Egy ideig (ez a szó itt akár évszázadokat is jelenthet) az ukránok aligha különbözhettek jobban az oroszoktól, mint mi, székelyek a magyaroktól. Kijev az orosz nyelvi-kulturális közösség genezisének (egykor nemzetként szokták emlegetni) az ősállapota volt. Az orosz kontinuitáselmélet (ha lenne effajta kontinuitás) minden rokonánál szilárdabbnak számíthatna. A tényleges „elkülönböződés” az orosznak legjobb jóindulattal sem tekinthető szovjet diktátor, Joszif Viszarionovics Sztálin nevéhez köthető. Az iparosítás – és főként a birodalom legtermékenyebb tartományában élő ukrán parasztság ellenállását megtörni hivatott (a történészek szerint mesterségesen előidézett) 1932-1933-as éhhalál, a Holomodor, amelynek emberek milliói estek áldozatul, kitörülhetetlen nyomokat hagyott az ukránok „nemzeti tudatában”. A többségnek elkerülhetetlenül „észhez kellett térnie”. A második világháború idején nemigen maradt más választásuk, mint, hogy az Európa-szerte éledező fasiszta világlátást „magukévá tegyék”. Hitler oldalán irtottak főként zsidókat és lengyeleket. De nem csak.
A történelem végeérhetetlen szarkazmusainak díszpéldája, hogy az ukrán nemzeti gondolat mai élharcosa, Volodimir Zelenszkij mindkét ágról zsidó. Az már csak hab a tortán, hogy ő főállásban jó ideig Európa rettenthetetlen védelmezőjévé is magasztosult. S ha van ilyen, éppenséggel nemzeti hőssé avanzsált. (A mai arany-WC-botrány érintettjeinek egy része is Izraelben talált menedékre…)
A Szovjetunó a Nyugat állítólagos tisztességérzetének mítoszára alapozva (s ezt az európai nyilvánosság máig nem hajlandó tudomásul venni), a nagy bolsevik zűrzavarban meglehetősen önkényesen felfércelt „szövetségi” határok mentén már a legszebb időkben is kezdett morzsolódni. Így történhetett meg, hogy, az egyik Sztálint követő nagyhatalmú, immár ukrán párfőtitkár, Nyikita Hruscsov (beszédes, hogy egy pártfőtitkár efféléket, még Sztálin után is megengedhetett magánnak), valamely alkoholdús internacionalista elérzékenyülés pillanatában „szülőhazájának” ajándékozhatott egy kisebb országnyi (stratégiailag már akkor sem jelentéktelen) félszigetet.
Az persze tény, hogy a „szabaddá lett népek örök szövetsége, a nagy Oroszország” (ennél tökéletesebb paradoxont még nem fogalmaztak himnusszá) a „szövetségi államokat” szép lassan telezsúfolta orosz, illetve azzá asszimilált telepesekkel. (Ismerős, nemde?) S mikor az immár tényleg „szabaddá tett” népek az örök szövetségből az ezredfordulón a sors valamely kiszámíthatatlan szeszélye folytán kiszabadultak, alig vihettek magukkal egyebet, mint az engesztelhetetlen gyűlöletet és bosszúszomjat. Ukrajna a leglátványosabb példa, de ott sorakozik mögötte Litvánia, Lettország, Észtország és a „nagy Oroszország” szomszédságát szintén megszenvedő Finnország. Az ázsiai tagköztársaságokról vagy korábban a világháborús diadal jegyében a dicső Szovjetuniónak ajándékozott államokról, az úgynevezett béketáborról nem is beszélve.
Gorbacsov a makulátlan Nyugat iránti imádattól bódultan (számunkra ez az érzület ismerős, az ezredfordulón bennünket is lelkessé mámorított) anélkül szórta szét országa (joggal önállóságra sóvárgó) „tagköztársaságait”, hogy a bennük rekedt ártatlan, mert a szocialista iparosítás és a szovjetnek becézett orosz kultúra terjesztésének mítoszában betelepített orosz (vagy ismétlem orosszá asszimilált) állampolgárai védelmében a kis ujját is mozdította volna. A következmények aligha lehettek kétségesek. Az emberként példátlan tisztességű, s ekként lelke mélyén még mindig, ha nem is kommunista, de legalábbis polgári világállamról álmodozó Gorbacsovot azonban a fenti kétségek meg sem érinthették.
Ennyit a múltról. Az, ami Ukrajnában folyik, már a jelen. Több millió halott, lerombolt városok és egy „esetleges” világháború rettenete. Oroszország persze agresszor. De vajon egy világhatalom, amelynek idegenbe szakadt állampolgárait megfosztják kultúrájuktól, önrendelkezésüktől (ez nem csupán Ukrajnában történik meg, de a balti államok egynémelyikében is) eltűrhetné-e mindezt? Aligha.
Márpedig köztudott, hogy az ukrajnai Majdan az amerikai demokraták remélhetőleg utolsó remekműve volt. Erre is vannak bizonyítékok, éppen csak tilos beszélni róluk. Legalábbis Nyugat-Európában, s végső fokon még az Unió tagjának számító Magyarországon is csak szordínóban.
Oroszország persze még akkor is agresszor, ha a túlnyomó többségükben oroszok lakta területeken az európai demokrácia fennkölt nevében törvényesen be lehet tiltani a kisebbségi pártokat, a kisebbségi nyelvek használatát, csúfot lehet űzni minden demokratikus jogszabályból. S mindenkit, aki minderről akárcsak gondolkodni is merészel, akadálytalanul el lehet hallgattatni. Mint orosz ügynököt.
De manapság már arról sem lehet hallani, hogy Kínában irgalmatlan ujgurirtás folyik. Néhány évvel ezelőtt tele volt vele a világsajtó. A fölösleges okvetetlenkedés azonban ma már zavarná a már-már tökéletes nyugat-európai „díszharmóniát”. (A hosszú í betű itt már korántsem sajtóhiba!)
Soroljam? Minek? Minden olvasóm tisztában van vele, mit jelentene, ha az Európai Unóban az ukrán jogállamiság válna standarddá. Pedig ez korántsem puszta rémkép. Nem lehet kétséges, mire számíthatunk. Márpedig ha az „amerikai fasizmus” vezéralakja, Donald Trump – államának világrendőri tradícióit folytatva – nem képes ráerőszakolni akaratát a földgolyóra, a kisebbségi társadalmak eltakarításban világraszóló sikereket maguk mögött tudó franciák, angolok, spanyolok et company (a századfordulón én is imádtam őket) diadalmaskodnak, és minden kétséget kizáróan ez fog bekövetkezni. Csakhogy a világ ma már korántsem az – egyre inkább európai – Nyugat. Ahogy ez a zsugorodó Nyugat sem hasonlít egykori önmagára.
A fasizmus és a kommunizmus iszonyatos volt. Milyen lehet majd ez a minden demokráciák legesleggyönyörűbbike? Aligha férhet hozzá kétség: olyan, amilyen a szabaddá lett népek immár tökéletes, s ekként – minden eddiginél rafináltabban „örökkévalóvá” erőszakolandó – szövetsége, az Európai Unió. Ami talán nem is volna éppen világtragédia, de mi – tetszik, nem teszik – itt élünk Európában, akárcsak egykor Sztálin világtörténelmi kísérletének ukránjai.
Borítókép: illusztráció
