Kölcsey művének története a kézirattól a nemzeti jelképpé válásig a KMN-en
Előadásának elején Földesi Ferenc a terminológiai különbségeket igyekezett tisztázni: amikor konkrétan Kölcsey verséről van szó, annak címét latinos formában, vagyis Hymnusként kell írni. Amikor a később kialakult, közismert nemzeti szimbólumról, a magyar himnuszról beszélünk, azt Himnuszként írjuk. Az előadó szerint ez elsőre csupán apró helyesírási kitérőnek tűnhet, a mű kéziratának vizsgálatakor azonban különösen fontos, hiszen magán a Kölcsey-féle autográf kéziraton is a latinos cím szerepel.
A budapesti Országos Széchényi Könyvtárban (OSZK) őrzött kézirat Kölcsey saját kezű írása, és a filológus szerint ez az egyetlen fennmaradt autográf példánya a versnek. Nem őrződött meg más saját kezű másolat vagy munkapéldány, s éppen ez nehezíti jelentősen a Hymnus keletkezéstörténetének rekonstruálását. Földesi Ferenc elmondta, Kölcsey nem tartott meg munkapéldányokat, szinte egyik alkotásából sem maradtak fenn piszkozatok. Bár a Hymnus keletkezési története nehezen rekonstruálható, Kölcsey levelezéseiből, más alkotásaiból és a történelem vizsgálatának segítségével néhány információra fény derül. A kézirat egyetlen pontos információt biztosan megőrzött, hiszen Kölcsey a művet Szatmárcsekén, 1823. január 22-én datálta. Hangsúlyozta, a dátum nem feltétlenül a teljes vers egyetlen nap alatt történő megírásának időpontját jelenti, hiszen ekkora művet nem lehet szükségszerűen egyetlen nap alatt megalkotni, Kölcsey pedig munkáin általában a kezdés időpontját jelölte meg. Földesi szerint a január 22-i dátum nem feltétlenül jelenti azt, hogy Kölcsey aznap kezdte írni a verset: a fennmaradt kézirat a mű datálásának időpontját rögzíti.
A keletkezéstörténetet tekintve azonban szinte teljes a homály, Kölcsey levelezésének fennmaradt anyaga sem ad érdemi támpontot. Földesi szerint különösen meglepő, hogy miközben később nemzeti jelentőségűvé vált műről van szó, Kölcsey a leveleiben gyakorlatilag soha nem beszél róla. A szerző levelezése és a fennmaradt munkapéldányok alapján nem lehet közvetlenül végigkövetni a vers megszületésének folyamatát. A filológus ezért Kölcsey élethelyzetéből indult ki, hangsúlyozva, hogy a modern irodalomtudomány óvatosan kezeli azt a módszert, amikor egy-egy verset kizárólag szerzőjének életrajzából próbálnak megmagyarázni. Ebben az esetben azonban nem pusztán a mű értelmezéséről, hanem megszületésének körülményeiről van szó, ezért Földesi Ferenc szerint szükséges röviden áttekinteni Kölcsey életének azt a szakaszát, amelyben a Hymnus létrejött.
A vágyott pesti élet
Kölcsey 1790-ben született, és 1838-ban halt meg. Hatéves korában került a Debreceni Református Kollégiumba, 1802-ben, tizenkét éves korában pedig elveszítette édesanyját is, így félárvából teljesen árvává vált. Négy fiúgyermek közül ő volt a legidősebb, és a család kisnemesi birtokai több vármegyében, szétszórtan helyezkedtek el. Az árvaság miatt a korabeli jogrendnek megfelelően gyámok gondoskodtak a gyermekekről és a birtokok kezeléséről. Amikor Kölcsey 1814-ben nagykorú lett, maga vette kezébe öröksége ügyeit, miközben családja és testvérei birtokügyei is komoly felelősséget róttak rá. A szakember szerint ez Kölcsey életének egyik meghatározó problémájává vált, a kis birtokok nem biztosítottak olyan anyagi hátteret, amely lehetővé tette volna számára azt az életet, amelyet korábban elképzelt magának.
A kollégium után jogi pályára került, ügyvédbojtárként dolgozott, majd Pestre ment, ahol a korabeli értelmiségi életben próbált helyet találni. Közben már ismert, Kazinczy Ferenc köréhez tartozó író és költő volt, és saját jövőjét úgy képzelte el, hogy Pesten él majd értelmiségiként, kritikusként, költőként és íróként. Ehhez azonban megfelelő anyagi biztonságra lett volna szüksége, amellyel nem rendelkezett.
