Aligha van olyan ember, aki ne hallotta volna már: valami csak akkor működik igazán, ha 100 százalékot – sőt, akár 110-et – teszünk bele. Legyen szó karrierről, hobbiról, gyermeknevelésről vagy párkapcsolatról, a teljes odaadás szinte alapelvárás. Nem is meglepő, amikor olyan, mintha a kapitalista társadalom a teljesítési- és megfelelési kényszert kalapáccsal verte volna belénk. Magától értetődő, hogy életünk olyan fontos szegmensében, mint a szerelem, szintén maximálisan akarunk teljesíteni. Viszont, amit talán sokan félreértenek az, hogy a 100%-os odaadás nem azt fedi, hogy tökéletesnek kell lenni és semmiben sem szabad hibázni. Ez a mérce sokkal inkább a felek hozzáállására értendő. A párkapcsolati maximalizmus a teljes jelenlétet, a felek egymásra való odafigyelését, egymással szembeni elfogadást, a kompromisszumokat és felelősségvállalást jelenti, nem pedig az önfeláldozást és a felállított ideálok utáni hajszát. Nem kell olyan irreális elvárásokat teljesíteni, amelyeket legtöbbször saját magunknak állítunk fel.
A teljes odaadás érthető alapfeltétel. Egyesek szerint a feleknek 50–50%-ban, azaz egyenlő arányban kell jelen lenniük a kapcsolatban – hiszen, ahogy mondani szokás, kettőn áll a vásár. A kijelentés pedig fair-nek tűnhet, de akkor hogyan kell ezt értelmezni? A 100%-os odaadással ellentétben a hangsúly itt a felelősség és az erőfeszítés egyenlő megoszlásán, az igazságosságon van. A belefektetett energia nem elfeleződik, hanem ugyanolyan mértékű hozzáállást vár el a pár tagjaitól. A két kapcsolati szemléletmód nem különbözik teljesen egymástól, van egyfajta metszet köztük. Mindkettő megköveteli a maximális jelenlétet, azzal az eltéréssel, hogy az utóbbi felállásban a hangsúly az egyenlő erőfeszítésen van.
A kevésbé közismert – mondhatni kevésbé klisés – befektetési arány a 30–70%-os elmélet. A sokak számára megosztó szemlélet viszonylag újkeletű – talán valaki most találkozik vele először. A hangsúly itt nem a konkrét értelemben vett matematikai arányokon van, az elosztás pedig egyáltalán nem nemtől és az e köré épülő társadalmi sztereotípiáktól függ. Ez a nézőpont az empatikus viselkedésre és az alkalmazkodásra épül. Nem tartós, felenként lefixált szerelmi modellt kell ezalatt érteni, hanem átmeneti és folyamatosan változó felállást, ahol a tagok szerepvállalása folyamatos körforgásban van. Fontos, hogy a számbeli aránytalanság nem egyenlő a szeretet és az odaadás csökkenésével, mivel a felek részéről befektetett harminc, illetve hetven százalék az adott helyzethez mérten a maximális energiabefektetést és hozzáállást jelenti. Az élet velejárója a fáradtság, a mentális egészség felborulása, a telített programok, a jól működő kapcsolatban a pár tekintettel van erre, alkalmazkodik és ugyanúgy a tőle telhető legtöbbet nyújtja. Tehát. ez a modell is a maximális jelenlétet és odaadást igényli, az egyének állapotát, élethelyzetét figyelembe véve.
A felsorolt energiamegoszlási arányok közül természetesen egyik sem tekinthető tökéletesnek, mindegyik hordozhat magában kockázatokat. A 100%-os odaadás például könnyen túlzott elvárásokhoz vezethet: a felek önmagukkal szemben is irreálisan magas mércét állíthatnak fel, ami hosszú távon kiégéshez vezethet. Az állandó bizonyítási kényszer fokozatosan felemésztheti az egyéni energiákat, miközben az érintettek elveszíthetik önmagukat és a kapcsolat iránti lelkesedésüket is. Phillipa Perry pszichoterapeuta egyik levelezője párkapcsolati önelégedetlenségére reagálva így fogalmazott: „Az a baj, hogy ha túlterhelődünk és kiégünk, akkor nemcsak attól távolodunk el, ami kiváltotta ezt, hanem mindentől. A túlhajszoltság végül életünk minden területére kihat”.
