A legnehezebb feladatot a Saturno (Saturnus) című idei spanyol dokumentumfilm feldolgozása jelentette: a produkció Daniel Tornero rendező pedofil nagyapját és a börtönbüntetéssel sújtott idős férfi cselekedeteinek a családra gyakorolt hatását mutatta be. Felmerül a kérdés, hogy a család hogyan képes megemészteni egy ilyen tragédiát, s a néző egy olyan filmet, amelyben a nyolc év körüli kislányokat szexuálisan molesztáló idős férfi is megszólal, sőt védekezni próbál. A megrázkódtatáshoz hozzájárultak a rendező által beiktatott hosszas szünetek, a fény-árnyék játék, amely fokozta az érzelmi intenzitást. Kétségtelen, a hatást fokozta az, hogy tudtuk: ez nem fikció, hanem dokumentumfilm.
A mozgóképes produkció középpontjában nem az elkövető, hanem a család áll, elsősorban a pedofil nagyapa fia, aki egyszerre érez szeretetet és gyűlöletet édesapjával szemben.
A rendező nem ítélkezik, s a narratíva alakításával ugyanerre „kéri” a nézőket is: inkább az elmélyülésen, a reflexión, s valamilyen szinten a megértésen van a hangsúly. Semmiképpen sem a pedofil elkövető elfogadására/elfogadtatására vagy megértésére tesz kísérletet Daniel Tornero, hanem a családon belüli feszültség és a különféle feldolgozási taktikák bemutatására.
Miért Szaturnusz? A cím Goya festményére utal (Saturnus felfalja a gyermekét), és az üldözött, vádolt apafigura archetipikus motívumát tárja elénk: a családon belüli pusztító hatalom, a férfi‑sors súlya és öröklődésének árnyát, amely az elkövető fiára és unokájára (magára a rendezőre) nehezedik.
Ősrégi vetítőgép és flamenco gitár
Az iráni-azerbajdzsáni határövezet egyik falvacskájában játszódó dokumentumfilm, a Le retour de projectionniste (A vetítő visszatérése) során a régi idők egyik tárgyát felélesztő idős falusi férfi harcát követtük nyomon. A padláson porosodó vetítőgép végül életre kel, a rurális környezet megelevenedik, ismét vetítenek a kultúrházban.
A flamenco világa elevenedik meg a La guitarra flamenca de Yerai Cortes (Yerai Cortes flamenco gitárja) című dokumentumfilmben. A produkció váratlan fordulatai, a zenei világ és a bohém élet ötvöződése teszi vonzóvá az alkotást, amelyben a gitár is rendkívül fontos szerepet játszik.
Indiai alkotásra is kíváncsi voltam: Sister midnight (Éjfél nővér) felelevenítette a nemrégi élményeimet, amelyeket a kontinensnyi országban éltem át. A Bollywood-i elemeket is bőven tartalmazó játékfilm nem hazudtolja meg eredetét: közel két órán keresztül tartja fogva a nézőt. Valamivel jobb, mint a 3,5 órás „alkotás”, amelyet Mumbaiban a CouchSurfing házigazdámmal, Vijay-al néztünk meg novemberben.
Újrajátszott találkozás
Szerencsére versenyfilmekre is jutott idő. A spanyol Miocardo története: 15 elteltével megjelenik Ana, csenget az ajtón, pontosan nem tudni, milyen céllal. A filozófiai gondolatokat bőven tartalmazó játékfilm, a tér, az idő, a hely összekapcsolódását is elemzi, az eszmei mondanivalója pedig egyszerű: egy kilátástalannak tűnő helyzetet mindig „újra lehet játszani”. Ezt igyekszik bizonyítani a háromszor „újrajátszott”, egy lakásban és annak teraszán játszódó találkozás, amely egyre csak jobb lesz.
A Xoftex versenyfilmet is megnéztem. Noaz Deshe rendező elmondása szerint a számtalan jelképpel tűzdelt játékfilmet az egyik görögországi szigeten a szíriai, palesztin menekültekkel tartott önkéntes műhelymunka ihlette.
A menekültek saját magukat alakítják, ám a fantáziavilágba is belekóstolnak, s többnyire saját vívódásukat, honvágyukat viszik vászonra. Sokuk számára megelevenednek a menekülés szörnyű pillanatai, úrrá lesz rajtuk a csüggedés, emészti őket a bizonytalanság. A pszichés nyomás a legváratlanabb pillanatokban és helyzetekben tör elő: néhányan erőszakosak lesznek, másokat pedig rémálmok gyötörnek.
Gulyás után mi más? Magyar film
A TIFF magyar napjára időzített hagyományos gulyáspartiját követően természetesen magyar produkcióval illett folytatni a filmek sorát, a Hogyan tudnék élni nélküleddel. Az Orosz Dénes által rendezett nevetés-örvény nem hagy időt pihenni: ember legyen a talpán, aki követni tudja a vártalan fordulatokat és arcizomláz nélkül tér haza.
Kissé kiábrándító volt az Ajuste de pérdidas (Kárfelmérés) című dokumentumfilm. Miguel Calderon rendező nem tudta jól bemutatni egy mexikói kárfelmérő szakember mindennapjait, a kérdezz-felelek során pedig a csak bonyolódott a helyzet. Kiderült, nem éppen dokumentumfilmről van szó, ugyanis több színész is szerepel benne. Viszont valamennyire sikerült visszaadnia a mexikói szakmabeliek munkáját, illetve ennek a magánéletükre gyakorolt hatását. Amikor valaki robbanások, tűzvész után keres fel egy helyszínt, akkor elkerülhetetlenül holtestekre és sérültekre bukkan, szeme valamennyire hozzászokik a vérhez, a szenvedéshez és a katasztrófákhoz, ám olykor alkohollal, prostituáltakkal és hajnalig tartó bulikkal tompítja az érzéseit.
Amennyiben valamelyik film felkeltette érdeklődésüket, a TIFF Unlimited (unlimited.tiff.ro) platformon néhányukat meg lehet tekinteni.
