Benkő Levente felvezetőjében abból indult ki, hogy a cenzúrát legtöbben az 1989 előtti kommunista diktatúrával azonosítják, története azonban jóval korábbra nyúlik vissza. A fogalmat a megjelenésre szánt sajtótermékek és könyvek politikai vagy erkölcsi szempontú állami ellenőrzéseként határozta meg.
Dávid Gyula felidézte, Erdélyben már a két világháború között is működött cenzúra. Az 1920-as évek eleji magyar lapokban előfordult, hogy az eltávolított szövegrészek helyén fehér foltok maradtak. Később a kivágott részek helyét más szöveggel kellett kitölteni, így a beavatkozás már kevésbé volt szembetűnő.
Az ellenőrzés azonban nem működött mindig következetesen, hasonló tartalmat az egyik helyen átengedhettek, máshol kifogásolhattak. Az írók és szerkesztők ezért keresték az előírások megkerülésének lehetőségeit. Az ironikus szó- és névjátékok egy ideig átcsúszhattak az ellenőrzésen, a nyolcvanas évekre azonban egyre szűkebbé vált a mozgástér – hangzott el a beszélgetésen.
A második bécsi döntést követő észak-erdélyi magyar időszak sem jelentette a cenzúra megszűnését. Dávid Gyula Reményik Sándor egyes verseit és az Erdélyi Helikonhoz kapcsolódó dokumentumokat említette példaként arra, hogy magyar fennhatóság alatt is működött politikai ellenőrzés.
A kommunista hatalomátvétel után új rendszer épült ki. Dávid Gyula szerint 1948 után szovjet tanácsadók közreműködésével ültették át Romániába a szovjet cenzúra modelljét. Benkő Levente három korszakot különített el: a két világháború közötti időszakot, az 1948 utáni szovjetizáló szakaszt és az 1965 utáni Ceaușescu-korszakot.
Több lépcsőn kellett átjutnia egy-egy könyvnek
A Kriterionnál a beérkező kéziratról először a szerkesztő döntötte el, kiadásra érdemes-e – ismertette H. Szabó Gyula. Amennyiben az elbírálás pozitív volt, a cím bekerülhetett az éves kiadói tervbe, amelyet Bukarestben is jóvá kellett hagyni. Egyes címeket már ekkor kihúztak, a nyolcvanas években ellenben arra is volt példa, hogy előírták bizonyos kiadványok kötelező megjelentetését.
A jóváhagyás után meghatározták a példányszámot, majd a kézirat is ellenőrzésen ment át. A kifogások konkrét oldalakhoz és mondatokhoz is kapcsolódhattak, a könyv pedig csak a kért módosítások után kerülhetett nyomdába.
H. Szabó Gyula felidézte, a hetvenes évek végén a hivatalos előzetes cenzúrát megszüntették, az ellenőrzés azonban nem tűnt el teljesen. A hivatal megszüntetésével ráadásul megváltoztak a felelősségi viszonyok is: míg korábban egy engedélyezett kéziratért a cenzori apparátus is felelt, később egyre nagyobb teher hárult a kiadóra és a szerkesztőre.
Az irodalmi lexikon is fennakadt az ellenőrzésen
A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon munkálatai 1968-ban kezdődtek, és már ekkor felkeltették az állambiztonság figyelmét. Az egyik 1968-as Szekuritáté-jelentés kifogásolta egyes korábban nacionalistának vagy politikailag problematikusnak minősített magyar szerzők újraértékelését.
Az első kötet kézirata 1981-ben jutott el a bukaresti ellenőrzésig. Dávid Gyula szerint három fő problémát vetettek fel: nem akarták, hogy a lexikon az 1918 előtti történeti előzményeket is tárgyalja; túl sok, általuk jelentéktelennek ítélt szerző szerepelt benne; és törölni akarták azokat, akiknek korábbi munkásságát ideológiailag kifogásolhatónak minősítették. A romániai magyar irodalmat el akarták választani történeti gyökereitől – magyarázta. Felmerült az az érv is, hogy a lexikon terjedelme és a magyar szerzők nagy száma valamiféle „felsőbbrendűséget” sugallhatna a román irodalommal szemben.
A kéziratot többször visszarendelték Bukarestbe, módosításokat kértek, és még a nyomdában is ellenőrizték. A végleges engedély 1981 decemberében született meg, az első példány pedig 1982-ben került ki a nyomdából. A második kötet már nem jelenhetett meg, a kiadást csak a rendszerváltás után folytathatták.
A végjegyzet lehetett az egyik menedék
A szerkesztők igyekeztek kihasználni a rendszer réseit. H. Szabó Gyula szerint a kötet végi magyarázó jegyzetekben olykor olyan információkat is el lehetett rejteni, amelyek a főszövegben nehezebben mentek volna át az ellenőrzésen. A szögletes zárójelbe tett három pont pedig jelezhette, hogy az eredeti szövegből valami kimaradt.
Az áthallásos megfogalmazások is átjuthattak az ellenőrzésen, biztos recept azonban nem létezett: sok múlhatott azon, ki olvasta a szöveget, mire figyelt fel, illetve történt-e később feljelentés.
Helységnevekből politikai kérdés
Benkő Levente felidézte, 1988-tól a települések nevét a magyar sajtóban is románul kellett használni, miközben más földrajzi nevek magyarul is megjelenhettek. A szerkesztők ezért olykor körülírták a településeket, vagy egy-egy sportcsapat nevét a helységnév nélkül közölték, hogy elkerüljék a román névalak használatát.
A helységnevek megkerülésére kitalált megoldások is azok közé a szerkesztőségi történetek közé tartoztak, amelyekből Dávid Gyula és H. Szabó Gyula számosat felidézett. A komoly téma ellenére a beszélgetés oldott, helyenként humoros hangulatban zajlott, a személyes emlékek és anekdoták azonban rendre ugyanahhoz a kérdéshez vezettek vissza: hogyan lehetett úgy könyvet szerkeszteni és kiadni, hogy közben folyamatosan számolni kellett a kimondható és leírható dolgok határaival. A történetekből végül nemcsak a cenzúra működése, hanem az a mindennapi alkalmazkodás is kirajzolódott, amellyel az írók és szerkesztők igyekeztek tágítani ezeket a határokat.
