A tárlaton Cristina Deva, Eröss Henrietta, David Eșanu, Fülöp-Sala Balázs, Havadi-Nagy-David István, Mira Marincaș, Pászka Róbert, Pataki Hajnal, Emil Selistean, Szilágyi Edvin, valamint Țalapin Timea. A kurátorok Pászka Róbert és Havadi-Nagy-David István alkotásai lesznek láthatók.
A kiállítás január 13. és február 8. között látogatható, a Tűzoltótorony nyitvatartási ideje szerint: kedden, szerdán, pénteken, szombaton és vasárnap 12–20 óra között, csütörtökön 12–22 óra között. Az intézmény hétfőn zárva tart. A belépés ingyenes.
A kurátori koncepció szerint a szén nem végső cél, és nem is kitermelt termék, hanem felfüggesztett pillanat, az anyag emléke. A hamu előfutáraként gyakran társítják a pusztítással, csupán a tűz rombolásának eredményeként tekintenek rá. A valóságban azonban a szén a legintenzívebb várakozás: két égési folyamat közötti sűrített állapot. Emlékeztet a korábbi tűzre, amely nem tűnt el, hanem önmagába zárult, így képes hordozni a következő szikra ígéretét. Ebben a sötét anyagban a múlt hője nem veszett el, hanem potenciállá alakult át. Ahhoz, hogy a fa szénné váljon, hőt kell elviselnie, de el kell kerülnie a teljes megsemmisülést – ez a törékeny egyensúly a teremtést, a sorsot és az anyagot egyaránt jellemzi.
A kiállítás képei ebben a parázsló ürességben léteznek. A fotográfia médiumán keresztül nem a láng látványos és pusztító pillanatait dokumentálják, hanem inkább az egyes események után megmaradó nehéz és sötét potenciált. Itt a kép maga a szén: a sötétségben megfagyott energia.
Az önkifejlesztés és az önismeret ébredése ebben az értelmezésben nem lineáris fejlődés, hanem pirolízis: belső égés, oxigén nélkül. Egy folyamat, amelyben az egyén kegyetlen hőhatás alatt megszabadul a felesleges, külső rétegeitől, hogy csak a lényeg, a tiszta és törhetetlen szén magja maradjon meg. A salak eltávolítása fájdalmas átalakulás – a régi én kontrollált elégetése, hogy az új, ellenállóbb, sűrűbb és elemi formában újjászülethessen a hamuból.
A sorozat legnehezebb rétegei megszakított folyamatokról beszélnek. Például az abortusz ebben az értelemben drasztikus gyújtópont, ahol a fény kialudt, mielőtt a tűz kialakulhatott volna. De a hiány itt nem azonos az ürességgel. A szénhez hasonlóan ez a döntés is a lélekben marad, mint a hiány jelenléte: sötét, de sugárzó anyag, amelynek maradék hője alapvetően meghatározza a tudatosság következő rétegeit. Nem a semmiség marad hátra, hanem a választás nehéz, fekete emléke, amely pontosan azért marad meleg, mert soha nem égett el teljesen.
Az alkotás ebben a térben katalizátorként működik. A fotós nem csupán külső megfigyelő, hanem saját „elégett” tapasztalatait használja spirituális kinyilatkoztatóként. A képek nem zárják le vagy temetik el a múltat, hanem megőrzik annak energiáját, hogy azt felhasználhassák.
A falakon látható nyomok ezért nem csupán esztétikai tárgyak: ezek a lassú, belső égésünk sötét kristályai. Arra kényszerítenek minket, hogy szembenézzünk a saját romjainkkal, és feltegyük a végső kérdést: mit kezdjünk a maradék hővel? Hagyjuk lehűlni a múltat, vagy a következő tűz tüzelőanyagává alakítjuk? (Pászka Róbert)
