Mi is tudjuk: ha szilveszter van, akkor itt vagyunk. Régi vágásúan, nyomtatva, papíron. Mint a régi dolgok, amelyek azért működtek, mert igazak voltak.
Tiramisut csipegetek, mellé jó forró kávét kortyolok, és az ablakon kifelé leskelődöm. Rád gondolok, kedves olvasó: vajon hogyan érnek el hozzád ezek a sorok? Vajon a te ablakodból mi látszik? Nem láthatom, mégis, ezen a néhány soron keresztül összekapcsolódunk. Konnektálva vagyunk – milyen csúnya szó, milyen szép tartalommal.
Közösséget alkotunk. És van-e ennél fontosabb számunkra? Amióta ember az ember, talán ez az egyik legerősebb ösztönünk: a törzs, a közösség, a család utáni vágy. Bár számban zsugorodik közösségünk, de ha a jó oldalát nézzük – lassacskán mind ismerjük egymást. Így születik meg a nagyvilágban a mi kis világunk, a nagyvárosban összezáró, egymásra figyelő közösség.
Ahogy elképzelem, mit látsz az ablakodból, a gondolataim visszacsúsznak a mögöttünk hagyott évbe. Múlt és jövő között egyensúlyozom, és lejegyzem ezeket a sorokat, hátha segítenek leporolni a megélt pillanatokat, szebb polcra tenni őket, a jövőt pedig meghámozni a fránya aggodalmaktól.
Azért írok neked, mert remélek. És azt hiszem, jó okom van rá. A reményem nem pusztán hitbéli eredetű: egy rövid videó gyújtotta meg bennem, és világította be az amúgy gyakran szürkének induló újévet. A videót nem tudom ideilleszteni, de a gondolatait megosztom veled. Egy holland fiatalember, Lars Westra beszéde hangzott el benne az ENSZ-ben. Az Európai Unió küldötteként mindössze egy perc alatt mondta el mindazt, ami lényeges – sok hazai beszédmondónk példát vehetne róla.
Íme, a teljes beszéd:
„Most 18 éves vagyok, talán én vagyok a legfiatalabb ebben a teremben. Sokan naivnak, túl fiatalnak, tapasztalatlannak mondanának. És őszintén szólva egyetértek velük. Valóban fiatal vagyok, tapasztalatlan és naiv – bár én magamat inkább idealistának nevezném. Nem tudom még, hogyan kell jó diplomatának lenni, sokszor szótárra van szükségem, hogy megértsek egy ENSZ-határozatot, és ebben az épületben is gyakran eltévedek. Kezdő vagyok. De van egy fontos képességem: tudok álmodni, meg hinni.
Hinni abban, hogy képesek vagyunk megállítani a klímaváltozás pusztító hatásait. Hinni, hogy mi lehetünk az első generációja egy békés új világrendnek. Hinni, hogy gondoskodhatunk azokról, akiknek szükségük van rá. És igen, álmodni. Arról álmodom, hogy én leszek az a hős, aki mindezt eléri. A fiatalok ereje abban rejlik, hogy képesek naivak és idealisták lenni, álmodni és hinni. Ezért arra kérem önöket: próbáljanak meg úgy álmodni, mint amikor annyi idősek voltak, mint én. Próbáljanak meg úgy hinni, ahogyan akkor hittek. És legyenek azok a hősök, akik akkor szerettek volna lenni, amikor annyi idősek voltak, mint én.” Eddig a beszéd.
Nem vagyok az ezotéria nagy híve. De ha igaz, hogy azt vonzzuk be, amiben hiszünk, akkor én ezt szeretném bevonzani 2026-ra: azt a képességet, hogy újra úgy tudjak hinni, mint régen.
Nem kerül sokba. Egy rövid gyakorlat minden napra, kezdve mától. Csak emlékezni kell rá, milyen volt álmodni – félelem és keretek nélkül.
Ebben gazdag, bátor és reményteljes újévet kívánok! Marci az ablakból.
