Nemrég jöttem rá arra, hogy szeretem ezeket az adventi csodaváró napokat. Szeretem akkor is, ha hosszú éveken át éppen eleget morogtam és dohogtam – hol csak magamban, hol társaságban – amiatt, hogy újságíróként az embernek ilyenkor aztán végképp nincs ideje semmire, nincs megállása, folyton menni kell, jelen lenni, dolgozni, írni, a végére pedig nagyon-nagyon elfáradok. Mégis szépek ezek a napok valami miatt. Talán épp a várakozás teszi azzá, mert lépten-nyomon tapasztalom, mekkora szükségünk van a reményre, a csoda reménységére. Biztos vagyok benne, hogy mindenki hosszan tudná sorolni, milyen elkeserítő jelenségeket lát a saját közvetlen környezetében: mélyszegénységben élő családok, súlyos betegségekkel küzdő felnőttek és gyerekek, elhagyott, bántalmazott, kizsákmányolt állatok.
Éhezők, szenvedők. Lelki mélységekbe taszítottak, mentális zavarokkal küzdők. Nekik az ünnep még sokkal nehezebb, mint bármelyikünknek, akik csak a mindennapi kis nyűgeinkkel küszködünk, és gyakran annak sem vagyunk tudatában, hogy igazából nem panaszkodnunk kéne, hanem hálát adnunk azért, hogy mégiscsak eljutunk valahogyan a karácsonyig. Mert mi azért eljutunk odáig, ha a terheinket cipelve is, de azért átvergődünk a napokon, és végül kikötünk a karácsonyfa alatt.
Legalább is jó ideig így éltem meg ezt az időszakot, amíg idén rá nem jöttem, hogy akár át is keretezhetném a bennem lévő érzéseket, hátha jobb lesz. Nem árulok el nagy titkot: jobb lett, mert megszerettem a várakozás napjait, megtaláltam bennük a szépséget, pedig nehézség is adódott elég. (Volt persze olyan is, amikor nagyon kellett keresnem, és nem is találtam csak épp egy-két pillanatnyit...). A legrosszabb volt azzal szembesülni, hogy mintha minden évben fogyna valami körülöttünk. Arra gondolok, hogy akárhány hagyományos, azaz évente ismétlődő jótékonysági eseményen vettem részt, szinte mindenki arról számolt be, hogy idén valahogy minden kevesebb lett. Szűkült az adományozók rétege, kevesebb a másokra szánt pénzecske, kevesebb a felajánlásra szánt ajándék, a szervezetek is egyre kevesebbeket képesek ellátni, pedig ennek az időszaknak az egyik jellegzetessége épp az, hogy sokkal láthatóbbá válnak a problémák. Sokan akarnak, de nem tudnak segíteni, mások tudnának, de nem akarnak. Én meg azt gondolom, kell hogy mindenki tegye meg legalább azt a keveset (vagy többet), amit tud másokért. Nekem ettől telnek meg tartalommal a várakozás napjai, és ettől lesz hirtelen nehéz a megérkezés az ünnepbe, amikor majd minden elcsendesedik, elül a nyüzsgés, eljönnek a befelé figyelés napjai: még túl sok a friss élmény, nehéz kizárni a külvilágot, nehéz várni a megszülető csodára. Kis szerencsével aztán történik valami, amitől könnyebbé válik a készülődés. Sosem tudom, épp mi lesz az: egy hang, egy illat, egy tekintet, egy szikra, de a lényeg, hogy tegye meg a hatását, és juttasson el abba a csendbe, amire így az év vége felé már igazán nagy szükségünk van. Kedves olvasóink, kívánom, hogy mindannyian éljék át a megérkezést és az ünnep csodáit!
