Csíksomlyóra lóháton, gyermekekkel – a Bethlendi családnál jártunk (FOTÓGALÉRIÁVAL)

Kora reggel találkoztam Bethlendi István feleségével, Szabó Beával Váralmáson. Úgy döntöttünk, iszunk egy kávét a helyi kis kocsmában, a templom tövében. Filmszerű jelenet tárult elénk, ahogy a balkáni romantika kirajzolódott előttünk, a munkások és a helybeliek hangosan beszélgettek a napi aktualitásokról.

Később autóba ültünk, és elindultunk Nagykalotára, a családi farmra. A helyszínre érkezve kisállatok, kutyák, macskák üdvözöltek. Bea a házba invitált, a konyhában találkoztam lányával, Emmával, aki reggelit készített. Nem sokkal később Bethlendi István is csatlakozott hozzánk, miközben reggeliztek, István a napi programot ecsetelte.

Ezután kezdődhetett a nap, Emma kiment a lovakhoz a legelőre, hogy leterelje őket a farmra, közben Istvánnal elgyalogoltunk a telkük melletti domboldalra.

A lovaglás állandó visszajelzés

Mindeközben a gazda az életükről, mindennapjaikról mesélt, megtudtam, a lovak legtöbb egészségügyi problémája az istállóban tartásból származik. István szerint a lónak egészségesebb, ha nincs bezárva, ha minél természetközelibb tartásmódban van. „Ahol találtunk területet, azt bérbe vettük, és ott legeltetjük a lovakat. Van olyan területünk, ahol nincsen erdőfolt, ott van fedelünk. A lónak nem azért kell a fedél, hogy ne verje az eső, vagy ne hulljon rá a hó, hanem azért, hogy tudjon a nap elől behúzódni” – meséli István. 

Hozzáteszi, „a lovon minden fordítva van, mint ahogy elképzelik, sose hallgass az ösztöneidre, mert azok becsapnak” – mondja. Tanulási folyamat eredménye az, hogy valaki megtanul bánni az állattal. „A ló nem úgy ragaszkodik az emberhez, mint a kutya vagy a macska, ő azért szeret téged, mert kap tőled valamit. Nem akar simulni hozzád és melletted ülni. A régi emberek azt mondták, hogy a lóval dolgozol. Amikor viszont befejezted a dolgod, hagyd békén, mert az jó neki” – véli István.

A gazda úgy tartja, a lovaglás állandó visszajelzésekből áll, rákényszerít arra, hogy figyelj az utasításra, és arra, hogy mit kapsz válaszul. „Minél jobban lovagol valaki, az utasítások annál diszkrétebbek, finomabbak, ezeket a kívülálló sokszor észre sem veszi. Minél nehezebben kezelhető egy ló, annál finomabb kezű lovas kell hozzá”. István azt tanácsolja, akinek van rá lehetősége és ambíciója, kóstoljon bele a lovaglásba, mert kellemes élmény.

Beszélgetésünkkor a fényképezőgép a nyakamban lógott, a szememhez emeltem, és vártam a megfelelő pillanatot, hogy mikor bukkannak fel a lovak. Ahogyan az állatok a messzi távolban egymás után vágtattak a kukoricás mellett, lélegzetelállító látvány tárult elém, folyamatosan nyomtam a gombot. Széles mosollyal fordultam István felé: „ez gyönyörű!”. István megelégedve mosolygott vissza, pontosan tudta, hogy ide kell jönnünk ahhoz, hogy a lehető legjobb képek készülhessenek.

Nincs olyan, hogy rossz legyen

Amikor már a lovak a helyükön voltak, megvártam Emmát, aki a család egyik kutyájával, Kikivel érkezett vissza. Megtudtam, a lány szeret sportolni, futni, ezen kívül szeret lovakkal foglalkozni. A csíksomlyói zarándokútjukról érdeklődtem, azt mesélte, nagyon várta, szinte minden nap gondolt rá, s végül nem csalódott, pozitív élményekkel tért haza. Édesanyja kérdezte meg, hogy akar-e menni, s ő kíváncsi volt, milyen az, amikor sok lovas gyűlik össze egy helyen.

Elmesélte, voltak olyan szálláshelyek, ahol nem volt fürdőszoba, így a patakban mosakodtak hideg vízben, ahová sokszor a medvék miatt féltek kimenni. Ezek ellenére tetszett neki, hogy fel kellett találniuk magukat. Az ilyen út megterhelő, megpróbáltatásokkal teli, Emma azt mondta, első nap rosszul volt, fájt a feje a nap miatt, az elején annyira fáradt volt, hogy a szemeit alig tudta nyitva tartani.

A csapat az utolsó éjszaka lovardában szállt meg. A következő napon körülbelül tíz kilométert tettek meg. „Az nagyon vagány volt, amikor látszott a nyereg körül, hogy mindenfelől jönnek arra a lovasok” – mesélte Emma.

