Palkó Ernő Hullámzás című kerámia és grafikai kiállítása megtekinthető augusztus 17–31. között, a Minerva-ház (Napoca/Jókai utca 16. szám) alagsori galériájában. A Barabás Miklós Céh által rendezett kiállítás tárlatvezető megnyitójára a Kolozsvári Magyar Napok keretében, augusztus 19-én, 17 órakor kerül sor. Ez alkalommal a tárlatot Portik Blénessy Ágota művészettörténész és Kolozsi Tibor szobrászművész, BMC-elnök méltatják. Nyitvatartás naponta 11–17 óra között.
Palkó Ernő kerámiaművész alkotásai egy sajátos, személyes mitológia elemeiből épülnek fel, műveinek világában olyan alakok, lények és helyzetek élnek, amelyek egyszerre idézik fel az archaikus kultúrák emlékezetét és a kortárs ember belső tapasztalatait. Ezek a figurák nem egy konkrét mítosz szereplői, hanem egy magánmitológia lakói: a művész képzeletének és emlékezetének teremtményei, akik mégis ismerősnek hatnak. Mintha kollektív tudattalanunk mélyéről emelkednének felszínre, olyan ősképekként, amelyek az emberi lét alapvető kérdéseit hordozzák.
– A hullámzás fogalmának több jelentése van – mondja Palkó Ernő. – Mindenekelőtt az életről szól, élményekről, benne van a múlt és a jelen, az érzelmi világunkat érinti, az élet, mint egy hullám, egyszer csendes, máskor nagyon hullámzó (hol fent vagyunk, hol lent). Ezt a hullámformájú életet próbáltam kerámiaszobrokban ábrázolni, formában és színben, a kerámia technikai eszközeivel, jelen esetben a raku technikával. Így kialakult egy hullám-stílusú mintázás, amely megjelent a kisplasztikákban, mint „hullámfigura”, a szobrokban, mint emberpár, portréban, domborzatban – figuratív és nem figuratív ábrázolásmód.
Kik ezek az istenek, mitikus lények? Egyesek állati és emberi tulajdonságokat egyesítenek, mások totemszerű figurák, őrzők vagy vándorok. Nem hősök a klasszikus értelemben, hanem átmeneti állapotok megtestesítői. Arcuk gyakran maszkra emlékeztet, tekintetük befelé forduló. A néző számára nem egy történetet mesélnek el, hanem egy léthelyzetet jelenítenek meg. Olyan szereplők ők, akik az átalakulás pillanatában ragadhatók meg: a születés és elmúlás, az ember és természet, a múlt és jelen határán állnak.
És kik ezek az emberek? A válasz talán az, hogy mi magunk. A művek figurái egyszerre konkrétak és általánosak. Nem portrék, hanem emberi állapotok megfogalmazásai. A magány, a várakozás, az emlékezés vagy a megújulás formái öltenek bennük testet. Palkó Ernő alakjai nem egyéni sorsokat jelenítenek meg, hanem olyan tapasztalatokat, amelyek minden ember számára ismerősek lehetnek.
A művekben megjelenő mitikus helyzetek középpontjában gyakran a megújulás gondolata áll. Az alakok mintha egy állandó körforgás részei lennének: átalakulnak, újraszületnek, kapcsolatba lépnek a természeti erőkkel. Ez a szemlélet közel áll az archaikus kultúrák ciklikus időfelfogásához, ahol az élet nem lineáris fejlődésként, hanem ismétlődő ritmusok sorozataként jelenik meg. A kerámiák így nem egyszerű tárgyak, hanem rituális jelentéssel bíró formák, amelyek az ember és a világ közötti kapcsolatot kutatják.
Palkó művészetének egyik legfontosabb jellemzője a modern archaizmus. Alkotásai úgy idézik meg az ősi kultúrák szellemiségét, hogy közben egyértelműen kortárs művek maradnak. Nem régészeti rekonstrukciókról vagy stiláris utánzásról van szó, hanem az archaikus gondolkodásmód újraértelmezéséről. A múlt itt nem történelmi időként jelenik meg, hanem élő jelenlétként. A művekben a régi és az új, a hagyomány és az innováció egyszerre van jelen.
