– Hogy sikerült az ősbemutató?
– Nagyon jól sikerült, sőt még jobban is, mint vártuk. Reménykedtünk, optimisták voltunk. A közönség nagyon nyitottan és pozitívan reagált. A kis tér teljesen megtelt. Nem biztos, hogy a nézők számára ez volt a legkényelmesebb helyzet, ráadásul az előadás sem volt rövid, de nagyszerűen viselték. Én sem fértem be, úgyhogy nem is láttam az előadást, csak fentről kukucskáltam, és hallgattam. Nagyon boldogok vagyunk, hogy ennyien kíváncsiak voltak rá.
– Jól tudom, hogy jelen volt maga Bodor Ádám is? Neki hogy tetszett?
– Én úgy láttam, hogy nem volt belőle elege, legalábbis utána még elég sokáig itt maradt. Nekem úgy tűnt, hogy tetszett neki: sokáig beszélgetett az alkotókkal és az énekesekkel. Nagyon jó este volt.
– Nem ez volt az első operarendezésed. Bár ezt nem is operának, hanem operaperformansznak nevezik. Hogyhogy ebbe az irányba indultál?
– Ebben egyértelműen Márkos Berci a ludas. Zenés színházi előadást már rendeztem, de az teljesen más dolog. Pintér Béláéknak a Parasztoperája, az is egészen más. Márkos Berci volt az, aki először megkeresett azzal, hogy van egy kis kamaraopera-ötlete. Ennek Sette Piani (Hét emelet) volt a címe, Dino Buzzati olasz novellájából írt kamaraopera. Azzal az osztállyal adtuk elő, kiket Budapesten, a színművészeti egyetemen tanítottam. Volt egy zenés színészosztály, és abból néhány diákkal megcsináltuk ezt az előadást. Az volt az első ilyen alkalom. Egyébként az egyik fiú, a basszus, aki itt a főszereplő, játszott abban is. Ő már a második Márkos-operáját csinálja, és ilyen módon én is. Így jutottam Bercinek az eszébe, hiszen mi már dolgoztunk együtt.
– Mennyire nehéz, hiszen azok az operarendezők, akikkel beszélgettem, mindig azt mondták, hogy ez külön világ, mert nagyon kell figyelni az ütemekre és az énekesekre, nem lehet olyan szabadon gondolkodni, mint más esetekben…
– Szerintem csodálatos ez a munka, és nagyon vágyom rá, hogy egyszer egy nagyoperát rendezhessek. Nyilván egy ősbemutató esetében más a helyzet, mert ez a zene tulajdonképpen most szólal meg először. Fejben és papíron már létezett, de hogy valójában milyen, azt én is, és maga a szerző is most hallotta először. Próbáról próbára egyre jobb lett. Nyilván egyszerűbb lenne, ha ezt már korábban eljátszották volna mások. Erre azonban most nem volt lehetőség, így csak nagyon homályos terveim lehettek. Ugyanakkor éppen az volt benne a legizgalmasabb, hogy vajon miként állnak majd össze a dolgok. Az a képi világ, amit elképzeltünk, a színészek jelenléte, a szöveg és a zene – amikor mindez összeadódik, létrejön-e belőle valami autentikus, újfajta atmoszféra, új világ.
– A zenében jártasnak kell lenni ahhoz, hogy a rendező jól meg tudjon rendezni egy ilyen előadást?
– Biztosan kell valamennyire. Én nem vagyok annyira jártas ezen a téren, de hozzáteszem, sokat köszönhetek ezeknek a munkáknak, és annak is, hogy abban az osztályban taníthattam, amelynek Selmeczi György és Novák Eszter voltak az osztályvezetői. Ez zenés színészosztály volt, s Selmeczi tanár úrtól menet közben nagyon sokat tanultam erről. Én alapvetően a színház felől közelítettem ehhez a világhoz, de az ember nyit erre, és szerintem ez nagyon izgalmas, csodálatos munka. Azért ez még nem a klasszikus értelemben vett operarendezés. Ezért is neveztük operaperformansznak, mert nagyon teátrális zene, amely alapvetően a színház törvényei szerint működik.
