„Keményszavú kolozsvári egyetemi leánykák”

„Az egyetemen 1896 óta megengedtetik, hogy rendes hallgatók gyanánt két fakultásra a nők is beiratkozhassanak. Én kénytelen vagyok kifejezést adni azon véleményemnek, hogy én nem tartom a liberálizmus követelményének azt, hogy a leányok a természetadta hivatásuk köréből kiragadtassanak, hanem vandalizmusnak, a természet örök törvényeinek a provokálásának tartom, ezét aggályomat fejezem ki amiatt, hogy a női hallgatók nagyon elszaporodnak.(…) A tény az, hogy hatról kétszázra szökött fel a magyar egyetemekre beiratkozott női hallgatók száma. Vajon az így okvetlenül keletkező diplomás női proletáriátus nem fog-e reánk újabb bajt hozni? Úgy látom, hogy már elveszőben van a magyar női típus és jelentkezik egy új női típus, amely közel lesz a női szörnyeteghez. Az a női típus, amely feminista hóbortokért rajong, amely naivitásnak tekinti az erkölcsöt, a szemérmetességet, amely menekülni akar a háztartás gondjaitól, amely nem találja örömét és elégedettségét a családi körben, és retteg az anyaságtól, és még jobban retteg az anyasággal járó nevelési kötelezettségtől. Éppen ezért melegen ajánlom a tisztelt miniszter úrnak, hogy amennyire lehet a neveléssel, a magyar középosztály neveltetésére szolgáló leányiskolákkal, különösen a felső leányiskolákkal, álljon ellen annak, hogy a régi magyar nőtípus kivesszen, és helyét a női szörnyeteg foglalja el.”

E dörgedelmes szónoklat az Országgyűlésben hangzott el, 1907. február 15-én. A beszédet pedig nem más tartotta, mint Kmety Károly függetlenségi párti honatya, a budapesti tudományegyetem jogi karának dékánja, aki megrendülve tapasztalta a női hallgatók mértéktelen „elszaporodását” és a „régi magyar nőtípus” eltűnését. 

Másnap báró Bánffy Dezső képviselő, korábbi miniszterelnök – akinek második felesége a nagyenyedi származású Máthé Ilona okleveles tanítónő volt – rálicitált kollégájára, ugyanis egyenesen a lányok középiskolai oktatásának a korlátozását javasolta: „Nem tartom szerencsésnek a nőképzés túlerős fokozását, mert a természetellenes nőképzés elvonja a nőt a családtól, természetadta hivatásától. A miniszter úrnak nemcsak az egyetemnél, de már a középiskolánál a korlátozás álláspontjára kell helyezkednie, mert ha nem helyezkedik erre az álláspontra, akkor egy egész sor diplomás proletár nő keletkezik.” 

Kmety és Bánffy beszédei kísértetiesen emlékeztetnek az egyik hírneves amerikai egyetem, a Michigani Egyetem első rektorának szavaira, aki az 1860-as években a női hallgatók befogadását Isten rendje elleni támadásnak minősítette, amely óhatatlanul szörnyetegekké fogja változtatni a lányokat. A 20. század elején viszont már nem „Isten rendjére”, hanem a „természet örök törvényeire” hivatkoztak.

„Katinka nézetei a női diákokról”

A szónoklatok élénk sajtóvitát eredményeztek. Kossutány Ignác, a kolozsvári egyetem egyházjogi tanszékének vezetője az Erdélyi Hírlap 1907. március 2-i számában erősítette meg, hogy a kolozsvári egyetem „az ő nőhallgatóit mindig szeretettel fogja fogadni”, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a korabeli társadalmi viszonyok szükségessé teszik, hogy a nők tudományos pályát fussanak be, hiszen sokuknak egyszerűen nincsen esélyük arra, hogy férjeik tartsák el őket. Állításait statisztikai adatokkal is alátámasztotta: „Magyarországon 1000 férfira jut 1011 nő. Ha tehát valamennyi férfi megházasodna, még akkor is maradna 90 255 nő, akinek férj már nem jutna. De valamennnyi férfi nem házasodhat, így hazánkban száz nő közül csak 43 él házasságban, 53 hajadon és hat özvegy. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a kivándorlás miatt már a félmilliót is eléri azon házasságkötésre képes férfiak száma, akik után mind megannyi nő pártában marad, kérdjük, mi legyen azzal a majdnem egymillió nővel, akik nem mehetnek férjhez? Nekünk még nincs olyan fejlett iparunk, hogy millióra menő női kéz munkához juthatna.”