Ebből következik a szintetikus idő fogalma is, amely jól jellemzi Palkó Ernő alkotásait. A művekben különböző korszakok és időrétegek sűrűsödnek össze. Az őskori idolok, a népművészet emlékei, a modern szobrászat formai tapasztalatai és a jelenkor kérdései egyetlen képi és plasztikai nyelvben találkoznak. A néző nem tudja pontosan meghatározni, hogy a figurák melyik korhoz tartoznak, mert egyszerre tartoznak mindegyikhez és egyikhez sem.
Hasonlóképpen különlegesek a megidézett terek is. Ezek nem valóságos helyszínek, hanem emlékezeti és képzeleti terek. A szobrok saját világot teremtenek maguk körül: szentélyeket, találkozási pontokat, átjárókat. Az alkotások így nemcsak tárgyak, hanem olyan jelenlétek, amelyek köré képzeletbeli történetek és jelentések szerveződnek.
Palkó Ernő plasztikáinak egyik legizgalmasabb sajátossága monumentalitásuk. A szobrok hatása monumentális – formáik tömörek, súlyosak, erőteljesek. A kis méret ellenére a néző úgy érzi, mintha egy nagyobb léptékű világ modelljeivel találkozna. Ez a monumentalitás nem a fizikai méretből, hanem a formák belső erejéből és szimbolikus telítettségéből fakad. A művek karakterét meghatározza a raku technika alkalmazása is. A raku égetés során létrejövő kiszámíthatatlan felületek, repedések és színátmenetek a művek szerves részévé válnak. A földszínek, a mély feketék, a fémesen csillogó árnyalatok vagy éppen a váratlan színrobbanások mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a szobrok egyszerre tűnjenek ősi leleteknek és kortárs műalkotásoknak. A forma és a szín nem különül el egymástól, hanem közösen alakítja ki a művek atmoszféráját.
Palkó Ernő művészetének befogadásához érdekes párhuzamot kínál Virginia Woolf Hullámok című regénye. Woolf tudatfolyam-technika segítségével mutatja be az emberi tudat mélyrétegeit, ahol az idő és az identitás folyamatos mozgásban van. Hasonló módon Palkó figurái sem rögzített személyiségek, hanem változó, egymásba áramló állapotok. A hangsúly nem a cselekményen, hanem a létezés belső ritmusán van.
A kortárs műkritika gyakran hangsúlyozza ezt az összetett idő- és jelentésrétegzettséget. Néhány jellemző megfogalmazás:
• „Palkó Ernő figurái az emlékezet archeológiai leleteiként állnak előttünk.”
• „Művei a személyes és kollektív mitológia határvidékén mozognak.”
• „A plasztikák monumentális szellemi teret nyitnak meg.”
• „A raku technika véletlenszerűsége nála a teremtés folyamatának metaforájává válik.”
• „Alkotásai egyszerre idézik az ősi kultúrák bölcsességét és a kortárs ember egzisztenciális kérdéseit.”
– A „hullámzás” témája már rég foglalkoztatott és ez már rég bennem él – mondja Palkó Ernő. Már léteztek rajzok, grafikák, meg néhány kerámia tárgy, szobor, ahol a hullámzás gondolata ott van, a már volt kiállításaimban (Terra-Millennium, Grafiterra, Terra Magica, Formák varázsa).
Palkó Ernő kerámiaművészete végső soron olyan világot tár elénk, amelyben múlt és jelen, mítosz és valóság, ember és természet szerves egységben kapcsolódik össze. Alkotásai nem kész válaszokat adnak, hanem a létezés alapvető kérdései felé irányítják figyelmünket. Ebben rejlik művészetének időtálló ereje és különleges aktualitása.
Józsa István
