Kádár L. Gellértet akkor érte utol minden idők egyik legnagyobb magyar történelmi alakjának szerepe, amikor még a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat tagjaként lépett színpadra estéről estére. A színpad deszkáitól a szélesvásznú filmig azonban hosszú és göröngyös út vezetett, tele bizonytalansággal, várakozással és apránként kibontakozó lehetőségekkel. A történet egy különös adatbázissal kezdődött, amelyet az erdélyi magyar színházak igazgatói állítottak össze – ebben tartották nyilván a hazai magyar ajkú színészek névsorát. Gellért neve is felkerült a listára, amely később a Hunyadi-sorozat produkciós csapatánál kötött ki. Innen indult az a hosszadalmas folyamat, amely végül Hunyadi János alakjának megformálásához vezette. „Egy telefonhívás után videókat és jelenetfotókat kellett küldenem magamról. Aztán néhány hónap elteltével fölmentem Pestre egy találkozó erejéig, ahol már a Hunyadi-forgatókönyvből olvastunk fel. Újabb hónapok múltán visszahívtak, hogy bekerültem a végső fordulóba, ami háromnapos válogatás volt. Amikor ez is lejárt, ismét hónapokig nem jelentkeztek, majd újra felhívtak, hogy megnéznék, miként mutatok öregítve. Ezután sem árultak el semmit, egyszerűen visszaengedtek Vásárhelyre” – idézte fel a színész.
Mint mondta, mire ez a másfél-két évig tartó, idegeket próbára tevő válogatási folyamat véget ért, már azzal a gondolattal tért vissza Marosvásárhelyre, hogy nem lehet véletlen a hosszúra nyúlt kiválasztási folyamat. Lassan remény költözött a szívébe, s ez a remény végül valósággá érett, ugyanis Hunyadi János arca immár elválaszthatatlanul Gellért vonásaiban öltött testet. Egy egészen hétköznapi pillanatban érte utol a sorsdöntő hír. Gellért éppen egy nagy bevásárlás után lépett ki a Kaufland vagy Lidl ajtaján, kezében nehéz, élelemmel teli dobozzal, amikor megcsörrent a telefonja. A kijelzőn az egyik magyar producer neve villant fel. „Előbb bepakolok, aztán majd visszahívom” – gondolta magában, s csak miután a csomag a helyére került, reagált a hívásra. A vonal másik végén akkor hangzott el a mondat, amely örökre megváltoztatta az életét: övé Hunyadi János szerepe. A hír hallatán határtalan öröm töltötte el, ugyanakkor tudta, hogy ezzel új korszak kezdődik számára, immár nem csupán álmodhatott a szerepről, hanem konkrét terveket kellett szőnie, és át kellett szerveznie a mindennapjait, hogy be tudja fogadni az előtte álló feladat nagyságát.
A szerep nagyságával együtt óhatatlanul hatalmas felelősség is nehezedett Gellért vállára. Nem csupán Hunyadi János tekintélyt parancsoló és példamutató alakját kellett hitelesen megidéznie, hanem a rendezők, a producerek és a környezete elvárásai is nap mint nap ránehezedtek – gyakran kimondatlanul, olykor pedig kíméletlen nyíltsággal. „Mindenki téged fog Hunyadinak nevezni, te leszel Hunyadi. Ez óriási felelősség, hiszen példát kell mutatnod az embereknek” – hangzott újra és újra az emlékeztető. E szavak első hallásra hízelgőnek és emelkedettnek tűntek, ám idővel teherként nehezedtek rá, hiszen mindinkább úgy érezte, hogy mindennek ára van: meg kell felelnie mások elvárásainak. Az önreflexió gyakorlata azonban megmentette attól, hogy a feladattal járó felelősség megtörje. Rájött, hogy a külső elvárások helyett a saját belső szabadságát kell előtérbe helyeznie – nem a megfelelés, hanem az alkotás öröme, a játék szeretete lehet az, ami valóban élteti a kamerák előtt. És ettől a felismeréstől a munka ismét felszabadítóvá, élvezetessé vált számára. „Az én olvasatomban Hunyadi olyan személy, aki a maga korában képes volt kiemelkedni a társadalomból. Egyszerű család gyerekeként a képességeivel, a vakmerőségével rövid időn belül feltornázta magát a magyar nemesség egyik legkiemelkedőbb alakjává, és nagyon gyorsan felhívta magára a figyelmet. És a legszebb az egészben az, hogy valami olyanért küzdött, ami a közössége, népe jövőéért volt. Hitt magában, hitt a családjában, hitt az embereiben, egyenlő félként tudott jelen lenni az emberei között. Azt gondolom, hogy ez nagyon-nagyon fontos a mai napig is, hiszen most is valamilyen szintű hierarchiában élünk. De eldönthetem, hogy ledominálok valakit, vagy pedig egyenlő félként vagyok jelen” – fogalmazott a színész.
