„Úgy éreztem, mintha mindig is tudtam volna szaxofonozni...”

– Valahol, valamikor, egyszer azt mondtad magadról, hogy gyermekkorodban úgy gondoltad, ha majd nagy leszel, cowboy, autóversenyző, szuperhős, vagy a legrosszabb esetben fogorvos válik belőled és még a legvadabb álmodban sem gondoltál arra, hogy színész legyél.

– Ez így is volt. Tizenkettedikes koromban, a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum ének-zene szakos diákjaként, amikor az osztálytársaim zöme már tudta, hogy mihez kezd, én még mindig bizonytalan voltam. A szüleim ekkor már szelíden, de határozottan sürgettek, hogy ideje volna végre dönteni, elmozdulni valamerre, hiszen lassan a nyakamon az érettségi. Az opera szak valamiért soha nem vonzott, pedig lehet, hogy nem lett volna rossz döntés, hiszem az egyik iskolatársam, Molnár Levente barátom azóta már világhírnévre tett szert, mint operaénekes. Én inkább azokra tudtam felnézni fiatal koromban, és azok voltak nagy hatással rám, akik szépen tudtak verset és prózát mondani. Édesapám, mint mérnökember, eleinte nem szerette volna, hogy színész legyek, míg meg nem történt a következő kis eset. Egy iskolai rendezvény alkalmával, Molnár Levente barátommal összeállítottunk egy húszperces jelenetet, egy paródiát, amelyben jelmezt és parókát is viseltünk. A rendezvényen a szülők is részt vettek és édesapám nagyszerűen szórakozott az előadásunkon, majd megkérdezte édesanyámat, vajon kik voltak az előadók. Szóval, olyan jól sikerült az átváltozásunk, az átlényegülésünk, hogy nem ismert rám és innentől már számára sem volt kétséges, hogy én valóban ehhez értek a legjobban. Onnantól fogva aztán ő is maximálisan támogatott abban, hogy ezt az utat követhessem. 

Kozma Attila, a Csíki Játékszín színművésze segített abban, hogy összeállítsam a versekből, monológokból, prózákból álló repertoáromat a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakára való felvételimhez. Közel háromszoros túljelentkezés volt abban az évben, de sikerült bejutnom Tompa Klára és Györffy András akkor induló osztályába. Nagyon szép évek következtek. Mint életem egyik nagyon jó időszaká­ra emlékszem vissza az egyetemi évekre, minden egyes pillanatát élveztem. 

– Az egyetem elvégzése után rögtön sikerült elszerződnöd a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz.

– Igen, 2005 augusztusától vagyok a társulat tagja és mondhatom, szinte észrevétlenül szaladt el ez a húsz évad.

– Több zenekarnak is a tagja vagy, de a hangszered, a szaxofon – amin autodidakta módon tanultál meg játszani –, viszonylag későn kapott szerepet az életedben.

– Akkor járt szaxofon először a kezemben, amikor 2010-ben Hanoch Levin Téli temetés című drámájában, amelyet Elie Malka rendezett nálunk, Ándzsel Számuelov, a halál angyala szerepét játszottam. A rendezői koncepció értelmében kerékpáron gurultam be a színpadra, a nyakamban egy szaxofonnal, amelyet hogyha megfújtam, akkor azzal a szellentésszerű hanggal szólítottam el az élők sorából a szereplőket. Az első dallam, amit ezen a hangszeren sikerült eljátszanom, az a Keresztapa című filmnek a vezérmotívuma volt, amelyet meglepően könnyes sikerült megtanulnom. Érdekes módon valahogy adta magát a hangszer, úgy éreztem, mintha mindig is tudtam volna szaxofonozni.

– Egy művészeti projekteket támogató kulturális egyesület alapító tagja és kurátora vagy.

– Igen, elsősorban alternatív színházi produkciókat hozunk létre és menedzselünk, de szerveztünk már nemzetközi színházi szemléket és színházi fesztiválokat is az egykori kolozsvári Ecsetgyár független kulturális és kortárs művészeti központban, amely sajnos néhány éve megszűnt létezni. Jelenleg nagyon érdekes, folyamatban levő projektünkön dolgozunk, amit a jövő év tavaszán szeretnénk megvalósítani, de erről nem árulok el többet, legyen inkább meglepetés.

– Tudom rólad, hogy nagyszerű hangutánzó képességgel rendelkezel. Ezt a tehetségedet tudod kamatoztatni a színpadon is?

– Léptem már fel olyan alternatív produkcióban, amelyet Sinkó Ferenc kollégám rendezett, amelynek ez volt az alapja és javarészt erre építkezett az előadás, mivel a kifejezési formáknak a megszokottól eltérő lehetőségeivel, a metakommunikációs síkokkal próbáltunk kísérletezni. Az előadás alapötlete az volt, hogy a szereplőkbe úgymond beleszorítottuk a szavakat, ettől nagyon furcsa dimenzióba, önmaguk belső világába kerültek, ahol a kommunikáció teljesen amorf és absztrakt formákat öltött. 

– Térjünk át az aktuális szerepeidre egy kicsit. A Puskás Zoltán által rendezett Tom Sawyer musicalben Indián Joe karakterét testesíted meg. A darab egy átirata Mark Twain világhírű és örökéletű, hasonló című ifjúsági regényének, amelyet a mi generációnk általában rongyosra olvasott annak idején. Te olvastad ezt a művet kamaszkorodban?

– Gyerekkoromban nekem valahogy kimaradt ez a könyv, viszont később felnőtt fejjel olvastam, még mielőtt tudtam volna, hogy a repertoárunk része lesz a darab. De nemcsak ezzel a regénnyel vagyok így, hanem a klasszikus indián regények, vagy Rejtő Jenő művei is a szokottnál jóval később találtak rám. 

