1970. február 13-án Brassóban a Román Kommunista Párt székháza előtt a nagyajtai Moyses Márton benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát, így tiltakozva a kommunista diktatúra és a Szekuritáté túlkapásai ellen. Moyses három hónap múlva, május 15-én belehalt sebeibe. Az egykori kolozsvári egyetemi hallgató a lengyel Ryszard Siwiecet, a cseh Jan Palachot és további cseh és szlovák társait, a magyar Bauer Sándort követte, a román Liviu-Cornel Babeşt pedig megelőzte az önkéntes tűzhalálban. Ő volt az egyike annak a 21 embernek, akik a szovjet megszállási övezetben 1966 és 1989 között önégetéssel fejezték ki politikai tiltakozásukat.
A prágai fiúk
A könyvbemutató elején Rácz Éva arról beszélt, felmerül a kérdés, hogy Moyses honnan tudhatott arról, hogy Európában történtek már önfelgyújtások, önégetések. Benkő Levente úgy fogalmazott, Moyses tudott a korábbi önégetésekről, ugyanis a prágai tavasz vérbefojtását követően a volt Csehszlovákia területén cseh és szlovák fiatalok közül többen gyújtották fel önmagukat politikai tiltakozásképpen a szovjet, s velük együtt a varsói tagállamok csapatainak beavatkozása ellen tiltakozva. Románia nem vett részt ebben az akcióban. Jan Palach, a prágai egyetem hallgatója a Vencel téren 1969. január 16-án gyújtotta fel magát. Benkő Levente hozzátette, Palach esete világszerte közismert volt, temetésén több százezres gyászmenet kísérte utolsó útjára, gyakorlatilag egész nemzete siratta. A történtekről a nyugati hírügynökségek és a Szabad Európa Rádió is beszámolt.
Moyses Márton 1970 májusában a baróti kórházban a halálos ágyán feküdt, amikor húga, Moyses Éva megkérdezte, hogy „Márton, miért tetted azt, amit tettél?” Azt válaszolta, „úgy akartam tiltakozni és meghalni, mint a prágai fiú”.
Álmatlan éjszakák
Benkő Levente a könyv első fejezetének a Hogy is kezdődött, avagy álmatlan éjszakáim a kibeszéletlen történettel címet adta. Rácz Éva arra volt kíváncsi, mi az, ami álmatlan éjszakákat okozott. A szerző elmondta, az a közös bennük Moysesszel, hogy mindketten nagyajtaiak. Amikor Moyses tragédiája megtörtént, akkor Benkő Levente kilencéves volt. Szülei gyakran meséltek neki a történtekről, Moyses Márton tragédiája sosem hagyta nyugodni. Végül Miklós András nagyajtai származású kovásznai alpolgármester ösztönzésének is köszönhetően az 1990-es évek derekán útnak indult. Kiindulópontja Moyses egykori iskola- és bentlakótársa, a bibarcfalvi származású, Sepsiszentgyörgyön letelepedett, 2023-ban elhunyt Józsa Árpád Csaba volt. Józsa volt az egyike annak a négytagú diákcsapatnak – Moyses Márton, Bíró Benjamin és Kovács János mellett –, amely 1956 novemberében Barótról indult el a román–magyar határra, hogy azon átszökve Budapestre érjenek, s hogy a pesti srácok mellé álljanak.
Miután Józsával beszélgetett, Moyses húgát, Évát kereste fel, akit nem sikerült meggyőzni arról, hogy mesélje el az emlékeit, ugyanis férje akkor súlyos rákbeteg volt. Később, a Háromszékben 1995-ben megjelent írás hatására és a kétségek eloszlatása végett Moyses Éva megosztotta testvére történetét.
„Alvatlan, Moyses Mártonnal és sorsával átvirrasztott éjszakák következtek. (…) Szegény Moyses Mártonnak a Securitate celláiban és vallatószobáiban, majd a román Gulag börtöneiben átélt álmatlan éjszakáihoz képest a szó szoros értelmében össze sem hasonlítható semmiségnek számítanak az ő kálváriáját helyére tenni próbáló éjszakák és nappalok. Már csak azért is, mert Moyses Mártonnak nehéz éveiben alig volt támasza, addig az ő történetének megismeréséhez viszont nekem sokan és sokat segítettek” – írja a könyvben Benkő Levente.
