A filharmonikusok múlt heti hangversenyének hangulatokban és színekben tobzódó változatos műsora, a zene- és énekkar, valamint Plamena Mangova zongoraművésznő pazar tolmácsolása fergeteges sikert aratott. Nem csoda, hiszen Lawrence Foster, a zenekar emeritus karmesterének feddhetetlen szakmai tudása, korát meghazudtoló frissessége és energiája minden alkalommal magával ragadja a zenekart, miközben a közösen létrehozott művészi teljesítmény a zene örömünnepévé válik.
Johannes Brahms (1833–1897) egész életművében nemegyszer fordult a komor, filozofikus hangszerkíséretes kórusművek felé, amelyek Isten és ember, élet és halál kérdéseit feszegetik. Brahms A sors éneke (Schicksalzlied, op. 54) című, kórusra és zenekarra komponált művét Friedrich Hölderlin német költő Hüperion című regénye, illetve a regénybe illesztett egyik versbetét ihlette. A műben, Brahms mintegy a Német requiem folytatásaként, a mennyei boldogság örömét hangsúlyozza az ember küzdelmekkel teli földi életével szemben. A sors éneke hármas tagolású: első részének lélekből fakadó és lélekhez szóló nyugodt meghittségét a Cornel Groza által betanított énekkar tökéletes harmóniái, egymáshoz simuló kristálytiszta szólamai teremtették meg; a középrészben a kórusletét feldúlt lelkiállapotoknak, jajkiáltásszerű földi háborgásoknak ad hangot, míg a zenekar éteri finomsággal megformált utójátékában a megnyugvás, lecsendesedés és az a lélekemelő zenei szépség valósul meg, amely szavakban nem kifejezhető.
Edvard Grieg (1843–1907), a norvég nemzeti romantika legismertebb zeneszerzője, mindössze huszonöt éves, amikor a zongorairodalom egyik leghálásabb és legnépszerűbb versenyművét, az a-moll zongoraversenyt (op. 16) komponálta. Grieg norvég folklór ihlette concertójának drámai és költői szépségekben gazdag zeneszövetét tavaszi virágillat és színpompa járja át. Első tételét ünnepélyes lejtésű főtéma, schumanni hangvételű második, és egy játékos harmadik téma varázsolja mesésen széppé. Az Adagio-tétel bánatos témája a szordinált vonóskaron csendül fel, a fátyolos zenekari szövetet a zongoraszólam előbb álmodozón, majd egyre erőteljesebben fonja körül, miközben szólamában szenvedély és lelki mélység ötvöződik. A középső tételt friss energiájú, virtuóz, táncos karakterű harmadik tétel követi, amely drámai fennkölt pillanatoktól sem mentes. Csodálatos fuvolaszóló száll a zenei égbolt magasába, a zongora bensőséges meséjében északi fények lebegnek, de a varázs hamar megtörik és drámai erőtől feszülő sebességgel suhan tova, hogy egy norvég ugrós táncot követően, a finálé egy szélesívű, pátoszosan magasztos lezárásban érje el érzelmi csúcspontját. Grieg norvég népi ihletésű zongoraversenye igazi zenei gyöngyszem, balzsam a léleknek. Ezen az estén a világhírű Plamena Mangova drámai erőtől és lírai gyöngédségektől, gyöngyöző technikától ragyogó, millió színben pompázó zongorajátéka elvarázsolt, álomvilágba kalauzolt. A közönség ovációval kísért tomboló tapsát két ellentétes karakterű ráadás követte – Chopin cisz moll nocturne, op. posth. és Schubert Der Atlas liedjének Liszt-átirata –, az előbbi a lírai gyöngédségével, az utóbbi a drámai erejével hatotta meg és késztette újból hangos ünneplésre a hallgatóságot.
Ralph Vaughan Williams (1872–1958) a századforduló idején a Tudor-korszak angol népzenéjét kutatta, amelynek eredményeit beépítette kompozícióiba, de harmóniavilágát és hangszerelési technikáját nagyban befolyásolta a Ravellel való találkozása is. Vaughan Williams Greensleeves fantázia című zenekari darabját is a Tudor dinasztia idejéből származó azonos című angol ballada ihlette, amelyet Shakespeare is megemlít A windsori víg nők című komédiájában. Ízig-vérig angol zene, amelynek gyöngyházfényű szépsége a kora nyári nap békéjével-nyugalmával ölelte körül a közönséget.
Benjamin Britten (1913–1976) Variációk és fúga egy Purcell- témára (op. 34) című zenekari műve valójában A zenekar hangszerei című ismeretterjesztő filmhez íródott, de idővel a világ koncertpódiumainak egyik népszerű darabjává vált. Az angol zeneszerző Henry Purcell egyik színházi kísérőzenéjéből a Hornpipe-táncot dolgozza fel oly módon, hogy minden variációban sorra eljátszadozik a fafúvós, húros és rézfúvós, valamint az ütősök családjához tartozó hangszerek mélabús, ünnepélyes, éneklő, szenvedélyes, játékos-humoros hangszínével, miközben régi angol udvari ünnepek hangulatát idézi, dallal, tánccal, jókedvvel, eleganciával. A darab csúcspontja egy virtuóz fúga, amelynek kirobbanó energiája magával sodor, jókedvre derít.
Örömszerző szép este, pazar hangulatú hangverseny volt, melyen a változatos műsor színvonalas tolmácsolása felvillanyozta a közönséget.