– Pontosan mit tanítasz a zenés osztálynak?
– Ők már 2024-ben végeztek, tehát két éve. Az itt játszó fiúk közül hárman egy osztályba jártak, nekik színészmesterséget tanítottam. Novák Eszter mellett többen is voltunk színészmesterség-tanárok, hogy elegendő figyelem jusson mindenkire. Azóta, hogy ők végeztek, már nem a színművészetin tanítok, hanem Pécsett, az irodalom- és kultúratudományok szakon, ahol dramaturgiát és színházat oktatok. Emellett a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen is tanítok: ott több osztálynak alapfokú színészmesterséget, rendezői műhelymunkát, tehát inkább gyakorlati tárgyakat, de elméleti kurzusokat is.
– Ez hánylaki életet jelent?
– Most elég utazós évem volt.
– Van egy fiad. Hogy lehet ezt így megélni? Ő hol és hogyan tud létezni ebben a helyzetben?
– Budapesten élünk. Van a pécsi tanítás és a vásárhelyi tanítás, amelyek nyilván sok tömbösített órával tudnak működni. Ehhez jött most a kolozsvári munka, előtte pedig Nagyváradon rendeztem egy előadást, Molnár Ferenc A testőr című darabját. Ez a két munka kicsit egymásra csúszott, így a kisfiamnak egy ideig nélkülöznie kellett engem, de azért ez nem rendszeres. Tulajdonképpen most, szerencsére vagy sajnos, nincs annyi színházi munkám, hogy állandóan úton legyek. Még egy-két évig, amíg neki szüksége van rám, aztán majd meglátjuk.
– Korábban már rendeztél Kolozsváron, a színházban.
– Igen, az Alice az ágyban volt a címe annak az előadásnak. Egyébként 2012-ben végeztem a marosvásárhelyi egyetemen, 2013-ban született meg a gyermekem. Azóta nagyon igyekszem arra, hogy évente legalább egy színházi munkát vállaljak. Nyilván ez kevésnek számít azokhoz a pályákhoz képest, ahol valaki évente négy-öt előadást is rendez. Ugyanakkor, ha az embernek a munkája utazással jár, s közben gyermeket nevel, én ezt így tudom megoldani, hogy a gyermekem ne szenvedjen hiányt.
– Nőként hogyan lehet ezt a pályát választani, s benne létezni?
– Nem akarom azt mondani, hogy könnyű. Nemcsak a saját tapasztalataim miatt, hanem azért is, mert pontosan látom a pályatársaimon, hogy nem egyformán kezelik a nőket és a férfiakat. Ez megmutatkozik akár a fizetés, akár a honorárium szempontjából, de abban is, hogy a nők sokszor nehezebben, több harc árán jutnak el odáig, hogy érvényesíteni tudják azt, amit el szeretnének érni. Ugyanakkor az ember nagyon sok pozitív jelet is lát a fiatal nemzedékben. A fiatalok, a fiatal fiúk már sokszor másképp állnak ehhez a kérdéshez, úgyhogy én alapvetően nagyon optimista vagyok. De ezzel tényleg nap mint nap meg kell küzdeni. És abszolút igaz az is, hogy apró hiba vagy kisebb kudarc nagyon sok esetben sokkal jobban felnagyítódik. Szerintem erről nagyon fontos beszélni. Amikor fiatal voltam, én is hajlamos voltam azt gondolni, hogy ezt most én rontottam el, s biztosan mindenki más jobban megoldotta volna. Ahogy azonban telik az idő, és egyre inkább körülnézek magam körül, felismerem, hogy ez nem individuális történet.
– Milyen társadalmi okai lehetnek ennek? Nyilván nem lehet összehasonlítani, hiszen az ember nem volt a másik bőrében, de például a fiúk vagy a férfiak hogyan fogadják a rendezői utasításokat? A rendező szerepe mégiscsak egyfajta vezetői pozíció, még ha nem is fölérendelt viszony.