A lovas lánytól a munkájáról is érdeklődtem, hiszen a ház körüli teendőkből ő is bőven kiveszi a részét. „Szokott olyan lenni, hogy nincs kedvem kilovagolni, vagy leterelni a lovakat a legelőről, de ez az érzés hamar elmúlik, mindig megéri kimenni, nincs olyan, hogy a lovaglás rossz legyen”. Szeret dolgozni a lovakkal, aszerint foglalkozik velük, hogy mitől félnek vagy milyen téren gyengébbek. „Az a lényeg, minél több új dologgal szoktassuk meg, hogy minél jobban bízzon bennünk”.

Ami a jövőbeli terveket illeti, Emma semmiképpen sem szeretne felhagyni a lovakkal való munkával, de mást is szívesen kipróbálna. „Suli végén Magyarországra akarok menni lovas egyetemre, ahol tovább tanulhatok, aztán meglátom, hogy mit szeretnék csinálni”.

Csíksomlyóra lóháton

– Honnan jött az ötlet, hogy lóháton tegyétek meg az utat Csíksomlyóra?

István: – A lovaszarándoklat ötletével körülbelül öt éve találkoztunk, amikor az egyik zarándokcsapat Kalotaszegen szervezett túrát. A legnagyobb kihívás az, hogy bizonyos szakaszokat időben megtegyünk. A túrák általában jól szervezettek, a helybeliek sokszor klasszikus zarándokokként kezelnek. 

Az előző két zarándoktúrán az egyik barátommal, Arthúrral vettünk részt, és Kun István barátunk, aki hagyományőrző huszár, arra biztatott, hogy tartsunk velük. Akkor ők Székelyudvarhelyről, az ottani huszárcsapattal mentek lovaszarándoklatra. Következő alkalommal már mi kerestük a lehetőséget. Felvettük a kapcsolatot a gyergyószárhegyi lovarda vezetőjével, hogy befogad-e minket. Azt mondta, nagyon szívesen, de azt szeretné, hogy saját lovakkal menjünk.

Találkoztunk a Marosvásárhely melletti vajdaszentiványi lovarda, az Art Equest vezetőjével, Jankovits Ferenccel is, aki indulás előtt egy hónappal mondta, hogy visz magával gyermekeket is. A feleségemnek, Beának volt az ötlete, hogy kérdezzük meg Emmát és Gábort, hogy bevállalják-e.

– Miért szerettétek volna, hogy ők is részt vegyenek?

István: – Szerettem volna, hogy új tapasztalatot szerezzenek, hogy jó élményük legyen.

– Bea, te miért nem mentél?

– Valaki itthon kell maradjon, hogy vigyázzon az állatokra.

– Bánod, hogy nem mentél?

– Bánom, már csak azért is, mert nem láthattam medvét. Közben itthon fogadtam a lovasokat, akiket a karámban tanítok. Az oktatás alatt néhány gyakorlatot elvégzek velük, hogy tudják, mit kell csinálni a lovon, hogyan üljenek, hogy egyensúlyban legyenek, ne essenek le. Ezután általában István kiviszi a társaságot, de most én mentem ki velük. Ez nemcsak abból áll, hogy felülünk a lóra, ez komoly munka, összedolgozás az állattal és a körülötted levőkkel. 

– Emmával már beszélgettünk a csíksomlyói zarándoklatról, így Gábor, téged is megkérdezlek: miért mentetek el?

Gábor: – Azért is, mert kíváncsi voltam, szerettem volna több embert látni, hogyan lovagol, milyenek a lovaik. Persze azért is, hogy ne kelljen suliba menjek. Megérte igent mondani rá.

– Milyen volt medvéket látni, megijedtetek?

Gábor: – Volt olyan medve, amely öt-tíz méterre jött ki előttem. Nem ijedtem meg nagyon, de a lovam megnézte.

– Amikor túrázni mentek, hogyan szoktatok készülni?

Gábor: – Természetesen először felkelünk. Az a legnehezebb dolog az összes közül. Aztán megvárjuk, hogy a többiek is megérkezzenek, behozzuk a lovakat, felnyergeljük őket, majd elindulunk. Órákat töltünk lóháton melegben, hidegben.

– Hogy tudtok túllendülni azon az állapoton, hogy meleg van, fáj minden, s a legszívesebben leszállnátok és abbahagynátok?

Gábor: – Amennyiben egy túrát már teljesítettél, tudod, hogy a következőt is meg tudod csinálni. Ha tél van, akkor fagysz meg, ha nyár, akkor sülsz meg, viszont a fájdalmakat túl lehet élni, nem a világ vége. 

– Ha összegezni kéne, hogy mit tanultatok, mit mondanál? 

Gábor: – Eléggé sokat tanultam. Megtanultam jól fogni a szárat, megtanultam hátra léptetni a lovat.

– Nagyon kíváncsi vagyok arra az érzésre, amikor megpillantottátok a csíksomlyói nyerget.