Az egyenlő, 50–50%-os megosztás elve szintén hordozhat veszélyeket, ha a felek azt merev szabályként értelmezik. Amennyiben a hangsúly az arányok szigorú betartására helyeződik, könnyen megjelenhet a számonkérés, az elemzés és a felhánytorgatás arról, ki mennyit tett pontosan a kapcsolatért. A folyamatos „méricskélés” versenyhelyzetet teremthet, amelyben már nem az együttműködés, hanem az egymás túlteljesítése válik elsődleges céllá.
A leginkább aránytalannak tűnő, 30–70%-os megoszlás esetében a probléma akkor jelentkezik, ha az egyenlőtlen befektetés tartóssá válik, és ez hosszú távon egyensúlyhiányhoz vezet. Az a fél, aki többet ad, idővel elfáradhat és frusztrálttá válhat, úgy érezve, hogy energiáját és szeretetét nem viszonozzák megfelelően. Eközben a másik félben is kialakulhat nyomásérzet: haszontalannak, sőt „hibásnak” élheti meg saját alacsonyabb részvételét. A helyzetet tovább súlyosbíthatja, ha az egyenlőtlenség tudatos döntés eredménye, és az egyik fél pusztán kihasználja partnere erőfeszítéseit.
Ti melyik oldalon álltok?
Annak érdekében, hogy a témáról átfogóbb és reálisabb képet kapjunk, felmérést készítettünk az egyetemisták körében. A felmérésben résztvevők 90%-a 20 és 25 év közötti fiatal felnőtt, akiknek közel 70%-a nő. A válaszadók több mint fele párkapcsolatban él, egyharmada egyedülálló, 11%-a pedig házas. A kutatás során kiderült, hogy a résztvevők 78%-a szerint a kapcsolatba fektetett energia megoszlása nem fix arány, a felek szerepe az adott szituációtól függően változik. Ezzel szemben a többiek úgy véli, hogy a működő kapcsolat a mindkét fél részéről maximálisan befektetett energián alapszik. A többség választása mellett hasonló érveket hozott fel. Egyetértettek abban, hogy a kapcsolat működéséhez szükségesek a kompromisszumok, a befektetett energia pedig az adott élethelyzettől függ. A felek részéről az empátia elengedhetetlen, mivel „emberek vagyunk problémákkal, akik képtelenek minden helyzetben 100%-ot nyújtani.”. Néhányan a maximális teljesítést szürreálisnak érzik, amelyet a normalitás keretibe nem illő tökéletesség hajszolásához hasonlítottak. Úgy vélik, hogy ez a fajta perfekcionalizmus hosszú távon megterhelő, amelyben az egyéni célok és az identitás elvesznek. Jóval kevesebb arányban ugyan, de vannak olyanok is, akik ennek teljesen az ellenkezőjét gondolják. Szerintünk a maximális befektetés az egyetlen módja a kapcsolat fenntartásának és építésének, úgy gondolják, ezt „másképp nem lehet csinálni”.
A sok kapcsolati modell és befektetési arányok után a kérdőívben résztvevők az egészséges kapcsolat titkáról kérdeztük. A válaszadók többsége egyetértett abban, hogy a működő párkapcsolatnak a kommunikáció, a kompromisszumok és az empátia az alapfeltétele. Ehhez kapcsolódóan sokan hangsúlyozták a változó befektetési arányt, mint ideális modellt, ami szintén a megértésre és a kitartásra épül. Az egyik válaszadó megjegyezte, hogy észrevétele szerint sok kapcsolat akkor bukik el, amikor a felek együttesen elhanyagolják azt. A párok elkényelmesednek és a fenntartás érdekében csak minimális erőfeszítést tesznek, mivel „nem veszik figyelembe, hogy a befektetett energia később lankadni kezd, amikor pedig ez megtörténik, azonnal küzdeni kell érte”.
Itt az ideje, hogy konklúziót vonjunk és megválaszoljuk saját kérdésünket: létezik-e tökéletes befektetési arány a párkapcsolatokban? Nem létezik, és a szerelem számokban sem mérhető. Amit biztosan mondhatunk az, hogy a teljes odaadás, a törekvés, a figyelmesség, az empátia és a kommunikáció elengedhetetlen alapköve a párkapcsolatoknak.