Nem bírálhatták a rendszert
„Társadalmi rend elleni cselszövés. Ez alapján mondták ki az ítéletet Moyses Márton ellen. Ha ma el kellene magyarázni egy 15–20 évesnek, hogy ez mit jelent, akkor hogyan fogalmaznád meg?” – tette fel a kérdést Rácz Éva. Benkő Levente elmesélte, hogy az akkori perrendtartási törvénykönyv és a büntető törvénykönyv szigorú passzusokat tartalmazott. Azokban az időkben a társadalom nagy része hitt abban, amiben élt, de látták a rendszer hibáit. Azonban ezekről nem volt szabad beszélni. Ha bírálták a rendszert, akkor rendszerellenesnek bélyegezték őket. A Btk. meghatározta, hogy a társadalmi rend elleni összeesküvésért vagy cselszövésért hány évet kaphat az illető. „Ezrével vannak helyzetjelentések egész Románia területéről, hogy amikor híre ment, hogy Budapesten kitört a forradalom, a kocsmába bement egy nagybaconi bácsi: »Na, kommunisták! Vége van a napotoknak, most mi jövünk!«. Ezért a Btk. szerint hat évet kapott, mert a korabeli értelmezés szerint támadta a rendszert” – mondta Benkő Levente.
A szerző szerint, aki nem élt abban a rendszerben, nehéz megértenie, hogyan működött. Ezzel kapcsolatban történetet osztott meg, amikor iskolai előadás alkalmával fiatalokkal beszélgettek erről az időszakról. Benkő Levente felidézte, eleinte nehéz volt átadni a lényeget, aztán sikerült eljutni a diákokhoz. „Képzeljétek el azt az időt, amikor egy piros–fehér–zöld szalagocskáért házkutatás jár, feldúlják a szüleid házát, és téged vegzálnak. Napokon vagy heteken keresztül sanyargatnak a rendőrségen. Képzeljétek el azt a világot, amikor nincs benzin, nincs kenyér, nincs élelem, nincs fűtés, nincs meleg víz, fázol. Képzeljétek el azt, hogy amikor reggel bemész az iskolába, kötelező az egyenruha, a lányoknak a pántlika, a fiúknak pedig a felnyírt haj”. Benkő szerint ez volt az a pillanat, amikor a fiatalok megértették, milyen lehetett a kommunista diktatúrában élni.
A szerző szerint a történelmet úgy lehet közelebb vinni a fiatalokhoz, hogy megmutatjuk, elvisszük őket olyan helyszínekre, ahol tanulhatnak ezekről az eseményekről. „A történelemtanár fogja meg a tanítványának a kezét, vigye el helyszínekre, múzeumokba, kegyhelyekre. Az a diák, aki Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban Gábor Áron egyetlen fennmaradt eredeti ágyúját megsimogatja, amíg él, nem felejti el” – fogalmazott Benkő Levente.
A mellőzöttség évei
Moysest, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem elsőéves bölcsészhallgatóját a Szekuritáté 1960. november 22-én tartóztatta le, december 7-én pedig elrendelték a vád alá helyezését. 1962. június 29-én pedig a kolozsvári katonai törvényszék jogerősen kétévi politikai börtönre ítélte, eszerint Moysesnek a kolozsvári börtönben kellett letöltenie a büntetését, amely 1960. november 22-én kezdődött, és 1962. november 21-én járt le.
Szabadulása után Moyses nem találta a helyét. Állást keresett, rengeteg dologgal foglalkozott, azonban minduntalan falakba ütközött. Például, felvette a kapcsolatot a Matematikai Lapokkal, atomfizikai kérdésekről, az őselemekről írt dolgozatot, nyolcoldalas levelet küldött a dubnai atomkutató intézetben dolgozó tudósoknak, akik később a román atomkutató intézethez irányították. 1967 augusztusában Románia Szocialista Köztársaság Matematikatudományi Társasága értesítette Moysest, hogy az írása nem közölhető.
Moyses emellett folklórkutatással is foglalkozott, elsősorban Erdővidéken és kolozsvári egyetemi évei alatt is gyűjtött. Néprajzgyűjtésének közlésével újabb falakba ütközött, ugyanis azokat a Korunk folyóirat nem közölte. Az akkori főszerkesztő-helyettes, Balogh Edgár 1971-ben válaszolt Moysesnek, aki akkor már nem volt életben. Moyses 1969-ben Nagyajtán iskola titkári állását is megpályázta, itt is elutasították.
A sok mellőzöttség után a 29 éves Moyses zsákutcába került. A Kovászna Megyei Törvényszéknél kérte a rehabilitálását, azt szerette volna elérni, hogy visszahelyezzék jogaiba, állami munkahelyen dolgozhasson, és esti tagozaton végezze el az egyetemet.
A Kovászna Megyei Törvényszék 1970. február 4-én jogaiba visszahelyezettnek nyilvánította Moysest, a rehabilitációról szóló határozat február 14-én lépett életbe. Csupán egyetlen nappal a határozat érvénybe lépése előtt Moyses a Román Kommunista Párt Brassó megyei székháza előtt benzinnel leöntötte, és felgyújtotta magát. 1970. május 15-én halt bele sebeibe.
Később előkerült búcsúlevelében a következőket írta: „Bevégeztetett. Nem kívánok élni egy percet is abban az országban, ahol a Securitatea emberei bűncselekmények sorát követik el, s ahol a párt vezetősége tehetetlen a visszaélésekkel szemben. (…) Márton”.