A helyzet végül arra kényszerítette, hogy hazaköltözzön Szatmárba, és bekapcsolódjon a birtokok ügyeinek intézésébe. Földesi az öröklési jegyzékből is felidézett részleteket annak érzékeltetésére, milyen állapotban volt az örökség. A rezidenciális ház négy szobából és egy kis kamrából állt, alapja vályogból készült, az épület pedig már viseltes állapotban volt. Az udvaron található cselédház, tyúk- és sertésól, veteményeskert és csűr szintén javításra vagy újjáépítésre szorult. Az örökség tehát nem gondtalan életet biztosító birtokrendszert jelentett, hanem jelentős munkát és folyamatos gazdálkodási problémákat. Kölcsey ebbe az életbe kényszerült bele, miközben továbbra is ott maradt benne a pesti értelmiségi élet iránti vágy. Levelezése révén ennek a belső vívódásnak számos részlete követhető. A szakember szerint szerint Kölcsey időről időre felvetette a birtokok kiadásának lehetőségét, hogy ismét Pestre költözhessen, de nem talált olyan megbízható gazdálkodót, akire rábízhatta volna őket. Ez a remények és lemondások között ingadozó helyzet nagyjából az 1820-as évek végéig, mintegy másfél évtizeden át kísérte.
Kölcsey maga is érzékelte, mennyire távol került attól az értelmiségi pályától, amelyet magának elképzelt. Leveleiben olyan megfogalmazásokkal írta le helyzetét, amelyek szerint egyfajta földműveséletbe kényszerült, miközben korábbi irodalmi és társadalmi kapcsolatai is háttérbe szorultak. Az 1818 és 1823 közé eső időszakot a szakirodalom lelki és alkotói válságként tartja számon. Az 1818 és 1820 közötti fennmaradt levelezésben is szinte teljes a hiány, ami a költő súlyos lelki és alkotói válságára, valamint elzárkózására utal. Ebben az időszakban Kölcsey lényegében felszámolta irodalmi és társadalmi kapcsolatait azon a szinten, amelyen korábban művekről és kritikákról levelezett. Az 1820 és 1823 közötti időszakból már valamivel több levél maradt fenn, de a Hymnus megszületéséről ezek sem adnak közvetlen információt.
Az egyik legfontosabb forrás az 1833-ban, Szemere Pál számára írt önéletrajzi levél. Kölcsey nem akart hagyományos értelemben vett önéletrajzot írni, de ebben a levélben visszatekintett életének korábbi szakaszára. A filológus által ismertetett részlet szerint a birtokokkal és az épületek állapotával kapcsolatos nehézségek közepette hosszú időn keresztül alig tudott dolgozni, s volt olyan időszak, amikor reggeltől hajnalig a szobájában járkált. Földesi Ferenc szerint ez jól érzékelteti azt a súlyos lelki és élethelyzetet, amelyből a Hymnus megszületésének időszakába érkezünk. „Kölcsén és Csekén igen-igen keveset dolgoztam, de dalaim alakja ekkor fejlett ki. Reggeltől más hajnalig szobámban járkáltam (volt egész év, hogy az udvarról nem mentem ki), s ha sötét képeim engedték, a parasztdal tónját találgatám. Nehezebb stúdiumom egész életemben nem vala” – írta Kölcsey Szemere Pálnak 1833. március 20-án.
Maga az 1823-as év összefoglalásában Kölcsey nem beszél a Hymnusról. Más verseit említi, de erről a műről nem tesz érdemi megjegyzést. Ezért a filológus szerint a keletkezéstörténet egyik legfontosabb sajátossága éppen az, hogy miközben a vers pontos dátuma ismert, a megszületéséhez vezető közvetlen folyamatot nem tudjuk rekonstruálni.
A Hymnus hátterének megértéséhez Földesi Kölcsey történelmi érdeklődését is fontosnak tartotta. A költő már az 1810-es évek közepétől, majd az évtized végén egyre erősebben fordult a történelem, azon belül pedig a magyar történelem felé. Érdeklődése nemcsak a görög és római ókorra, hanem a magyar múltra is kiterjedt, amelyhez a debreceni kollégiumi tanulmányok is alapot adtak.
