Szeretek időről időre visszakanyarodni a múltba – úgy érzem, jót tesz a lelkemnek. Egy-egy régi recept nemcsak az ízek világát idézi meg, hanem egy letűnt kor hangulatát is. A 20. század elején az erdélyi magyarság élete sokszínű és rétegzett volt: egyszerre volt jelen benne a falusi élet nyugalma és a modernizálódó városok pezsgése.
Makkai Sándorné így írt 1928-ban, Kolozsváron: „Nagyon fontos dolognak tartom egy jó szakácskönyv megírását és megjelenését a mai időkben, mikor a modern nőnevelés sokoldalúsága mind kevesebb időt enged a konyhaművészet gyakorlásának…”
Szavai ma is meglepően időszerűek. Sokunk problémáját, mondhatni, már akkor felismerték. Ami akkor bimbózó formájában bontogatta szirmait, ma már teljes pompájában él, lassan olyanná lesz az életünk, mintha az előretekert szalag gyorsaságával futnának az események körülöttünk. De mielőtt a túlpörgésbe beleszédülnénk, jobb, ha lassítunk egy kicsit. Számomra az egyik legkedvesebb módja ennek, ha régi receptek között barangolok. Ilyenkor nemcsak főzök vagy sütök, hanem elképzelem a régi konyhákat, az asztal köré gyűlt embereket, és mindazt, ami egy-egy ételben benne volt: időt, gondoskodást, figyelmet.
Ilyen „időutazás” során találtam rá erre a diós lepényre. Már olvasás közben kedvet kaptam hozzá, sütés közben pedig igazi nagymamás hangulat költözött a konyhába. A citrom, a vanília és a dió illata betöltötte a teret, és még az is megállt egy falatra, aki eredetileg nem tervezett édességet enni.
A régi recept rövid és lényegre törő – ahogyan akkoriban szokás volt: „14 deka vajat, 2 tojássárgáját, 10 deka cukrot és kevés reszelt citromhéjat 20 deka liszttel jól összegyúrunk. A tésztát kisujjnyi vastagra nyújtjuk, tepsibe tesszük, s a 2 tojás fehérjét kemény habbá verve, beledolgozunk 14 deka darált diót, 20 deka vaníliás cukrot s jó maréknyi mazsolát. Ezt a habot a tészta tetejére kenjük, s aranysárgára sütjük. A fenti tészta minden más lepényféléhez kitűnő. Beküldte: Jónás Vincéné.’’
Én csak egészen apró változtatásokat tettem. Egy kevés citromhéj helyett egy egész citrom héját reszeltem bele, mert szeretem az intenzívebb ízeket. Tettem hozzá egy csipet sót, a mazsolát pedig előzőleg rumba áztattam. A receptben szereplő cukormennyiséget viszont csökkentettem: 20 deka helyett 5 deka cukrot és két csomag vaníliás cukrot használtam – így éppen megfelelően édes lett.
Hozzávalók:
A tésztához:
140 g vaj
2 tojás sárgája
100 g cukor
egy citrom reszelt héja
egy csipet só
200 g liszt
A habhoz:
2 tojás fehérje
50 g cukor
2 tasak vaníliás cukor
140 g darált dió
egy marék rumba áztatott mazsola
Elkészítés:
A hideg, felkockázott vajat összegyúrom a liszttel, cukorral, sóval, citromhéjjal és a tojássárgájával. Néhány perc alatt szép, homogén tésztát kapok. A tésztát sütőpapírral bélelt tepsibe (25 cm × 35 cm) teszem. Nyújtás helyett én most egyszerűbb módszert választottam: nagy lyukú reszelőn lereszeltem, majd egyenletesen eloszlatva lenyomkodtam. Ez gyors és praktikus megoldás, de természetesen hagyományosan ki is lehet nyújtani.
A tojásfehérjéből kemény habot verek, majd hozzákeverem a cukrot, a darált diót és a mazsolát.
A tésztát villával megszurkálom, s a habot egyenletesen rákenem. Ezek után 180 °C-ra előmelegített sütőben körülbelül 45 perc alatt aranyszínűre sütöm. Ha a teteje túl gyorsan pirulna, sütőpapírral letakarom.
Egyszerű, mégis különleges sütemény: citromos, vaníliás, diós – igazi békebeli ízvilág. Egy-két nappal előre is elkészíthető, hűvös helyen tárolva, napokig eláll. Egy falat belőle – és mintha kicsit közelebb kerülnénk a múlt nyugodtabb, csendesebb világához.