A kolozsvári lapban egy bizonyos „Katinka” is kifejtette nézeteit a női hallgatókról és a házasságkötési szokásokról: „Igazán csodálatos, kedves szerkesztő úr, hogyan kezelik a tisztelt férfiak ezt az ügyet. Ők, akik folyton-folyvást azon nyargalnak, hogy a nőnek a családban a helye, s hogy a gyönge nő az élet nagy küzdelmeiben az erős férfi védelmére, gyöngédségére van utalva, ezek a férfiak az elsők, akik a gyöngédség, a kötelező udvariasság legelemibb követelményeit is sutba dobják, ha a nő az élet küzdőterén érvényesülni akar. (...) Ne tessék olyan nagyképűen emlegetni a férjhez menést, mert a botnak nagyon is két vége van. »A nőnek a családban a helye. Legyen jó anya s neveljen gyermekeket, az eltartás a férfi dolga.« Nemde így hangzik a bölcs tétel?

Nos, hát elő azzal az úrral, aki csakugyan azért nősül, hogy eltartsa feleségét és a gyermekeit! A házasulók 99 százaléka ugyancsak utánanéz annak, van-e a leánynak hozománya? A hozománynak ugyanis megvan az a tulajdonsága, hogy alkalmas a férj eltartására. Nincs boldogabb állapot annál, ha telik a passziókra, s nincs kellemetlenebb dolog annál, ha nem telik a passziókra. Nem mi valljuk ezt, hanem a férfiak. Nem nekünk kell a hozomány, hanem nekik. Ha a leányzónak nincsen pénze – értsük meg jól, szóról szóra így: ha a leánynak nincsen pénze, pénze, közönséges, prózai pénze –, akkor elmehet oda, ahol már rég tönkrehegyezték a zabot. A tetterős, a munkás, a büszke férfiú, a nők védangyala óvatosan odébbáll egy házzal, vagy agglegény marad, mert még mindig kellemesebb dolog, ha csak magunkat kell eltartani, s nem egy asszonyt gyerekestül.

Csak hadd tanuljanak, s csak hadd keresenek a leányok! A saját becsületes munkájuk által kivívott önálloságuk mindenkor nagyobb biztosítéka a nőiességnek, mint a férfiúi gyöngédség, amely azonnal megvadul, ha a női erényhez közel férkőzhet.”

A nyílt levél

Az Országgyűlésben elhangzott vádak természetesen a diáklányok részéről sem maradhattak válasz nélkül. 1907. február elején a kolozsvári egyetem három női hallgatója – Kárpáti (Koch) Gizella, Cseke Margit és Henter Juliska – kemény hangú nyílt levelet fogalmazott meg Kmety Károlynak címezve, amelyet valamennyi diáklány aláírt. Ez volt a kolozsvári női hallgatók első csoportos, öntudatos megnyilvánulása. 

