A nyugat-németországi televízió számára készült dokumentumfilm alapkérdése: menni vagy maradni. A Szekuritáté megfigyelése alatt, engedély nélkül készített film az erdélyi szászokkal foglalkozik két család történetén keresztül. Az egyik házaspár elhagyta Erdélyt és az NSZK-ba kivándorolt gyermekükhöz költözött, mert, mint mondták, inkább halnak meg németként Németországban, minthogy románok legyenek Ceaușescu Romániájában. A másik házaspár a maradás mellett döntött; szüleikhez hasonlóan, a szülőföldjükön akartak nyugodni. Az egyszerű emberek megélései, mindennapi élete és éneke által bontakozik ki az erdélyi szászság története. Az alanyok klasszikus interjúban mesélték el családjuk meghurcoltatásának történetét, a második világháborútól a szovjet munkatáborokon át a román diktatúráig. Az érzelmi töltetet és a mély, generációs fájdalmat azonban azokon a felvételeken látni, ahol az egyes családok mindennapjaiba nyer betekintést a néző. Takarítanak, főznek, templomba járnak, ismerősökkel találkoznak. Hétköznapi cselekvések ezek, az erdélyi szászok kontextusában mégis minden egyszerű mozzanatnak súlya van. A film és az alkotók nem foglalnak állást abban a kérdésben, hogy a menni vagy a maradni a helyes út. Mindkét döntést egyformán helyén valóként láttatják. Jóllehet, egy idő után a fókusz inkább arra a családra irányult, amely az emigráció mellett döntött. Rosi és férje lányukhoz, Margothoz és unokáikhoz csatlakoztak Nyugat-Németországban, míg másik gyermekük, Hans és családja Erdélyben maradtak. Az életüket dobozokba, bőröndökbe csomagolták, a mezőgazdasági eszközöket eladták, falutársaiktól elbúcsúztak. Talán ma nem tűnik nagy dolognak, ha valaki másik országba költözik, hiszen telefonon, videón és üzenetben is lehet tartani a kapcsolatot az itthon maradtakkal, a látogatás pedig szabad és szinte bármikor lehetséges. A diktatúra éveiben viszont az emigrálás teljesen más erővel bírt. Ezek az emberek úgy zárták be otthonuk kapuját, hogy tudták: valószínűleg soha nem térhetnek oda vissza.
A Gyöngyössy–Kabay alkotópáros nem csak az erdélyi szászok sorsáról forgatott. A vetítés előtt Gelencsér Gábor röviden ismertette, milyen más üldözött, a politikum által meghurcolt kisebbségekkel foglalkoztak a filmesek. Boat People és Loan címmel a kommunista rezsim elől csónakokon menekülő vietnámiakról forgattak; a Száműzöttek és az 50 év hallgatás a Volga menti németek sorsát követte; a Holtak szabadsága pedig azokról a litvánokról szól, akiket a Szovjetunióba internáltak. Gelencsér szerint az alkotók a három általános kérdést ezekkel a művekkel majdnem az egész földgolyóra kiterjesztették, hiszen a Távol-Kelettől Közép-Kelet-Európáig a mindenkori száműzöttek és kitaszítottak sorsával foglalkozik. Amikor Közép-Kelet-Európában, Erdélyben először láthatja a közönség az alkotók azon filmjét, amely közelebb van hozzájuk, mint gondolnák, a vetítés után csak a szipogásnak és a zsebkendőnek maradt hely.
