Mire kiértünk, a gazdasszonyok már rutinos mozdulatokkal kavarták a lekvárt, a maszatosabb részén, vagyis a bogyók ki- meg átpréselésén túl voltak. A vége felé a csapatok férfi tagjai is bekapcsolódtak a műveletbe, de csak annyi ideig, amíg az asszonyok újra meg újra feltöltötték a vendégek számára előkészített süteményes tálakat.
A csipkefőző verseny három nagy csapat „vetélkedője” volt. A Csipkevarázs munkacsoport afféle családi vállalkozásnak számított, a nagynéni, három leánytestvér lányaikkal, unokáikkal, menyeikkel… Többszöri nekifutásra valahogy kiszámoltuk, tizenöt hölgy osztozott a munkán és a pompás végeredmény dicsőségén. A speciális lekvárkavaró (nem közönséges fakanál!) épp Boncidai Irén kezében volt, amikor arra jártunk, őt kérdeztük a csipkelekvár – más néven hecserli – főzésének rejtélyeiről. A gondosan feldíszített sátorban fényképeken követhettük a folyamat minden szakaszát a bogyók leszedésétől, átpasszírozásától egészen a végtermékig, amelyből tucatszámra kínáltak eladásra is. Valójában most szembesültem azzal, mennyi munkát igényel, hogy a kis piros bogyókból lekvár kerekedjen, majd azt is tisztáztuk, hogy a városiasan „masszának” nevezett sűrítmény becsületes neve a szotyogó. Örömmel nyugtáztam, hogy itt, a csipkelekvár „hazájában” is negyven dekagramm cukor jár egy liter léhez, odahaza tehát a „jó úton járunk”. És hogy mi számít jól sikerült csipkelekvárnak? Ne legyen nagyon híg, mert kifolyik a süteményből, és túl édes se, hiszen akkor elenyészik a csipke kellemes, savanykás íze – válaszolta Boncidai Irén türelmesen, kedvesen, nemcsak nekem, hanem még több tucat kíváncsi háziasszonynak a forró üstből békésen gomolygó gőzfelhő fölött.
A másik két csapat a Csipkebokor és a Csipkerózsa volt: az előbbitől Okos-Rigó Erzsébetet, az utóbbitól Kismihály Ibolyát kérdeztük. Úgy tűnik, a cukormennyiségről, a lekvár állagáról konszenzus van Kalotaszentkirály község gazdasszonyai között, mint ahogy abban is: ez az ínyencség nem csak a palacsinta elmaradhatatlan kelléke, hanem egy kis plusz jövedelmet is hozhat, hiszen a bogyó ott terem a határban, csak a cukrot kell hozzá megvenni. Elmondták: az idén a szokásosnál gyengébb volt a termés, a bogyók is kisebbek voltak, talán a szárazság, ki tudja…
A szép számmal összegyűlt közönség a sportpályán felállított színpadon fellépő bánffyhunyadi, a vendég kunadacsi és kalotaszentkirályi néptánccsoportok, népdalkörök előadását élvezhette, népviseletbe öltözött gyerekek éneke és tánca tette vidámabbá a napot.
Az eseményen jelen volt és köszöntőt mondott Csoma Botond képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, úgy is, mint a lekvárok nagy kedvelője, továbbá Buzás-Fekete Mária, Kolozs megye alprefektusa és Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke is.
A kétnapos fesztivál Laczi Lóránt képzőművész kiállításának megnyitójával és Farkas György vetített képes előadásával kezdődött, Marosán Csaba színművész Kriza János és Jókai Mór emlékét elevenítette fel Minden ember tegye meg azt a jót, ami tőle telik című előadásában. Az állandó programok között volt lovagoltatás és szekerezés, népi foglalkozások, népművészeti és kistermelők vására. Meglátogathatták a kalotaszegi tájházat, a község múltját bemutató kiállítást, illetve muszujkiállítást Vincze Kecskés Erzsébet gyűjteményéből – hogy csak néhányat említsünk az idei gazdag kínálatból.
A (jelképes) díjátadót követően a fesztivál Csipkebállal végződött.
Borítókép: Tompa Réka
Az eseményen készített fotóriportunk ITT.