– Indián Joe, a darabbeli negatív szereplő érzelmektől mentes, hidegvérű gyilkos, aki gondolkodás nélkül felkoncolná az ellene tanúskodó gyermekeket is. Gyakran osztanak rád ehhez hasonló „rosszfiús” szerepeket?

– Mondhatnám, igen. Például ilyen volt az összeesküvést szító, hataloméhes, gátlástalan Cassius szerepe is, a Silviu Purcărete által rendezett Shakespeare Julius Caesar című tragédiában. Ennek az előadásnak emlékezetesen jó próbafolyamata volt és nagyszerű előadás kerekedett belőle. Általában ilyen szerepek találnak rám, bár igaz, alakítottam istenfélő papot is több alkalommal. De attól tartok, Nemecsek Ernő már soha nem válik belőlem. 

– A Julius Caesar című előadással Szöulba, Dél-Korea fővárosába is meghívtak benneteket. Ez volt a legtávolabbi túrné, ahol megfordultatok?

– A második legtávolabbi, mivel Bogotá, Kolumbia fővárosa, ahol egy fesztiválon vettünk részt, körülbelül tízezer kilóméterre van Kolozsvártól. Azon a nemzetközi fesztiválon Georg Büchner Leonce és Léna című darabjával voltunk jelen, amelyet Tompa Gábor vitt színpadra.

– Más kontinens, más kultúrkör és emiatt, gondolom más a közönség is.

– Nagyon más. Főleg a jelenlegi távol-keleti társadalom technológiai civilizáción alapuló kultúrája zártabbnak tűnik, mint a miénk, de paradox módon a nyugati ember és a nyugati kultúra, valamint a művészetek iránt roppant nyitottak. Meglepődtünk, hogy Shakespeare, vagy Julius Caesar neve, valamint a római történelem és mitológia egyáltalán nem ismeretlen számukra. Éreztük, hogy minden ott játszott előadásunk ünnep nekik. 

– Pályafutásod alatt, a Tom Sawyer című produkción kívül, jó néhány ifjúsági előadásban is felléptél, például az ugyancsak Puskás Zoltán által rendezett A dzsungel könyve című musicalben.

– Kának, az óriáskígyónak a szerepét alakítottam abban az előadásban. Ugye, az is negatív szerep, vagy legalábbis amolyan „szürke zóna” a jó és gonosz között, de azt a karakteremet nagyon élveztem és teljesen azonosulni tudtam vele. Tisztelem a gyermekközönséget, mert a kendőzetlen őszinteségük nagyszerű lakmuszpapír arra, hogy sikeres-e egy adott előadás, vagy pedig bukás. 

– Ki a kedvenc magyar költőd? Azért kérdem ezt, mert tudom, hogy Kovács András Ferenc költészete nagyon közel áll hozzád. Mi az a plusz, vagy mi az a másság, amivel egy kortárs költő esetleg felül tudja írni, mondjuk Adyt, vagy József Attilát?

– Nem írja felül őket, mivel ők megkerülhetetlenek, de pont néhány nappal ezelőtt lapoztam újra KAF egyik limerik verseket tartalmazó kötetét, mivel nagyon szeretem az ő abszurd, humoros, helyenként sikamlós, sajátos nyelvezetét. Talán azért kedvelem annyira, mivel érzem, hogy sikerült megtalálnia a maga vénáját, stílusát és kifejezési eszközeit. Egyedi, bátor módon tud megszólalni és a poézis eszközeivel olyan rövid, de velős gondolatokat tud megfogalmazni, amelyek megszólítanak engem. A költőket, úgy általában rendkívül intelligens embereknek tartom, de Kovács András Ferenc, a maga olvasottságával, műveltségével és polgárpukkasztó obszcén humorával – amit például a Porcus hermeticum című kötetében is felvillant –, talán még közülük is kimagasodik. 

– Több reklám- és vizsgafilmben is vállaltál már szerepet. Mennyire áll közel hozzád a filmes szakma?

– A film jelenleg egyáltalán nincs jelen az életemben és őszintén szólva annyira nem is izgat, hogy magam keressem a lehetőségeket a filmszerepekhez. Nem szeretem a castingok folytonos szűrő, selejtező jellegét, a színészeket futószalagon vizsgáztató, vizsgáló és tesztelő személytelenségét. Viszont ha már a rokonszakmákról beszélünk, bár igaz, hogy fiatalkoromban nem vonzott az opera, mint műfaj, most már szívesen kipróbálnám magam egy operaelőadásban is. A musicalekben való szerepeim esetében előnyt jelentett és biztonságot adott, hogy a líceumi évek alatt zenei- és hangi képzésben részesültem, de ez persze az operához még nagyon kevés, mivel nem művelem következetesen az énekhangomat. Visszatérő gondolatom, hogy talán jó lenne, ha elvégeznék egy mesteri képzést a canto szakon, de ez eddig még csak tervként fogalmazódott meg bennem.

– Mi jelenti számodra a kikapcsolódást?

– A szabadidőm zömét a családommal való együttlét teszi ki, igyekszünk minél többet együtt lenni és olyan programokat szervezni, amelyek mindnyájunk számára megfelelőek. Belevágtunk egy családi ház építésébe is, ami nagyon sok időt, energiát, pénzt és odafigyelést igényel. Jó lenne, ha többet tudnék foglalkozni a zenével, a muzsikálással is, de a napi huszonnégy órába általában nekem nem fér bele mindaz, amit épp tennem kellene.

Borítókép: Tompa Réka

Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház/Biró István