Először láthat a Kolozsvári Állami Magyar Színház közönsége Vaclav Havel-darabot, ez kétségkívül figyelemre méltó tény. A későbbi cseh elnök a kommunistaellenes Charta 77 és a rendszerellenes ellenállás kulcsfigurája, szimbóluma. Akiknek személyes emlékei vannak a korról, azoknak kézzelfogható valóság mindaz, ami a darabban téma: kompromisszum, árulás, behódolás, a hatalom kiszolgálása… Akik csak történelemként tekintenek a kommunista diktatúrák korára, azoknak is felvet néhány aktuális kérdést az előadás: vannak-e saját elveink vagy mások adnak a szánkba meggyőződésként hangoztatott egyen mondatokat? Egy jó állásért mi mindenre vagyunk képesek? A munkaadó a munkánkat vagy vele együtt a lelkünket is megveszi?
Michal Dočekal, az előadás rendezője a nézőnek szegezi a kérdést: „Önök miben hisznek? A pokol vagy az ördög létezésében? Túl naiv vagy inkább túl intim a kérdés. Kinek van kedve egyértelmű választ adni? Havel története egyértelműen Faust-feldolgozás, az ördög, a rossz még álságosabban jelenik meg darabjában, mert többszörösen átejt, elhiteti, hogy valójában saját vágyainkat, a bennünk rejlő lehetőségeket aknázzuk ki, amikor már jócskán önmagunk és egész hitrendszerünk árulásánál tartunk. „Havel azt írja: az ördög az álcázás mestere, és elképzelhető-e okosabb álca, mint amilyet az újkori hitetlenség kínál számára. Az ördög legjobb trükkje meggyőzni a világot arról, hogy nem létezik. Mi mégis mindig kísértésbe esünk, hogy kompromisszumot kössünk a Rosszal, egyezségre jussunk vele, vagy legalább elfordítsuk tőle a fejünket, nehogy megégessük magunkat, nevezzük a Rosszat akár ördögnek, ellenőrizetlen erőnek, vagy a szabad életet maga alá gyűrő ideológiának”, folytatja a rendező. „Václav Havel egy volt azon kevesek közül, akik nem féltek nemet mondani az ördögnek, bár voltak kétségei afelől, hogy részben mégiscsak engedett a kísértésnek, és megpróbált egyezséget kötni vele. A Kísértés ezen kétségek eredménye. Életével azonban bebizonyította, hogy helyt állt a vizsgán. Nem mindegyikünket jellemez ennyi bátorság, ennyi belső erő. Szolzsenyicin szavai inspirálók lehetnek számunkra: Ha már nem tudsz ellenállni a Rossznak, legalább ne segítsd őt! Sajnos ma is (és egyre többször) konfrontálódunk a Rosszal, ezért hiszek abban, hogy értelme van a Kísértés bemutatásának” – fogalmazott Dočekal.
A Kísértés aktuális kérdéseket vet fel, bár nem a legsikerültebb dráma, némi rövidítés, tömörítés könnyebbé tenné a recepcióját. A rendezőnek tiszta és egységes koncepciója van a megmutatott világról, a látványban, színészi játékban valóságos ünnepet ülhetünk: a sok színváltás gördülékeny, az összekötőelemként megszólaló zene és annak megszólaltatója már akkor érzékelteti a sátáni érintettséget, amikor még a szöveg szintjén nem sejtjük, mi következik, a vállalati bulijelenetek egyre jobban megrajzolják a társadalmi szövet ördögtől, rossztól való érintettségét. Mindezt kiváló, találó jelmezek, hajviseletek érzékeltetik. Fenyegető és szomorú a téma, a darabban és az előadásban ugyanakkor sok humor is megcsillan, a magát nagyra tartó ember esendőségét is megmutatja. Amennyire szomorú a kicsinyesség, megalkuvás, ugyanolyan nevetséges is, ezt remekül érzékeltetik a tudósok – Vindis Andrea, Marosán Csaba és Laczkó Vass Róbert –, valamint a főnökök – Dimény Áron és Váta Lóránd –, illetve a Váta Lórándhoz a szó szoros értelmében odatapadó Petruska (Zongor Réka, aki mint előadásvezető is helytáll), jól érzékeltetve, hogy itt a főnökség relatív, hiszen a legfeszültebb, számon kérő, parancsot osztó jelenetekben őket is félbeszakítja, mintegy megkérdőjelezi, kérdőre vonja a titkár (Orbán Attila) remekbe szabott némajátéka. Vilma (Albert Csilla) és Margaréta (Daradics Hannah) a megalkuvó tudóstársaságnak mintegy a peremén állnak. Vilma ugyan maga is tudós, ugyanakkor a főhős szeretője, magánéletük furcsa hétköznapjaiba is betekinthetünk, ahol Albert Csilla az érzések és megnyilvánulások ezerféle színét mutatja meg. Margaréta titkárnő naiv fiatal lány, akit elbűvöl és bukásba hajt a főnöke, Fousztka doktor könnyelmű játéka. Daradics Hannah a fiatal szerelmes naivitását és fölösleges áldozatvállalását ábrázolja. A Táncos epizódjából András Gedeon kihozza mindazt, amit lehet, nevetséges és abszurd egyszerre a szerelmespár, Vilma és Henrik Fousztka veszekedésének kellős közepén való felbukkanása.
A darab konfliktusa Henrik Fousztka (Bodolai Balázs) és Fisztula, a rokkantnyugdíjas (Bács Miklós) között zajlik: Faust és a kísértő jelenetei, párbeszédei ezek, az előadás magját, lényegét alkotják. Kemény és nehéz mondatok, monológok és párbeszédek hangzanak el, a szerző koncepcióját tárják fel: a gonosz jelentkezése, hamis ígéretei, az öntelt és elvakult tudós önámítása kel életre és válik hihetővé a néző számára, ez pedig óriási energiát kíván mind Bodolai Balázstól, mind Bács Miklóstól. A szöveg talán itt kívánt volna leginkább némi beavatkozást, ami jobban a lényegre irányítaná a figyelmet. Mindkét színész kiemelkedően teljesíti a szinte teljesíthetetlen feladatot, átélhetővé teszik a szellemi párbajt.
A két óra tizenöt perces előadás jó arányban tartalmaz elgondolkodtató és aktuális kérdéseket, valamint felszabadult, szórakoztató játékot, a kolozsvári társulat remek formában és látható odaadással, kedvvel mutatja meg Vaclav Havel modern Faust-feldolgozását.
