Beszélgetés Kató Emőke színművésznővel
– Marosvásárhelyen születtem, ott is nevelkedtem, de középiskolás koromig nem sok kapcsolatom volt a színházzal, inkább az éneklés, a kórus vonzott. Viszont volt egy nagyon kedves magyartanárom, Dósa Jenő, az egykori osztályfőnököm, aki tizedikes korunkban úgy döntött, hogy végleg elhagyja az országot, de távozása előtt tartott számunkra egy kiértékelőt, ahol nagyon őszintén és nyíltan elmondta, hogy mit gondol rólunk, és hogy szerinte milyen utat kellene követnünk. Ő volt az első, aki úgy vélte, hogy engem színpadra teremtettek. Ebben az időben ismerkedtem meg néhány akkori színis növendékkel, Fazekas Júliával és a nagyon korán elhunyt Kovács Ágnes Annával, és nekik köszönhetően kezdtem el járni a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházának az előadásaira. Ott olyan impulzusokat kaptam, hogy akkor már én is úgy éreztem: köztük lesz a helyem.
– Az énekléssel, a kórussal kapcsolatos megjegyzésed már meg is előlegezte a kérdésemet. Én csupán néhányszor hallottalak énekelni, de szerintem (és mások, nálam sokkal „vájt fülűbbek” szerint is) a hangod akár az opera műfajában is nagyszerűen megállná a helyét. Mennyire művelt vagy magától adódó a koloratúrszoprán hangod zengése?
– Tulajdonképpen én soha nem tanultam énekelni, viszont utólag jöttem rá, hogy gyerekkoromban öntudatlanul is műveltem a hangomat. A nyaraim javarészét a nagyszüleim öthektáros birtokán töltöttem, amely gyermekként óriási, felfedezésre váró birodalomnak tűnt. Rengeteg izgalmas dolog volt ott: halastavak, csónak, hinta, méhkaptárok, mégis sokszor vettem a hátizsákom meg a walkmant és útnak indultam. Sokszor csak estére értem vissza. Rengeteget énekeltem – senki nem verte emiatt a fűtőtest csöveit, mint otthon –, nyugodtan kiengedhettem és teljes mértékben kipróbálhattam a hangomat. Emlékszem, addig énekeltem valamit, míg úgy nem szólt, ahogy akartam. Szóval jól kiismertük egymást, én és a hangom.
– Először a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre felvételiztél, sikertelenül.
– Eredetileg a pszichológia szakra készültem és két héttel a megmérettetés előtt döntöttem úgy, hogy mégiscsak a színire fogok felvételizni, tehát egyáltalán nem voltam felkészülve. Annak ellenére, hogy abban az évben nagyon erős volt a mezőny, a második lettem a vonal alatt, amit én nem kudarcként, hanem sikerként könyveltem el. Ráadásul így lehetőséget kaptam arra, hogy segédszínészként alkalmazzanak Temesváron, a Csiky Gergely Színháznál. Az ott töltött egy évadom alatt, amely csodálatos, mindenben újszerű szakasza volt az életemnek, tökéletes bepillantást nyertem abba, hogy mit is jelent igazából a színház és a színészet. Kiváló tehetségű és nagy múltú színészek közé csöppenve egyből a mélyvízben találtam magam, mivel segédszínészként, ha a rendező úgy vélte, akkor kulcsfontosságú szerepeket is oszthatott rám. Ilyen fajta kihívás volt számomra az Árkosi Árpád által rendezett Éjjeli menedékhelyben Natasa szerepe. Később, harmadéves egyetemista koromban az a megtisztelő felkérést ért, hogy visszahívtak a temesvári társulathoz eljátszani a Bal József által rendezett Az ellenálhatatlan című előadás női főszerepét, Florinda hercegnőt.
– Az évad lejárta után pedig tapasztalatokkal ellátva, felkészülten, ismét elmentél felvételizni, de ez alkalommal már Kolozsvárra.
