosszú ideig az intenzív érzésekbe. Jönnek negatív behatások, komolytalan viccek, problémák, viszont örüljünk annak, hogy van lehetőségünk többet érezni, mint amit a puszta létezés ad, ha csak egy kis időre is, de akkor nagyon intenzíven.

Kapcsolódó cikkek

Van, akinek az első cikk jelentette az áttörést, másnak az első interjú vagy az első vágott videó. Volt, aki a Campus miatt vette meg első profi kameráját. Mindannyiunk történetében közös a felismerés: minden lehetőséget ki kell próbálni, akkor is, ha az elsőre ijesztő. Egy év alatt nemcsak szakmailag fejlődtünk, hanem csapatjátékosként, barátként, alkotótársként is. Ötleteltünk, néha vitatkoztunk, nevettünk, hajnalig szerkesztettünk, posztoltunk, vagy videót vágtunk. Mindeközben valami sokkal nagyobb épült: olyan közösség, amely hisz abban, hogy nincs lehetetlen. Ha most gondolkozol, hogy belevágj-e, gondolj arra, hogy mi egy év alatt teljesen új alapokra helyeztük a diáklapot. „A Campus történelmet írt” – mondta Botházi Mária a Médianapokról szóló videónkban. És ez még csak a kezdet. Most azonban nyári szünetre vonulunk, de nem tűnünk el teljesen, figyeljétek majd a közösségimédia-felületeinket! Mielőtt elmennénk, elmondjuk, mivel maradtunk.
Elmélkedős
Elmélkedős