Történelmi témájú filmek esetében gyakran vetődik fel a dilemmát jelentő határ: hol ér véget a valóság, és hol kezdődik a fikció. Egyes mozzanatok szigorúan a hiteles forrásokra támaszkodnak, más cselekményszálak viszont áltörténelmi alapokra épülnek, mégis nélkülözhetetlenek lehetnek a történet élvezhetősége, a drámai ív kiteljesítése érdekében. Éppen ezért okozhat nehézséget a történelem iránt elkötelezett nézőknek minden idők legnagyobb költségvetésű magyar sorozatának, a Hunyadinak a befogadása.
A középkor régóta a filmes világ kedvelt színtere, a korszakot övező homály és a források hiányosságai teret engednek az alkotói képzeletnek, hogy kiegészítse a múltból ránk maradt töredékeket. Lupescu Radu szerint a középkor olyan világ, ahová könnyű visszamenekülni, ahol az ember mélyre áshatja magát, és ahonnan mindig visszhangzik valami a jelen felé. Ugyanakkor – teszi hozzá a művészettörténész – épp a hiányos tudás adja a korszak vonzerejét: a sötét középkor misztikus tematikaként ragadja meg a nézőt, miközben a filmes alkotó kezében gazdag, könnyen építhető toposszá válik.
Papp Attila Zsolt filmes szemszögből vizsgálta a Hunyadi sorozat problematikáját, s mindjárt az elején tisztázni próbálta, hogy mit neveznek történelmi filmnek. A történelmi – vagy más néven kosztümös történelmi – film olyan mozgóképes alkotás, amely ugyan hordozza a múlt lenyomatát, de nem téveszthető össze a dokumentumfilmmel, amely minden fikciót mellőzve mutatja be az egykor volt korok alakjait és eseményeit. „Ez a történelmi, részben fikciószerű sorozat alapvonalaiban megfelel az elvárásoknak, hiszen megismerjük a történet szereplőit, a Hunyadi családot, az ellenfeleket – például Cillei Ulrikot –, kiemelt szerepet kap Vajdahunyad vára, és a jelentősebb csaták is megjelennek, még ha bizonyos csonkításokkal vagy mesterséges toldásokkal együtt is. Nyilvánvalóan itt most az a kérdés, milyen mélységig merülünk el a részletekben, mert ott már sok minden könnyen megbicsaklik” – jegyezte meg kiegészítésként Lupescu Radu.
Ladó Árpád Gellért bevallotta, hogy hadtörténészi szemüvegét nem mindig képes letenni, különösen akkor, amikor valamely korszak fegyverzete vagy hadászati kultúrája elevenedik meg a filmvásznon. Ugyanakkor úgy vélte, a legtöbb esetben mégis szükséges elvonatkoztatnia ettől a szigorúan szakmai nézőponttól, ezért inkább a párbeszédekre, a történetvezetés ívére és a karakterek kibontására összpontosít. Úgy fogalmazott, nem szabad elfelejtenünk a történelmi filmek legfontosabb küldetését, hiszen ezek az alkotások gondolatokat ébresztenek és kíváncsiságot keltenek a valóság iránt. Minden más már a nézőn múlik, azon, mennyire engedi, hogy ez a kíváncsiság elvezesse őt a hiteles történelmi tudás felkutatásához.
A beszélgetés további részében a meghívottak arról szóltak, melyek voltak azok a jelenetek a Hunyadi sorozatban, amelyeknél különösen nehéz volt félretenniük a történelmi hitelesség szempontjait, és egyszerűen csak nézőként átadni magukat az élvezetnek. Elsőként Ladó Árpád Gellért idézte fel a Nándorfehérvár ostromát bemutató részt, ahol az ágyúk ábrázolásában tapasztalt komoly pontatlanságokat. Mint mesélte, számára kifejezetten mulatságosnak tűnt, amikor a sorozatban a katonák két rúddal fordítják az oszmánok felé a hatalmas fegyvereket, majd nevetve jegyezte meg, hogy ezek a legények bizony sokat edzhettek. A közönség is derült a szavain, amikor a hadtörténész hozzátette, hogy a valóságban az említett ágyúk több száz tonnát nyomtak.
Papp Attila Zsolt számára az egyik legemlékezetesebb pillanat Vitéz János szónoklata volt, amelyben a nemzet és az egyenrangúság eszméjét hangoztatta. Mint kiemelte, nehéz elképzelni, hogy ebben a korszakban már létezett volna az etnikai nemzetfogalom, nem is beszélve a modern, polgári értelemben vett nemzetről. Lupescu Radu a sorozat szerelmi szálainak sajátos, sokszor lehetetlen kombinációira hívta fel a figyelmet. Ugyanakkor arról is beszélt, mennyire sajnálatosnak tartja, hogy a film készítői Vajdahunyad vára helyett egy leegyszerűsített, valójában nem is reprezentatív díszletet használtak forgatási helyszínként.
Végül Lupescu Makó Mária is megosztotta a számára legmeglepőbb áltörténelmi mozzanatokat. A sorozat utolsó részének végén néhány mondatban összefoglalják a Hunyadi János halálát követő eseményeket, amely szerint Nándorfehérvár után két évvel Hunyadi János fiát, Mátyást a Duna jegén Magyarország királyává koronázták. A történész rámutatott, hogy e rövid kijelentésben két tévedés is rejtőzik. Mátyást ugyanis nem a Duna jegén koronázták, hanem a Rákosmezején választották királlyá, és nem 1758-ban, hanem 1764-ben történt mindez. A beszélgetés végén hozzátette, hogy a történelmi játékfilmektől soha nem várhatunk teljes hitelességet. Ha valaki valódi történelmi ismeretekre vágyik, akkor dokumentumfilmet kell néznie, vagy a korszakot feldolgozó történelmi szakirodalomhoz kell fordulnia – így közelíthet leginkább Hunyadi János valós alakjához.
