Eugène Ionesco A király halódik című drámáját mutatják be
Eugene Ionesco román drámaíró a most bemutatandó 1962-ben írt művét is franciául írta, amelynek témája a halálra való felkészülés, a halállal való megbékélés. Tompa Gábor ehhez hozzátette, a darab a meghalás folyamatát ábrázolja, és ez a kérdés őt magát is foglalkoztatja: van-e élet a halál után, van-e megváltás. Sok olyan történt az utóbbi években – édesanyja és felesége halála, két műtétje –, ami e kérdést nagyon közel hozta hozzá. A témát Jon Fosse Én vagyok a szél rendezésében is próbálta megközelíteni, megfejteni. Ugyanakkor számára Eugene Ionesco és Samuel Beckett, az abszurd e két nagy képviselője diákkora óta meghatározó drámaírók, akik olyan jelenségeket ragadtak meg, amelyek azóta valósággal beleüszkösödtek az életünkbe: az emberi kommunikáció kiüresedése, az elszemélytelenedés, a gépiessé vált cselekvések, a mondanivaló nélküli állandó fecsegés. Tompa Gábor, akinek ez a hetedik Ionesco-rendezése, azt is elmondta, valamikor szeretette volna az összes Ionesco-darabot megrendezni. Erről a nagyléptékű álomról ugyan lemondott, de tízig szeretne eljutni. Az 1992-es A kopasz énekesnő előadása világszerte méltán aratott nagy sikert, ennek bemutatója nyomán ismerte meg Ionesco lányát, aki neheztelt Romániára, mert apja oly sok ideig persona non grata volt szülőhazájában. Ez a régi barátság meghatározó élmény Tompa Gábor életében, aki így beülhetett Ionesco foteljébe, és kérdezgethette Ionesco lányát egy-egy darab kapcsán édesapja gondolatairól. Az az olykor csak pár szó, amit kérdéseire Marie-France Ionesco az egyes darabokról mondott, egész világot nyitott meg. A Tompa által Luxemburgban megrendezett A székekről például az hangzott el egy ilyen baráti beszélgetés során: annak szereplői élő halottak.
A sajtótájékoztatón Tompa röviden bemutatta két kedves szerzőjét: míg Beckett egyértelműen evangéliumi átiratokat ír, Ionesconál a halálfélelem jelenik meg, mert félt a borzalmas haláltól. Mindketten az emberi méltóság, a méltó meghalás lehetőségét keresték. Ionesco az utolsó, vele készült román nyelvű interjúban a kérdezőnek azt mondta: a legtöbb, amit az emberiségért tehetünk, ha imádkozunk érte. A riporter kérdésére, hogy ez azt jelenti-e, hogy a mester hisz Istenben, Ionesco válasza az volt: szeretnék.
Vajna Noémi Both András díszlettervezőt kérdezte ezután, aki felidézte egy egészen korai, 1976-78-as emlékét egy bukaresti Bulgakov-bemutató díszletei kapcsán. Azt az alkotói folyamatot és elképzelést ugyanis nagyon közelinek érzi A király halódik mostani, kolozsvári előadásához. „Olyan drámai tér érdekel, ami nem ábrázol, hanem disszonanciát teremt a szöveggel” – fogalmazott. Ugyanazt kereste újra és újra, más és más helyzetekben. Akkor, a diktatúra legsötétebb éveiben Cătălina Buzoianuval, Tompa Gáborral dolgozhatott, és az akkori ötlet, mint vezérmotívum tér vissza 49 év után, és ezzel a kör zárul. Az ő értelmezésében a mű létezik, csak épp meg kell találni. A Ionesco-darab képviselte abszurditást saját történettel illusztrálta, mert minek nevezhető, ha nem abszurdnak elmenekülni a diktatúrából a szabadságba, és ott megélni, hogy egyáltalán nem könnyű, ha egyáltalán lehetséges újra megtalálni a hangot, és újra gyökeret ereszteni.
Boros Csaba Uniter-díjra jelölt zeneszerző is abszurd történetet mesélt, ami A király halódik zenei világát is inspirálta: egykor XIV. Lajos francia király végzetesnek látszó sipolytól szenvedett, majd csodával határos módon meggyógyult. Ennek a megörökítésére Jean-Baptiste Lully fanfárt írt, ami később a brit himnusz dallama lett. Azaz egy végbélsipoly gyógyulása ihlette a későbbi angol himnuszt. Vajon van ennél furcsább, abszurdabb igaz történet? – vetette fel a zeneszerző. E király gyógyulására íródott fanfár inspirálta A király halódik előadásában felcsendülő, Händeltől kölcsönvett fanfárt. Ugyanakkor az Én vagyok a szél liturgikus zenéje is felsejlik: a világ széttöredezettsége jelenik meg, messze valahol mégis szól egy angyali kar.
Sinkó Ferenc, mint szereplő, egyben mozgáskoordinátor arról beszélt, számára a szöveg olyan, mint egy kotta. Ritmusa meghatároz sok mindent az előadásban, mert nagyon precíz és kötött. Ezért a zene, a díszlet és az előadás szereplőinek lélegzetvétele is összehangolt.
Szűcs Ervin, a halódó király megjelenítője töprengéseit osztotta meg a szerep kapcsán, hiszen az általa játszott alak végig ellenáll, csak a végére fogadja el a halálát. Ez az élmény minden emberé, és mint ilyen, közös, mert mind meghal, aki él.
A király első feleségét játszó Varga Csilla szerepéről azt osztotta meg, bár kegyetlennek tűnhet, ahogyan próbálja a halálára felkészíteni, ez valójában pragmatizmus, sőt rejtett empátia, amivel segíti a meghalót. Kulcsmondata: „Azt képzeli, hogy ő az első, aki meghal”. Ez ironikusnak is tűnhet, hogy az előadásban milyen lesz, azt a bemutatón meglátjuk majd.
Albert Csilla a király második feleségét alakítja, szerinte a szeretet sokféle arcát mutatja a darab, ezek közül az önzés emelkedik ki: az általa játszott Marie maga miatt élteti Bérengert, mert ha a király nem mozog, ő sem mozog.
Váta Lóránd felidézte a 2005-ben Tompa rendezésében a Tamási-színházban játszott Godot-ra várva előadást, amiben egyértelművé vált számára, és amihez minden szerepében tartja magát: minden a szövegből indul ki, a szöveg partitúra, ahol a vessző is jelentést hordoz.
Daradics Hanna arról számolt be, ez az első abszurd drámabeli szerepe, eddig csak az egyetem padjaiban, elméletben tanult az abszurdról. Ez az első gyakorlat, és karaktere rengeteg arcáról, valamint magáról az abszurd színházról e szerepe kapcsán sokat tanult Tompa Gábortól.
A március 11-ei bemutatóra a jegyek már elfogytak, a további előadásokra jegyek vásárolhatók a színház jegypénztárában (hétköznap 10 és 14 óra között), valamint online a huntheater.biletmaster.ro weboldalon.