Bűnös feledékenység
Kölcseynek ezzel összefüggésben komoly problémája volt a magyar múlt irodalmi megőrzésével. Földesi szerint a költő úgy látta, hogy a magyarság bizonyos értelemben „bűnös feledékenységgel” nem őrizte meg saját múltját olyan formában, amely szépirodalmi szempontból is továbbadható és érzelmileg átélhető lett volna. Nem pusztán arról volt szó, hogy a magyar történelem eseményei ne lettek volna ismertek, a történeti munkák hozzáférhetők voltak. Kölcsey számára azonban a múltról való tényszerű tudás önmagában nem volt elegendő.
A történelmi tudásnak érzelmileg is meg kellett érintenie az embert ahhoz, hogy inspiráló és a nemzeti tudat szempontjából jelentős legyen. Földesi ezt a 19. század első felének nemzetfogalmával is összekapcsolta. A modern nemzetfogalom kialakulásának időszakában a saját múltról való tudás, a saját nyelv és a hozzájuk kapcsolódó érzelmi viszonyulás egyaránt fontos szerepet kapott. Ebben pedig a szépirodalomnak és a költészetnek is meghatározó feladata volt. Kölcsey ezeket a gondolatokat két nagy tanulmányában, a Mohács és a Nemzeti hagyományok című írásokban is megfogalmazta. Földesi értelmezése szerint a költő programjának egyik lényeges eleme az volt, hogy a hiányzó történeti költészetet valamiképpen pótolni kell. Nem csak a győzelmeket kellett megörökíteni, hanem a vereségeket és a tragédiákat is, hiszen költői és nemzettudati szempontból ezek ugyanúgy képesek érzelmi hatást kiváltani.
Ezt a gondolatot már az 1821-ben írt Rákos című verse is jól példázza. A műben a költő a Rákos-patak partján járva olyan látomást idéz fel, amelyben a honfoglaló ősök és a magyar történelem alakjai szinte fizikailag érzékelhető módon jelennek meg előtte. „Körűlem érzém egykori hőseink / Árnyékainak gyönge fuvallatit, / Az égi szellem fürteim közt, / S arcom előtt suhogott csapongván” – írta Kölcsey. A szakember szerint ennek a látomásnak az a jelentősége, hogy Kölcsey számára a magyar múltból kevés olyan költői hagyomány maradt fenn, amelyre közvetlenül építhetett volna. A hiányzó múltat ezért a költészetnek kellett újra megjelenítenie.
A 20-as években egyre erősebben bontakozott ki Kölcsey történeti költészete, és ez nem kizárólag az ő személyes programja volt. Hasonló törekvések jelentek meg a korszak más költőinél, köztük Kisfaludy Károlynál és Vörösmarty Mihálynál is. Ebbe a törekvésbe illeszkedik a Hymnus is, amelyben a magyar múlt diadalai és tragédiái egymás mellett jelennek meg. Földesi szerint azonban a vers nem kronologikus történetmondás: Kölcsey nem elbeszéli a magyar történelem eseményeit, hanem a nemzet diadalait és tragikus vereségeit egyaránt felidézi. Ennek oka az a szemlélet, amely szerint a nemzeti tudathoz kapcsolódó érzelmek szempontjából a győzelem és a vereség egyaránt inspiráló lehet. A Hymnus megszületése tehát a már korábban kialakuló költői és történeti gondolkodás folyamatába illeszkedik.
Egyetlen példány maradt fenn
A Hymnus eredeti kézirata különleges érték, hiszen Kölcsey versének egyetlen fennmaradt autográf példányát őrzi az OSZK. A kézirat fizikai állapota ugyanakkor sérülékeny, a két lap széle kopott és szakadozott, az egyik lapon jelentős hiány is látható, ezért az eredeti dokumentumot csak különleges alkalmakkor állítják ki. A kézirat egyik legsúlyosabb sérülését úgynevezett tintamarás okozta. Az OSZK restaurátori vizsgálatai szerint valamikor a 19. században, a kézirat hosszabb lappangása idején erősen vasgallusz tartalmú tinta ömlött a lapra. A savas tinta reakcióba lépett a papírral, és néhány évtized alatt teljesen szétmarta az érintett részt. Az ilyen tinták okozta kémiai károsodás akár a kézzel írt szöveg megsemmisüléséhez is vezethet.