– Nem éppen, ugyanis a következő évben felvételt nyertem a Gergely László rendező által vezetett békéscsabai színművészeti főiskolára, ahol kijártam az első évet. Édesanyám betegsége miatt döntöttem úgy, hogy hazatérek, de a marosvásárhelyi egyetem helyett, inkább Kolozsváron próbáltam szerencsét, mivel mindig vonzottak a számomra új helyek és lehetőségek. Sikeresen be is jutottam a Salat Lehel és Dimény Áron színművészek által indított osztályba. Tudni kell, hogy a Kolozsváron frissen újraindult színház szak akkor még szinte semmi infrastruktúrával nem rendelkezett, a kurzusok java részét a színház társalgójában vagy büféjében tartottuk, próbálni pedig akkor tudtunk, amikor éppen szabad volt egy terem. Mivel állandó volt a teremhiány, ezért gyakran éjszaka vagy hajnalban kellett próbálnunk a vizsgaelőadásainkat. Talán azért is emlékszem vissza annyi derűvel és szeretettel az egyetemi éveimre, mivel jó arra gondolni, hogy a viszontagságos körülmények között is olyan elszántság és lelkesedés volt bennünk, ami minden hiányosságot felülírt. Megvolt a varázsa annak a „minél inkább nem lehet, annál jobban kell” állapotnak. Nagyon jó szakmai gyakorlat volt, hogy hallgatókként már statisztálhattunk, sőt szerepeket is kaphattunk. Így adatott meg számomra, hogy már egyetemistaként együtt dolgozhattam Vlad Mugur rendezővel, aki – mint mondotta: a bennem rejlő erő és dinamika miatt – rám osztotta Ponzáné szerepét Luigi Pirandello Így van (ha így tetszik) című előadásában. A Vlad Mugur vezette próbafolyamat alatt nagyon sokat tanultam tőle a színészmesterség szépségeiről és mélységeiről.
– A diplomád megszerzése után a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatához szerződtél és ott ismerkedtél meg a férjeddel, Szűcs Ervin színművésszel.
– Ervin egy évvel később érkezett a társulathoz, mint én. Egressy Zoltán Portugál című drámájában voltunk először partnerek a színpadon. Ráadásul szomszédok is lettünk, ezért gyakran beugrottunk egymáshoz szöveget összemondani, próbálni, míg aztán teljesen összemelegedtünk. Három évadot töltöttünk Szatmáron, ahol a legemlékezetesebb előadás, amelyben felléptem – illetve felléptünk, mert Ervin abban a produkcióban is színpadi partnerem volt –, az Eduardo de Filippo Belső hangok című abszurd drámája volt, amelyben Maria, a szobalány szerepét alakítottam. Alexandru Colpacci volt a rendezője az előadásnak, amelyben azt imádtam, hogy a számos álomjelenet hihetetlen művészi szabadságot engedélyezett. Bármit ki lehetett próbálni, kísérletezni a színpadon, hiszen az álomképekbe bármilyen őrült hang, szöveg és gesztus belefért. Egyik másik nagyon kedves szerepem a Kölyök volt A padlás című musicalben, amelyet Horányi László vitt színpadra.
– Akkor mi késztetett titeket arra, hogy mégis a kolozsvári társulathoz szerződjetek?
– Nagyon szerettem a szatmári színházat, úgy a kollégákat, mint az ottani közönséget is, de egyszer valaki azt kérdezte tőlem, hogy mit szeretnék inkább: nagy szerepeket egy kis társulatnál, vagy kis szerepeket egy nagy színházban? Ez a kérdés nagyon elgondolkodtató volt és hatalmas kihívást is jelentett számunkra, ezért a férjemmel együtt úgy döntöttünk, hogy nekivágunk a számunkra elérhetetlennek hitt művészszínház meghódításának.