István: – Az ilyen zarándokúton közösséggel mozogsz együtt, akikkel elindulsz, útközben folyamatosan új emberekkel találkozol, akikkel szóba állsz, megismered az ő környezetüket, hogyan élnek. Úgy érzem, ezeknek a zarándokutaknak közösségépítő szerepe van. A lovaglás keretet ad az egésznek. Megelégedés, öröm számomra az, amikor a nyeregben régi ismerősökkel találkozunk. Az igazi találkozás a nyeregbe való gyülekezés után van, ott mindenki fegyelmezett. Több száz lovast nem lehet össze-vissza mozgatni, mindenki tudja, hol a helye. Az egész nagyon megható.

– Érdekelne a kalotai tevé­kenységetek is. A lovas­okta­tás­ban mit tartotok a legnagyobb kihívásnak?

István: – Le kell mondanod arról, amit gondolsz, és el kell fogadnod azt, amit tanítunk.

Bea: – Az a legnagyobb kihívás, hogy rávezessek valakit, mennyi munkát kell befektetni ahhoz, hogy jó lovas lehessen.

– Mit kell valakinek megtanulnia ahhoz, hogy jó lovas váljék belőle? Itt nem a fizikai és a technikai dolgokra gondolok, hanem olyanokra, amelyek fejben dőlnek el.

Bea: – Azt kell megtanulni, hogy legyél alázatos, láss dolgokat. Tanulj türelmet, és tudd, hogy nem kontrollálhatsz mindent. 

– Mi az, ami nap mint nap hajt, és motivál arra, hogy ezt a munkát csináljátok?

István: – Ez az életforma olyan, mintha állandóan szabadságon lennél, azt teszed, ami jól esik, mi azzal tölthetjük az egész napunkat, amit a legjobban szeretünk csinálni.

Bea: – Nem könnyű, de mindennap, amikor kimegyek a dombra, a lovak közé, megköszönöm ezt a lehetőséget, és azt, hogy a gyermekek ilyen környezetben nőhettek fel, s lehetőségük van ennyit lovagolni. Van lovuk és szabadságuk, ez nagy dolog. Vannak áldozatok is, hiányzik a közösség, és az, hogy legyen munkám, amiről tudom, hogy az enyém. A napi teendők közt néha kicsit elvesztődök.

– Amikor oktatni kezdtetek, voltak olyan dolgok, amelyeket nektek is meg kellett tanulni? Arra gondolok, hogy ott vannak a lovaitok, akikkel időt töltötök, gondoztok, ismertek, de vannak emberek is, akik hozzátok jönnek, velük is kell kommunikálni.

István: – Folyamatosan tanulunk az emberektől. Amikor valaki megérkezik, felméred a természetét, meglátod, hogy milyen ember, és úgy próbálod tanítani. Mindenki egészen más hangulatban, új emberként megy el innen.

„Keresd meg a lányt”

Beszélgetésünk után a ma­gyar­valkói határba mentünk, hogy megnézzük a réten legelésző lovakat. Az állatok egy részét láttuk, a másik része a meleg miatt a fák árnyékába húzódott, ezért nem találkoztunk velük. „Elmentek, behúzódtak a meleg elől” – állaptotta meg István, aki távcsővel kereste a jószágokat. Miközben Beával és Emmával sétálgattunk, Bea dúdolni kezdett: „Elmentek a régi barátok, / És nem jönnek soha vissza már. / Keresd meg a lányt, / Tudom, hogy megtalálod. / Kicsit haragszik ugyan rád, / De azért visszavár” – hangzott Ákos Keresd meg a lányt című dala, s azon kacagtunk, hogy ez mennyire passzolt a helyzethez.

Visszamentünk a farmra, hisz délutánra ötfős társaság jelentkezett be, hogy lovagolni szeretnének. Bethlendiék munkához láttak, István szénát hozott a lovaknak, Emma a nyergeket készítette elő, Bea a tanoncokat várta. A lovagolni vágyó fiatal társaságnak Bea eligazítót tartott, majd külön-külön mindenki lóra ült, hogy megtanulja az alapokat. Bea türelmesen, kedvesen magya­rázott a csapatnak, akik később István vezetésével indultak útnak.

Miközben Bea oktatott, Gáborral focitrükköket tanultunk, és Valmar-dalokat énekeltünk. Lassan közeledett a búcsú ideje, megköszöntem a vendéglátást, István arról biztosított, hogy máskor is szívesen látnak. Elköszöntem Emmától és Gábortól is, Beával autóba ültünk, s Váralmás felé vettük az irányt. Mielőtt mindenki hazatért volna, Bea ismét egy dalból idézett, a helyzetre való tekintettel az Edda jutott eszébe: „Egyirányú út, / Ahová megyek…”, kacagtunk ismét, s amíg Kolozsvárra értem, az Egyedül Blues nem ment ki a fejemből.

Alább a Bethlendi-farmon tett látogatásunk és a csíksomlyói zarándoklat fotóiból válogattunk.