Az eseményt Szabó Zsolt irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke nyitotta meg, bevezetőjében az 1956-os forradalom 70. évfordulójához kapcsolódó megemlékezések sorozatát értékelte. Mint fogalmazott, a rendezvények változatos közösséget szólítottak meg, hangsúlyozta, ezeknek az eseményeknek nem csupán a megemlékezés a célja, hanem a korszak történetének jobb megismerése is. Benkő Levente munkásságát méltatva Szabó Zsolt kiemelte, a történész hosszú évek óta kitartó kutatómunkával tárta és tárja fel a kommunista rendszer kevésbé ismert, sokszor tragikus történeteit.
Benkő Levente elmondta, a Volt egyszer egy 56 című kötet alapját az a zarándoklat adta, amelynek során 1996 szeptemberében, Tófalvi Zoltán történész szervezésében, az Erdélyi 56-os Bajtársi Társaság tagjaival, egykori erdélyi politikai elítéltekkel végigjárták a börtönöket (Marosvásárhely, Szamosújvár, Jilava) és kényszermunkatáborokat (Periprava, Luciu-Giurgeni). A résztvevők között volt Csiha Kálmán református és Mózes Árpád evangélikus püspök, egykori elítéltek is.
A szerző ezen az úton magnófelvételeket készített és beszélgetett az egykori elítéltekkel, a munkát pedig a zarándoklat után is folytatta, ebből a gyűjtésből született meg könyvének első kiadása 1998-ban, Sepsiszentgyörgyön.
A bemutatón vetített fényképek egy része az 1996-os zarándoklaton készült, a szerző a szamosújvári börtön néhány helyszínét a mai állapotukban, 2026 augusztusában készített felvételein is megmutatta.
A másik bemutatott kötet, a Bűn volt a szó. Moyses Márton és 1956 fiatal erdélyi magyar életútján keresztül mutatja be a kommunista diktatúra megtorló gépezetét. Benkő Levente elmondta, hogy a nagyajtai származású Moyses Márton története régóta foglalkoztatta. A róla szóló kutatást egykori falustársainak és iskolatársainak visszaemlékezéseivel kezdte, majd levéltári iratokkal és a peranyag tanulmányozásával folytatta.
Moyses 1956 novemberében három diáktársával, Bíró Benjaminnal, Kovács Jánossal és Józsa Árpád Csabával Barótról indult el a román–magyar határra, hogy átszökve Budapestre érjenek, és a pesti srácok mellé álljanak. A kísérlet nem sikerült.
Moyses később Kolozsváron, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának hallgatójaként tanult, tevékenységét a Szekuritáté figyelemmel kísérte. 1960. november 22-én letartóztatták. Az ellene felhozott vádak között a határátlépési kísérlet, a magyar forradalommal vállalt szolidaritása és a kommunista rendszer hibáit bíráló magatartása is szerepelt. Szabadulása után azonban Moyses nem találta a helyét, tanulmányait nem folytathatta, minden kitörési, érvényesülési kísérlete meghiúsult.
1970. február 13-án Brassóban, a Román Kommunista Párt székháza előtt Moyses Márton benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát, így tiltakozva a kommunista diktatúra és a Szekuritáté túlkapásai ellen. Három hónappal később, május 15-én belehalt sérüléseibe.
Az egykori kolozsvári egyetemi hallgató a lengyel Ryszard Siwiec, a cseh Jan Palach, további cseh és szlovák társai, valamint a magyar Bauer Sándor példáját követte, a román Liviu-Cornel Babeşt pedig megelőzte az önkéntes tűzhalálban. Moyses egyike volt annak a 21 embernek, akik 1966 és 1989 között, a szovjet megszállási övezetben önégetéssel fejezték ki politikai tiltakozásukat.
A beszélgetésen felmerült az is, hogy az érintett családokban sokszor évtizedekig hallgattak a börtönévekről és a megtorlásról. Benkő Levente szerint ennek hátterében a megélt traumák is állhatnak: az egykori politikai foglyok nem feltétlenül tudtak vagy akartak beszélni a történtekről, még a hozzájuk közel állóknak sem.
A történész saját kutatói módszeréről szólva elmondta, hogy az 1990-es évek elején újságíróként kezdte felkeresni a túlélőket. A beszélgetéseket nem előre összeállított kérdőívek alapján vezette, hanem hagyta, hogy az emberek a saját emlékeik szerint meséljék el történetüket. Később a levéltári források hozzáférhetővé válása új lehetőségeket nyitott a kutatásban.
Benkő Levente szerint a közelmúlt történetének feltárásában még jelentős munka vár a kutatókra. Az egykori politikai foglyok közül sokan már nem élnek, ezért a fennmaradt interjúk, dokumentumok és családi hagyatékok feldolgozása egyre sürgetőbb feladat. A beszélgetés végén arra biztatta a jelenlévőket, hogy a családi emlékeket is őrizzék meg, és ha lehetőségük van rá, kérdezzék meg az idősebb hozzátartozókat a múltról.