– Az önbizalmatok nem volt alaptalan, hiszen miután Kolozsvárra szerződtetek, mindkettőtök számára nagyszerű szereplehetőségek sorozata adatott meg. A záporozó díjak pedig azt bizonyították, hogy nagyon is jól döntöttetek. Téged 2012-ben és 2018-ban is jelöltek az Uniter (Román Színházi Szövetség) legjobb női mellékszereplő díjára, majd 2020-ban meg is kaptad a legjobb női főszereplőnek járó Uniter-díjat. Ugyanazzal a szerepeddel, két további rangos színházi fesztivál fődíját is elnyerted. Mesélj erről az előadásról.
– Cosmin Stănilă kortárs színész-drámaíró a szerzője a Toate lucrurile pe care mi le-a luat Alois című drámának, amelyet Andrei Măjeri rendezett, én pedig egy Alzheimer- kórral küzdő magyar színésznő, Nagy Esztert szerepét alakítottam benne. A rendezővel korábban is dolgoztam már együtt, de azért nagyon meglepett, amikor felkért erre a szerepre, főleg azért, mert arra hivatkozott, hogy megálmodta, hogy arra a szerepre én leszek a legalkalmasabb. Másik érdekesség, hogy egy független művészi projekt keretein belül, a kolozsvári Reactor színházi műhely égisze alatt került bemutatásra az előadás, amely nagyon hosszú és nehéz próbafolyamat során jött létre.
– Tehát ez román nyelvű darab és előadás, amelyben te egy magyar színésznőt alakítasz?
– Az eredeti román nyelvű szövegben nem volt magyar, hanem miattam változtatta azzá a rendező, hogy ne kelljen küszködnöm az akcentusommal.
– Hogy lehet megközelíteni, felépíteni egy ilyen szerepet?
– Szerintem mindenki találkozott már olyan személlyel, aki ebben a betegségben szenved, úgyhogy a legjellegzetesebb tünetei közismertek. Két hónapom volt felkészülni a szerepre és ez idő alatt számos filmet megnéztem, amely Alzheimer-kóros betegekről szól, meg az orvosi szakirodalomba is beleástam magam. Amikor nekifogtunk a próbafolyamatnak, a szövegolvasásnak és értelmezésnek, pont egyedül voltam otthon, mert a férjem a gyerekekkel Ausztriában biciklitúrázott. Annyira felkavartak a próbák, amit csak fokozott a számomra szokatlan magány, hogy teljesen magam alá kerültem, sőt igazi hipochonderként elkezdtem felfedezni magamon az Alzheimer-kór kezdeti tüneteit. Kétségbeesésemben felhívtam a rendezőt és vissza akartam mondani a szerepet. Ő azt javasolta, hogy pihenjek néhány napot és gondoljam át még egyszer a dolgot, mivel ő vagy velem csinálja meg az előadást, vagy pedig senkivel. Ez a hatalmas, belém vetett bizalom adta vissza az erőmet, hogy újból nekigyürkőzzem a szerepnek.
– Így, hogy a színpadon megélted már ezt a betegséget, félsz még tőle?
– Egyáltalán nem. És a nagyon megtisztelő díjakon túl, amelyeket azért a szerepért kaptam, nagyszerű érzés volt, hogy ott a színpadon sikerült szembeszállnom a félelmeimmel és legyőznöm azokat. Úgy vagyok vele, hogy most már bármikor jöhet valamiféle betegség – persze, nem örülnék neki –, de most már el tudnám fogadni. Ha az ember színész, nincs szüksége pszichológusra, mert rengeteg lelki probléma, elfojtás és frusztráció megoldásra és feloldozásra lel a színpadi folyamatok katartikus, gyógyító folyamata által.
Borítókép: Tompa Réka
Fotók: KOLOZSVÁRI ÁLLAMI MAGYAR SZÍNHÁZ / BIRÓ ISTVÁN