Gellért legkedvesebb emlékei közé a nagy csatajelenetek tartoznak – nem csupán a forgatás izgalma, hanem már az előkészületek és a helyszíni munka sajátos hangulata miatt is. Bár fizikailag készen állt a feladatra – hiszen a saját testsúlyos edzés régóta mindennapjai része volt –, a szerep mégis komoly kihívásnak ígérkezett. „Emlékszem, a kaszkadőrök eleinte azt hitték, hogy valami nyámnyila, vékony színész érkezik majd. Aztán amikor megláttak, azt mondták: na, ezzel nem lesz annyi baj” – idézte fel kacagva. A valóság azonban nem bizonyult ennyire egyszerűnek, hiszen bármennyit is fejlődött kitartó munkával, a tükörbe nézve sokáig nem Hunyadit, hanem csak önmagát látta. Ekkor jelentett hatalmas segítséget a stábtagok támogató jelenléte, valamint a forgatások különleges miliője. „Ilyenkor akár ötszáz–hatszáz, sőt olykor ezer ember is ott volt: stábtagok, statiszták, kaszkadőrök és színészek. Amikor például a nándorfehérvári jeleneteket vettük fel Fóton, a rekonstruált várban, az egészen életszerűnek hatott. Beléptél, és minden a középkort idézte: a szagok, a látvány, az érzések. Egy pillanat alatt elhitted, hogy valóban visszautaztál az időben, különösen, amikor megláttad a statisztákra adott korhű jelmezeket” – mesélte. Az élmény azonban csak akkor teljesedett ki igazán, amikor a középkori öltözetbe bújt statiszták tekintetében látta felcsillanni a lelkesedést és a hitet, hogy Hunyadi János valóban köztük van, megérkezett – talán épp úgy, ahogy valaha a valóságban is történhetett. Akkor érezte a legerősebben, hogy nemcsak eljátsza a szerepet, hanem maga is eggyé válik a legendás hadvezérrel.
A hit nem csupán a környezetéből sugárzott felé, hanem Gellért mindennapjainak is szerves, meghatározó része. Ám ez a hit nem vallásos értelemben vett bizalom, hanem önmaga erejébe vetett meggyőződés: az a belső tartás, amely akkor is kapaszkodót jelentett, amikor kívülről nem érkezett segítség. Ilyenkor kapcsolt be az a bizonyos „belső motor”, amely azóta is szüntelenül hajtja előre. „Segít, ha a nap végén visszatekintek a történtekre. Felteszem magamnak a kérdéseket: mi minden esett meg velem ma? Hogyan éltem meg az adott napot? Volt-e valami, ami másként hatott rám, mint ahogy szokott? És előfordult-e, hogy valami triggerelt – ha igen, miért? Így gyakorlom az önreflexiót, ami számomra rendkívül fontos” – árulta el önsegítő gyakorlatát a Hunyadit alakító színész.
Ahogy a beszélgetés a végéhez közeledett, Gellért örömhírrel ajándékozta meg a Refo Udvar közönségét, elárulta, hogy már új projekten dolgoznak. Ezúttal azonban nem lesznek lovak, kardok, középkori páncélok, legfeljebb egy konyhakés kerül majd elő szúrófegyverként – jegyezte meg tréfásan, majd jóízű nevetéssel oldotta a szavait. A Még egy kívánság című produkció, amely Dobó Kata és Szilágyi Fanni rendezésében készül, egészen más színt visz majd színészi pályájába, hiszen a történet középpontjában ezúttal nem a hadvezéri erények, hanem egy gitár áll majd. Gellért úgy véli, hogy a Hunyadi-sorozat remekül helyt áll a nemzetközi színtéren, és éppen ezért most célul tűzte ki, hogy Magyarországról kiindulva építse tovább a külhoni lehetőségeket – új távlatokat nyitva színészi karrierjében.