– Nehéz erről beszélni, mert ez is olyan kérdés, amelyben nagyon sokféle tapasztalat létezik. Van, akivel csodálatosan könnyű együtt dolgozni, és van, akivel nehéz. Nyilván ez nőkkel és férfiakkal egyaránt előfordul. Ugyanakkor tény, hogy találkoztam olyan emberekkel is, akiknél azt éreztem: bármit csinálok, valahogy nincs meg az a fajta elfogadás, amire szükség lenne a közös munkához. Nem is tudom pontosan, mi ennek az oka. Sokféle magyarázata lehet.
– Mennyire készítenek fel erre a képzés során, vagy az ember csak a munka közben szembesül ezekkel a helyzetekkel?
– Abszolút a helyzet szembesíti az embert, legalábbis amikor én jártam egyetemre, erről nem nagyon esett szó. Marosvásárhelyen végeztem a rendező szakot, és a mesterképzésen Babarczy Lászlót hívták osztályvezetőnek, akit én nagyon szerettem. Ő volt az egyébként, aki korábban Pesten nem vett fel engem. Aztán később újra találkoztunk, végül felvett, és nagyon megszerettem őt, de nyilván ez erős élmény volt számomra. Amikor először elutasított, azt mondta, hogy azért teszi, mert a rendező olyan, mint egy tank: iszonyatosan erősnek kell lennie, s ő ezt az erőt nem látja bennem. Mindenben segített, és szerintem mindent megtett azért, hogy felkészítsen erre a pályára. Többen is voltunk lányok az osztályban, s egyszer az egyik osztálytársnőm megkérdezte tőle, hogy szerinte hogyan állnak a nők ezen a pályán. Akkor azt mondta nekünk, minden osztályba felvett egy lányt, de az az igazság, hogy a statisztika valahogy azt mutatja: a nők nem maradnak meg ezen a pályán. Úgy fogalmazott, ez egyfajta test-test elleni küzdelem, amelyben úgy tűnik, hosszú távon a férfiak eredményesebbek. A színház ugyanis nagyon fizikális, nagyon testi műfaj.
– Más pályákon is azt látom, ahol a nők és férfiak egyaránt jelen vannak, a férfiaknak sokszor van egyfajta tankszerű viselkedésük…
– Nyilván vannak stratégiák. Ha én üvöltözöm, annak nem ugyanaz a hatása, mint amikor egy mély hangú, szakállas, kétméteres férfi teszi. Igazából az lenne a lényeg, hogy dolgozzunk, s hagyjuk egymást dolgozni. Ugyanúgy, ahogy nem szükséges, hogy mindenki mindenkivel tökéletesen passzoljon, ki kell alakítani valamilyen működési módot, amelyben a produkció sikere számít. Van egy közös cél, amiért ott vagyunk, amiért dolgozunk. Ha mindenki ezt helyezi előtérbe, akkor ezek a konfliktusok megoldhatók. Ehhez nyilván nagyon sok empátiára és humorra van szükség.
– Milyen volt itt dolgozni a kicsi térben?
– Adrian Ganea tervezőnek nagyon hálás vagyok, mert szerintem ezt a pici teret egészen el tudta varázsolni. Teljesen más atmoszférát adtunk neki, és ez elsősorban az ő érdeme. Nagyon minimális eszközökkel dolgozott. Nem volt rossz ez a bezártság, nem tett rosszat ennek az anyagnak. El tudtuk volna képzelni nagyobb színpadon is, nyilván az másképp működne, de szerintem akár úgy is működhetne. Az volt a legnagyobb kihívás, hogy abból, ami Bodor Ádám, és ami olvasóként megérint bennünket, ha csak egy icipici, körömfeketényi részt is sikerül színházi nyelvre lefordítani és megjeleníteni, akkor az már nagyon jó.