A filológus másik Kölcsey-vers töredékével szemléltette, mennyire ritka, hogy ilyen munkapéldány egyáltalán fennmaradjon. Az 1821. november 2-án keletkezett, később áthúzással olvashatatlanná tett verskezdemény a kéziraton Berényi címmel szerepel. Első olvasatra úgy tűnik, hogy a töredék Kölcsey két nappal később lejegyzett Dobozi című versének tematikus, motivikus gyökere. Az ilyen fennmaradt töredékek teszik lehetővé a kutatók számára, hogy betekintést nyerjenek Kölcsey munkamódszerébe. A Hymnus esetében azonban hasonló dokumentum nem maradt fenn.
A vers megszületésének egyik fontos előzménye ugyanakkor Kölcsey saját beszámolója szerint a népdal megközelítése volt. Az 1833-as önéletrajzi levélben arról írt, hogy „a parasztdal tónját találgatám”. Földesi szerint ez a 19. század második feléből visszatekintve különösen érdekes, hiszen ma a magyar költészetről elsősorban Petőfi és Arany János nyomán olyan hagyományként gondolkodunk, amelyben a magyaros, ütemhangsúlyos verselés természetesnek számít. Kölcsey számára azonban ez egyáltalán nem volt természetes. A debreceni kollégiumban a diákok számára az antik költészet verselési formái váltak magától értetődővé, miközben a népdalból származó, ütemhangsúlyos verselés egészen másfajta költői gondolkodást igényelt.
További kapcsolat a népdalokkal az, hogy gyakori jelenség bennük, hogy a sorok között nem feltétlenül a logikai vagy retorikai kapcsolat teremti meg az összefüggést, hanem a rím hívhatja elő a következő sort vagy képet. Itt Földesi Ferenc a Hull a szilva a fáról kezdetű népdalt említette példaként.
A Hymnusban hét- és hatszótagos sorok váltakoznak, s úgy olvasható, hogy egyszerre érvényesülhet benne az ütemhangsúlyos és az időmértékes verselés is. Földesi szerint a Hymnus formai hátterében a népköltészet is kimutatható. Az egyik szatmári népdal ritmusa pontosan megfeleltethető a vers ütemezésének. A másik fontos lehetséges előzmény a protestáns közeghez kapcsolódó zsoltárhagyomány. Földesi a 130. zsoltár (6. bűnbánati zsoltár) Szenci Molnár Albert-féle fordítását hozta fel példaként. A zsoltár metrikailag is szorosan kapcsolódik a Hymnushoz, és tartalmilag is fontos párhuzamot mutat vele. A 130. zsoltár a hét bűnbánati zsoltár egyike, amelyben a közösség Isten előtt megvallja bűneit, dicséri Istent, és irgalmat, illetve bűnbocsánatot kér. Ez a szerkezet Földesi szerint a Hymnusban is felismerhető: a költő a nemzet képviseletében fordul Istenhez, megvallja a magyarok bűneit, miközben felidézi a nemzet történetének győzelmeit és tragédiáit, végül pedig Isten áldását kéri. A népköltészeti forma, a protestáns zsoltárhagyomány és a történeti tudat így egyszerre jelenik meg a műben.
Az előadás végén Földesi a Hymnus egyes szavainak történeti jelentésére is kitért, különösen az „Isten, áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel” sorra. A mai nyelvhasználat alapján a jó kedv elsősorban vidámságot jelent, a korabeli nyelvben azonban más jelentésárnyalatai is voltak. A filológus szerint „jó kedvű” akkoriban jelenthetett kegyeset, jót tevőt, adakozót is.
Hasonlóképpen a „bőséggel” sem feltétlenül egyszerűen a mennyiségi bőséget jelenti. A korábbi magyar nyelvhasználat példái alapján módhatározói értelemben is állhatott, vagyis azt fejezhette ki, hogy valami bőségesen, kegyesen történik. Ennek alapján Földesi értelmezésében nem feltétlenül arról van szó, hogy a költő jó kedvet és anyagi bőséget kér a magyarság számára. A „jó kedv” itt Isten kegyességére, jót tevő, adakozó voltára is utalhat, miközben a „bőséggel” az áldás bőségét hangsúlyozza. Az OSZK szakembere szerint a két értelmezés nem zárja ki egymást.
Földesi szerint a történeti és nyelvi részletek azt mutatják, hogy a Hymnus megszületése összetett folyamat eredménye. A vers mögött ott van Kölcsey személyes válsága, a magyar történelem iránti fokozódó érdeklődése, a nemzeti költészet megteremtésének programja, a hiányzó történeti költészet pótlásának igénye, a népköltészet formavilága, valamint a protestáns zsoltárhagyomány.