A három „főkolompos” az egyetem legjobb diákjai közül került ki. Kárpáti Gizella 1884. augusztus 3-án született Kolozsváron, édesapja, a bajor származású Koch Károly Ágoston MÁV-főkalauz volt. 1902-ben iratkozott be az orvosi karra, ahol az egyik legelső női hallgató volt. Ő volt az első orvosi diplomával rendelkező erdélyi nő, 1909-ben napidíjas gyakornokként, 1911-től pedig tanársegédként dolgozott az orvosi karon. Az egyetemi évei alatt ismerkedett meg Szabó József hallgatótársával, akivel később összeházasodtak. Férje 1908-tól tanársegéd, majd adjunktus és magántanár volt. Az első világháború idején Szabó Józsefet frontszolgálatra küldték, ahova felesége is követte, 1919-ben pedig az egyetem tanári karának a többségével együtt áttelepedtek Szegedre. Kárpáti Gizella orvosként már nem tevékenykedett Szegeden, ugyanis két gyermekét, majd unokáit nevelte. Gyermekeivel együtt 1940–1944 között visszatért Kolozsvárra, ahonnan Budapestre, majd ismét Szegedre költözött. 1953-ban hunyt el, férjével együtt a szegedi belvárosi temető díszparcellájában nyugszik.

Cseke Margit 1886. március 14-én született Bikfalván, a nagyenyedi kollégiumban érettségizett, ezt követően pedig beiratkozott a kolozsvári egyetem orvosi karára, ahol 1910. október másodikán védte meg doktori dolgozatát. Fiatalon, alig harmincévesen hunyt el, Debrecenben.

Henter Juliska Nagykállón született, 1875. december 27-én. Édesapja, Henter Antal Szabolcs vármegye várnagya volt, alakja Mikszáth Kálmán cikkeiben is felbukkan, mint a kora­beli megyei apparátus tipikus figurája. Juliska a gyógyszerészeti szakra iratkozott be, az 1906/07-es tanévben az elméleti szigorlaton kitüntetéssel vizsgázott, ennek köszönhetően 1907 májusában elnyerte a Fabinyi Rudolf-ösztöndíjalap kamatait, 112 korona értékben. Egyetemi tanulmányait követően gyógyszerészként dolgozott Magyarországon.

A nyílt levél az Erdélyi Hírlap 1907. február 7-ei számában jelent meg, és csakhamar bejárta a sajtót. A bevezetésben a diáklányok hangsúlyozzák, hogy ha „laikus, tudatlan embertől” érkezett volna a támadás, talán ügyet sem vetettek volna rá, így viszont kénytelenek válaszolni az állításokra:

„Nézzük közlebbről, mi lehet annak az oka, hogy a nők különböző kenyérkereseti pályákra mennek proletároskodni. Semmi más, mint a létfenntartás ösztöne. Professzor Úr szerint a nő menjen férjhez, ápolja gyermekeit, végezze a háztartás körüli teendőket, de lelkét hagyja parlagon, szellemét ne művelje, álljon vissza a régi paradicsomi állapot. Helyes! De tessék ma kivenni a nők százezreit a munkából, holnap ugyanannyi család lesz kenyér nélkül. Tetszik tudni mi követi ezt? A bűn, a züllés posványa, mert a gyomor prózai gépezet, követeli a magáét a természet törvényei szerint.

Vagy lehet kenyeret keresni a nőnek, csak azzal szellemi képzettség ne járjon? Ezt ma, a 20. században Kmety, a jogtudós, az igazság tanítója nem mondhatja! Mert ha a gyári munkásnő a házi dolgait elvégezheti úgy is, hogy napi tíz órát dolgozik a gyárban, miért nem tudja elvégezni ugyanazt a házi dolgot a napi 8–10 órai szellemi foglalkozás mellett a másik nő? A túlságos fizikai munka nem árthat-e jobban gyöngébb szervezetének, mint a szellemi foglalkozással párosult, szakszerűen végzett munka?

De mondjuk legyen igaza Nagyságodnak! Nézzük azokat az eseteket, hogy a szellemi művelődés miben árthat a lányok nőiessegének.

Nem tudja talán szeretni családját, s ha férjhez megy, házi dolgait, főzést, sütést, gyermekei ápolását elhanyagolja? Járja a zsúrokat, s emellett mértani arányban növekvő számláival tönkreteszi férjét? A nagy világban keresve szórakozást családja hírnevét szennyezi be? Professzor Úr a sorok között ezt mondja. Ha mondja, úgy bizonyítani is tudja. Ezért kérünk katalógust, név szerinti felolvasást bő tapasztalataiból.

