Herendi Gábor filmrendezőt a magyar közönség főként a Valami Amerika filmek alkotójaként ismeri, ám olyan mozik is az ő nevéhez kötődnek, mint a Kincsem, vagy a Szabó Győző függőségkálváriáját megéneklő Toxikoma. Tavaly bemutatott, legújabb vígjátéka, a Futni mentem, magyar moziviszonylatban kasszasikernek bizonyult, annak ellenére, hogy a kritikusok fenntartásokkal kezelték sőt, le is húzták a filmet.
A magyar filmes helyzet a következő: a rendszerváltás, kiváltképp az ezredforduló óta, a magyar vígjátékkészítés nemhogy stagnál, egyenesen hanyatlik. Javarészt tucat-Hollywood-imitáció, silány történetek és kellemetlen, életszerűtlen dialógusok egyvelegével találkozhattunk, s találkozunk a mai napig, ha magyar komédiára adjuk a fejünket. Így talán nem csoda, hogy én, aki a vígjátékokban, romantikus komédiákban nincs otthon, önszántából nem fogyasztja a műfajt, sőt a legtöbb esetben kifejezetten kellemetlenül érzi magát tőle, fenntartásokkal, ellenérzésekkel ültem be a Szenvedélyes nőkre. Elárulok egy titkot: Básti Juli Kossuth-és Jászai-díjas színésznő neve volt az, ami meggyőzött, hogy megnézzem a filmet. A moziba érve a már említett girlhood élmény formálódni látszott: kislányok, nők, hölgyek, nénik izgatottan keresték helyüket, a vászonra kivetített filmplakátot figyelték, a színésznőkről beszélgettek. Aztán hirtelen, in medias res megkezdődött a film.
A történet szerint Lilla (Balsai Móni) párterapeuta férjével, Ferivel (Scherer Péter) és lányukkal, Zsófival (Varga-Járó Sára) él látszólag az amerikai popkultúra által diktált, ideális otthonban. Ahogy azonban romantikus komédiában az lenni szokott, homokszemnek kell kerülnie a gépezetbe, hogy beinduljon a történet. A Szenvedélyes nők esetében a homokszem a férj félrelépése a fiatal műkörmössel. Miután a kapcsolat a válás felé száguld, és Feri elköltözik otthonról, berobban a történetbe Vilma (Básti Juli), Lilla anyja, aki arra ösztönzi, vagy inkább utasítja frissen elvált, letargiában és csokitortában tobzódó lányát, kezdjen randevúzni és élje meg a nőiességét. A történetről egyebet nem szeretnék elárulni, mert az elkövetkező időszakban számos alkalommal lesz lehetőség a mozikban megnézni a filmet. Inkább szólnék most arról, ami a történet mögött van: a női megélés, a női tapasztalat. Kérdések, amelyeket a nők életük különböző szakaszaiban feltesznek és amelyeket, így vagy úgy, de meg kell oldaniuk. Fel kell-e adnia a nőiességét valakinek anyává válása után? Milyen áldozatokat hozunk a kapcsolatunkért, a gyerekünkért? Meddig tart az anya, a feleség szerep és hol kezdődik az én és az önmagamra figyelés? A film, bár nem nagyon lép ki a klasszikus romantikus komédia kereteiből, mégis behozza az imént említett kérdéseket és a szerelmi bonyodalmakon túl az a bizonyos girlhood kerül a középpontba. A női közösség megtartó ereje.
„Ha a te férjed hagyna el, pezsgőt bontanék” – hangzik el Básti Juli karakterétől a film első harmadában, ezzel meg is alapozva a Szenvedélyes nők egyik nagy erényét, a szövegkönyvet. Őszinte, szókimondó, pörgős párbeszédek, életszerű, életszagú társalgások. A szarkazmus és irónia megtestesítője ebben a filmben Vilma, a rendhagyó nagymama. Básti Juli pazar alakításában egy olyan idősödő nőalakot láthatunk, aki bár nem konvencionális, mégis hihető. Amellett viszont, hogy rendhagyó, nagyszájú és úgy mond be elképesztő poénokat, mintha levegőt venne, mélysége is van a karakterének. A traumatizált, életét alkohollal és férfiakkal befoltozó nő, akit a megosztó életpályája és döntései tesznek bölccsé és valamilyen szempontból követendő példává.
Igazságtalanság lenne kihagyni a filmzenét ebből az áttekintőből. Hrutka Róbert Artisjus- és Fonogram díjas zenész, zeneszerző áll a film zenei világa mögött, amely teljesen jól illeszkedik a történethez és az atmoszférához. Azt mondják, az a jó filmzene, amelyet észre sem vesz a néző, hanem tudat alatt viszi magával. A Szenvedélyes nőkben azonban mégis van egy kevésbé rejtett utalás, amelyről mindenképpen szólni kell. Az egyik jelenetben Zsófi barátja, Jakab (Lengyel Benjámin) bakelitlemezt ad Lillának. Tompos Kátya lemezét. A magyar színművészet és zene tragikus sorsú csillagáét, aki tavaly hunyt el, mindössze 41 évesen. Hrutka és Tompos szoros kapcsolatban álltak, Kátya számos dalában közreműködött. A filmben egyáltalán nem megható jelenetekben szólal meg a Viszlek haza vagy a Szerelem, aki azonban ismeri ezt a hátteret, vagy mond neki valamit Tompos Kátya neve, nem bírja ki pityergés nélkül.
Bár még csak egy hete játsszák a Szenvedélyes nőket a magyarországi mozik, némely kritikusok máris belevágták a fejszéjüket, szétszálazták és lehúzták a filmet. Félreértés ne essék, Herendi legújabb mozija nem hibátlan, sőt. Vannak benne pontatlanságok, felszínesség, elvarratlanság, innen is meg lehetne fogni a dolgot. Azonban, amikor véget ért a film és pörgött a stáblista, a moziban körbenézve mosolygó, nevető nőket lehetett látni. Kuncogó kislányokat, akik osztálytársaikkal beszélték meg a filmet. Nőket, akik a mindennapi hajtásban itt tudtak a barátnőikkel találkozni és kikapcsolódni. Idős hölgyeket, akiknek a széles mosolyában és sűrű bólogatásában benne rejlett a megállapítás: mindannyian részei vagyunk valami egyetemes nőélménynek. Ez a tudat megnyugtató. Talán ezt az élményt nyugodtan megköszönhetjük a filmnek.
