Beszámoló a Bánffy-túra 22 km-es szakaszáról egy anya szemszögéből
JAKAB RÉKA
Nagyjából másfél éve kezdtem el túrázni a fiammal rendszeresen, elsődlegesen a gyerektúrákon vettünk részt. Nagyon vágytam a rendszeres túrázásra: kint lenni a természetben, kiszabadulni a négy fal közül. Amikor a fiam 6 éves lett, eldöntöttem: kerül, amibe kerül, rendszeresen túrázni fogok, elsősorban vele. Tudtam, hogy ha be akarom építeni a mindennapokba, szokássá akarom alakítani, most, ezekben az években kell elkezdenünk.
Szerencsére a kolozsvári EKE tavaly működésbe hozta a rendszeres gyerektúrák fogalmát, ami kapóra jött nekem. Megérte? Abszolút igen – egy új családra leltünk, nagyon vagány embereket ismertünk meg, nagyon jó élményekkel gazdagodtunk. Lassan az idegenekből ismerősök lettek, már mindenki megszokta, hogy lehet, elkezdek egy beszélgetést, amit két túra múlva fejezek be, és ez tökéletesen rendben van.
Visszatérve a Bánffy túrára: két éve hegyeztem rá a fogam. Tudtam, hogy gyönyörű útvonal, de nehéz. Kicsit tartottam tőle. Nem csalódtam – egyszerűen csodálatos volt az elejétől a végéig. Szabadnak éreztem magam, könnyűnek, lelkileg teljesen feltöltődve fejeztem be, így mentem végig rajta az első perctől az utolsóig. Életem egyik legszebb túraútvonala volt.
De itt nem csak rólam van szó, nem én vagyok az előtérben. Ha elindulsz egy teljesítménytúrán egy kisgyerekkel, már nézőpontot váltasz. Nem az az elsődleges szempont, hogy te élvezed. Neked egy célod van szülőként: úgy teljesítsd a távot, hogy a gyerek se téged ne utáljon meg, sem a túrázást. Ez egy nagy felelősség. Mivel a teljesítménytúra időre megy, folyamatosan szem előtt tartod, hogy milyen távot tettél meg, mennyi van hátra, hány óra van. Nem tudsz megállni mindenhol, ahol szeretné a gyerek, biztatni kell, fogni a kezét, bátorítani. Te felnőttként nem lehetsz fáradt, nyűgös, egy élő pajzsnak kell lenned a gyerek számára.
Csatlakoztunk még két családhoz, együtt lelkesítettük egymást, tartottuk a tempót.
A Stanciu-tisztásnál kitörő lelkesedéssel indultunk. A Rekiceli-vízesésnél csodálatos képeket készítettünk. A Fehér-kövekig egy emelkedőn kellett felfele haladni. Ott a gyerekeknek szükségük volt egy kicsi biztatásra, de szerintem abszolút jól haladtak. Szerencsére a táj és a kilátás kárpótolt mindenért. A jól megérdemelt pihenő után elgyalogoltunk a Vlegyásza menedékházig. Az útvonal nem volt nehéz, gyönyörű erdős részen haladtunk át. Szamócát szedtünk, gombát csodáltunk, madáréneket hallgattunk. A menedékháznál tartottunk egy hosszabb pihenőt. A gyerekek egy része fagyizott, másik része hideg limonádét ivott.
Az ereszkedő a mamutfenyőhöz volt szerintem a legnehezebb szakasz, ugyanis csúsztak a kövek, többször megcsúsztunk, leestünk. Éreztem, hogy a talpam felsikolt a túracipőben, amikor kiértünk az aszfaltra. Gyönyörű volt a táj, a virágos mezők, a nyugalom, a csend. Az érzés, hogy te vagy és az út... A gyerekek folyamatosan játszottak, feltöltötték egymást energiával. Gyerekes szülőként a legjobb megoldás más gyerekes szülőkhöz csatlakozni. A mamutfenyő méltóságteljes volt és csodaszép, mint egy mesében. Először láthattam élőben, meghatározó élmény volt. Székelyjóig egy rövid, de meseszép táv várt ránk. A forró aszfaltról bementünk az erdőbe, a táv végén meg egy patak várt ránk, lehűsített minket. Innen kisbuszok vittek Kalotaszentkirályra.
És itt történtek meg a legszebb emberi pillanatok. Bogi tapssal várt bennünket, hősként ünnepelve – ami a fiamnak és nekem is rengeteget jelentett. Rengeteg ismerőssel találkoztunk, boldog és fáradt arcok egyvelege olvadt össze a szemem előtt. Elöntött az eufória, hogy megcsináltuk, sikerült, jövőre is jövünk. A fiam csak másnap jött rá, hogy mit vittünk véghez. Óriási önbizalomlöketet adott neki, tulajdonképpen ez volt a cél, ezért indultunk el.
Kalotaszentkirályon jöttem rá, hogy a táskámról elvesztettem az EKE–kitűzőt, ami nagyon elszomorított. Kevés tárgyhoz ragaszkodok, de ez nagyon fontos volt számomra. Annak volt a jelképe, hogy felálltam a kanapéról és tettem valamit a saját álmaim, vágyaim érdekében. És sajnos tudtam azt is, hogy elfogytak, nem lehet pótolni. Elpanaszoltam Boginak és kiderült, hogy egy jószívű ember csodával határos módon megtalálta még a táv elején, és beadta a célnál, Székelyjón, a talált tárgyakhoz. Amikor visszakaptam, elkapott a sírás, csak szorongattam és még a megtalálónak is volt alkalmam hálálkodni. Ez egy kisebb csoda volt számomra.
Most, a beszámoló végén hangos vastapssal adózok minden szülőnek, aki távtól függetlenül vitt, hordozott, kísért, bátorított, kitartott, etetett, itatott, óráját ellenőrizte, nagyjából nyugodt maradt, vigasztalt, sebeket ápolt, nem a saját tempója szerint ment, végigcsinálta. Kétszeresen vizsgáztunk a teljesítménytúrán, méghozzá sikeresen!
