Claude Debussy (1862–1918) rafinált impresszionista színekben tündöklő Egy faun délutánja – pontosabban Előjáték „Egy faun délutánjához” – című zenekari költeményét, a francia zeneszerző Mallarmé hasonló című versére komponálta. A művet a zeneirodalom egyik leghálásabb fuvolaszólója vezeti be, melynek kromatikusan kígyózó negédes dallama a természet ölén kéjes álmait szövögető faun alakját idézi. A mű alaphangulata a sejtelmesség, a titokzatosság. A vonósok és a hárfa által létrehozott fátyolos hangzásvilágba burkolt természeti kép, inkább a költemény hangulatát vetíti előre, mintsem magát a történetet. A pasztellszínű ringató selymes harmóniákban szinte érezni a szellőben meghajló fák neszét, a levelek susogását, ugyanakkor lehetetlen nem kiérezni azt az egyre forrósodó, lázas szerelmet, amelyet a légiesen libbenő nimfák keltenek a faunban. A faun égető érzelmeit csak egy-egy lágy szélfuvallat hűsítené, ha azokat a nimfák bűvös táncukkal még inkább nem hevítenék. A látomásszerű képnek azonban hamarosan vége szakad, mivel a homályból sejtelmesen előbukkanó nimfák, amilyen nesztelen hirtelenséggel érkeztek, ugyanúgy, egy szempillantás alatt tovalibbennek, miközben Debussy varázszenéje még néhány pillanatra körbefonja és ábrándozni hagyja a hallgatókat. Elbűvölő remekmű, néhány perces álomvilág, amely az Andrey Boreyko vezényelte zenekar színpompás, szuggesztív tolmácsolásában teljesen magával ragadott!
A zongora poétájaként emlegetett Frédéric Chopin (1810–1849), habár életének javarészét Párizsban töltötte, szívében mindig hű maradt lengyel származásához. Csipkeszövésű, csillogó ornamentikájú zongoradarabjaiban is minduntalan ott pezseg a hagyományos lengyel népi táncok ritmusvilága, ereje. Chopin 2. f-moll zongoraversenyét ezen az estén David Khrikuli zseniális tolmácsolásában hallhatta a közönség. A csupán huszonöt éves zongoravirtuóz előadása csúcsteljesítmény volt, briliáns technikája, könnyen sikló futamai és skálamenetei, magabiztos akkordjai és gyöngyszem-pergésű díszítései virtuóz csillogással lendítették előre az amúgy is lendületes versenyművet. Természetes ragyogású, ízléses, stílusos játékával olyannyira lenyűgözött, hogy hallgatása közben szinte lélegzetet venni is elfelejtett a hallgató. Versenymű végeztével a közönség örömmámorban tombolt, majd David Khrikuli szerényen visszaült a zongorához és a fergeteges tapsorkánt három ráadással – Chopin Szonáta op. 58. IV. tétel, Brahms Intermezzo op. 119/2., és Chopin Asz-dúr keringő, op. 34. – köszönte meg.
César Franck (1822–1890) Psyché című szimfonikus költeménye zenei ritkaságként hangzott el a hangverseny végén. A görög mitológia ihlette mű Franck alkotói pályájának csúcsán, a népszerű d-moll szimfónia közelében született, érdekessége, hogy egyedi újításként a zeneszerző a kórusnak is feladatot szánt a hangszerelésben. A három részes mű Pszükhé, a halandó királylány és Érosz, a vágy és szerelem istene között szövődő szerelemről szól. A fiatalok szerelme súlyos megpróbáltatásokon megy keresztül, míg végül Zeusz segítségével Pszükhé istennővé nem válik, hogy Érosszal örökre egyesülhessenek az Olümposzon, az istenek birodalmában. A szimfonikus költeményben a zenekar a fizikai világot képviseli és az érzelmeket közvetíti, „a titokzatos hangok kórusa” – ahogyan Franck az énekkart nevezte – csak kommentálja a történéseket, Pszükhé fülébe súgja a szerelem és a természet varázshangjait. Az Andrey Boreyko vezényelte zene- és énekkar a darab művészi szépségeit, érzelmi hullámzásait gazdag színpalettával hívta életre. Habár Franck szimfonikus költeményének egészét a fájdalom, a bizonytalanság, a panasz és szenvedés hangja szövi át, de a végkicsengés, a megbocsátás apoteózisaként éteri magasságba emel.
Kiváló teljesítmény, élménygazdag hangverseny volt, méltó folytatása az 59. Zenei Ősz fesztivál nagytermi koncertsorozatának.