Avagy talán proletár az a szegény, özvegységre jutott tanítónő, aki lánykorában szerzett diplomája után szerény fizetésből tartja el családját?

Érheti-e a nőietlenség vádja az irgalmas nővért, mert egész életét arra áldozta, hogy a szenvedés könnyeit letörölje?

Gáncsot kell vetni ama nő elé, aki fiatalsága legszebb éveit tölti el ama nehéz munkában, hogy a tudást megszerezze, mellyel segítségére lehet az anyáknak és a gyermekeknek szenvedéseikben? Akit nem riaszt el a boncasztal, aki lelkét erős akaratával megedzve kutatja a természet örök törvényeit, s zűgolódás nélkül belenyugszik bölcs rendelkezéseibe, aki bár testileg sokszor fáradt, de új erőt nyer lelke a tudásban s a vágyban, hogy haladhasson a nemes cél felé. 

Megvetést érdemel-e az a filozopter vagy gyógyszerész kisasszony, aki naponta 4–5 órát tanít, hogy ő maga 6–8 órát tanulhasson? 

Példák százai bizonyítják Professzor Úr vádjainak alaptalanságát.

Attól talán csak nem fél a Professzor Úr, hogy a diplomás leányok férjhez nem mennek, ha viszik őket? Kitörhetetlenül írta belé a természet örök törvényeit minden egyes emberbe.

Ne féltse a Professzor Úr azt a bogárszemű filozopter kisasszonyt vagy medikát, mert ha eljön az Igazi, kicsi szíve assymetriás működését nem az ingalengés idejével fogja számlálni, és az attrakcionális törvényeket sem Keplertől fogja tanulni.

Valószínűleg legtöbbet azok miatt aggódik a Professzor Úr, akik többet képzelnek magukról, mint amennyivel valóban bírnak. Itt is nyugodt lehet! Hiszen a miniszteri rendeletek egész sorának kell eleget tennünk, mielőtt az egyetem padjaiba ülhetünk. Arra a három karra, melyekre jogunk van jelentkezni, az orvosira, a természettudományira és a bölcsészetire, csak jeles és jó érettségivel folyamodhatunk fölvételre. Akkor is előbb csak rendkívüli hallgatókként vesznek fel bennünket, és igen nagy szorgalom és jó kollokviumok felmutatása után leszünk egy év és egy újabb folyamodvány után rendes hallgatók. Hát nem elég a szigorúságból Nagyságodnak? Hiszen a férfi kollégáink elégséges érettségivel, folyamodás és kollokválás nélkül egyenesen rendes hallgatókként lépnek be az egyetemre!

Íme, mi, az Ön által proletároknak kikiáltottak, nyilvánosan kérjük Nagyságodat, a budapesti egyetem legnagyobb karának dékánját, hogy ne törjön pálcát fölöttünk a mi meghallgatásunk, és a viszonyok ismerete nélkül. Ne bélyegezzen meg, ne vádoljon meg bennünket, csak azért, mert nők vagyunk, akik az erősebb nem támogatására talán nem, de igaszságérzetére joggal számot tartunk. Ha akad köztünk olyan, aki e vádakra érdemes, lökje ki azt közülünk, de egyért ne ítélje el Nagyságod az összest.

Megígérjük, hogy bűneink bocsánatáúl sütünk-főzünk (ha lesz miből!), sőt férjhez is megyünk, ha eljön értünk az, akit szeretünk. 

Addig azonban engedje meg Nagyságod, hogy mi, a kolozsvári egyetem női hallgatói, ezentúl is tanítványi szeretettel forduljunk a mi igazságos, jó professzoraink felé. Hallgassuk, élvezzük és tanuljuk tanításaikat.

Amidőn még hálás köszönetünket mondanánk védelmünkre kelt – nem egyetemi tanár képviselőknek és mindenekelőtt a mi Miniszterünknek –, csak egyet kérünk Professzor Úrtól. 

Engedje meg nekünk, hogy mi is élhessünk.”