A bevezetőben sikerült betekintenünk az ókori kínai kultúrába, amely az i. e. 18. századtól az i. sz. 220-ig tartó időszakot öleli fel, és nagyjából egybeesik a közel-keleti és az európai ókorral. A legendák kora a tényleges dinasztikus időszakokat megelőző korszak volt, amelyet a kultúrhéroszok uralma határozott meg. Kifejlődött a vadászat, a halászat, a hús sütése és főzése, illetve olyan találmányok születtek, mint a fejsze, a mozsár, az íj, a nyíl, a ruházat nemek szerinti megkülönböztetése, a cipő, a csónak, a naptár, a harang, a tűzgyújtás és a vízszabályozás. Kapcsolatba léptek a szellemekkel, s megjelentek az áldozati edények. A szakrális tárgyak meghatározó anyagai a bronz és a jáde voltak. A jádéból készült tárgyakat keménység és tartósság jellemezte, színük gyönyörű, áttetsző volt, értékük pedig az aranyéval egyezett. Néhány eredeti szertartási edényt mi is megtekinthettünk.
A konfucianizmus hagyománya kezdte uralni az emberek viselkedését. A bölcs, erényes emberi magatartás a harmonikus társadalmi együttélésre és a hagyományok tiszteletére törekedett. A jóindulat és az igazságosság elvét követték, kialakult a családi és a társadalmi hierarchia. Először kezdetleges formájú bronzedények, áldozati tárgyak és fegyverek készültek. Fokozatosan elvált egymástól a vadászattal foglalkozó arisztokrata rend és a földművelő réteg. A földeket felosztották, s megjelent a selyemhernyó-tenyésztés.
A korábbi csomóírás helyére az írásjegyek léptek. Ezek a feliratok kezdetben rituális jellegűek voltak, és több jóslócsont is fennmaradt ebből az időszakból. Az írástudás az előkelők kiváltsága volt, majd feltűntek a gazdasági feljegyzések és az írásba foglalt törvények. A társadalom belső intézkedéseket és reformokat igényelt. Mivel több független állam létezett, a hadakozó fejedelemségeknek egyre több fegyverre volt szükségük. A vaskor hajnalán használatba kerültek az olcsóbb vasfegyverek és a vasból készült mezőgazdasági eszközök.
A kiállítás középpontjában Csin Si Huang-ti élete (i. e. 259–210) állt. Ő volt az első kínai császár, és a Csin-dinasztia alapítója. Mindössze tizenhárom évesen lett államfő, majd i. e. 221-ben legyőzte a hadakozó fejedelemségeket, s létrehozta az egységes Kínát. Uralkodása alatt központosított birodalmat épített ki, valamint kialakította a nagy fal első változatát. Egységes pénzt és mértékegységeket vezetett be. Utakat építtetett, a szekerek tengelyhosszát is egységesítette, hogy gyorsítsa a szállítást. Többféle pénzérme létezett: ásó- és kés formájúak.
Megszállottként kutatta a halhatatlanság titkát az első császár
A halhatatlanság megszállottjaként kutatta az örök élet titkát, és hatalmas, város méretű mauzóleumát több ezer agyagból készült katonaszobor hadseregével őríztette. A sírkomplexum a császár életét mintázta, azaz nem csupán temetkezési hely volt, hanem a császár földi birodalmának és mindennapi életének a pontos, túlvilági másolata. Térképen követhettük, hogyan is nézhetett ki ez a terület. A belső és külső fal között istálló, a kincsek raktára, valamint a szolgák és a hárem személyzetének lakóhelye állt. A külső városban láthattuk a fegyverraktárakat és a kedvenc állatok temetőjét. Az északi oldalon irat- és vagyonraktárak, a ritka madarak kertje, a nyugati oldalon pedig kőfeldolgozó üzem, cserépégető kemence és a sírt építő személyek temetője jelezte a császár elgondolását. A külső városon kívül voltak az egyéb istállók és istállógödrök, majd sorakozott a főváros őrzését szimbolizáló császári terrakotta-hadsereg.
Az uralkodó városnyi méretű sírkertjének építése már trónra lépésekor megkezdődött, és harmincnyolc éven át folytatódott, de halálakor sem készült el teljesen. A Fekete Ló-hegy hagyományosan a Csin-uralkodók temetkezési helye volt. Magas rangú hivatalnokok felügyelték az építkezést, a munkálatokat pedig rabok és elítéltek végezték, összesen mintegy hétszázezer ember. A leigázott területekről is hurcoltak ide embereket dolgozni, hogy elkészítsék a Kínai Birodalom kicsinyített mását.
A kínaiak eredetileg földön ülő nép voltak, bútoraik alacsonyak, a földre terített ülő- vagy fekvőgyékények szélén pedig nehezékek álltak. Ezek gyakran tigrisformájú, aranyozott bronztárgyak voltak. Sokszor a sírba is elhelyezték őket, mivel úgy vélték, hogy távol tartják a gonosz szellemeket, és védelmet nyújtanak az elhunytnak. Az ókori Kínában hat művészetet tartottak számon: a szertartásokat, a zenét, az íjászatot, a kalligráfiát, a számtant és a szekérhajtást.
A kocsiknak fontos szerepük volt a harcászatban és a közlekedésben. Két szekeret láthattunk: egy zárt, előkelőbb kivitelűt és egy nyitottat. Fából készültek, bronzcsapokkal megerősítve, veretekkel díszítve. Az előkelők sírjába a hajtóval és a lovakkal együtt temették el ezeket. Az utas rangját a díszítések, a veretek és a hámcsengők száma jelezte. A kerékagy díszítése is szemrevaló volt: bronzból készült, állatfejes lezárócsap ékesítette. A sírkomplexum értékes darabja a császári díszmenet két kocsijának kicsinyített másolata. A négy-négy ló húzta kocsik rekonstrukciók, eredeti másukra ugyanis rászakadt a föld. Az aprólékos tisztítás és helyreállítás nyolc évig tartott, és 1988-ban készült el.
Az uralkodó minden racionalitása ellenére nagyon félt a haláltól, ezért kereste az élet meghosszabbításának lehetőségét. Hitt az öt erény tanában: a fa, a tűz, a föld, a fém és a víz erejében. A vízhez rendelt szín a fekete volt, ez lett az egyenruhák és a zászlók színe is. Taoista mágusokkal kerestette a halhatatlanság titkát. Többször indult útnak a Kelet-kínai-tengeren fekvő halhatatlanság szigeteire, megrakott hajókkal. Az i. e. 210-es expedíció után azonban már nem tért vissza; ötvenéves korában érte a halál, feltehetően higanymérgezés következtében.
A sírban vizes környezetet is kialakítottak. Úszó, élethű vadlibák és darvak eredeti másait is láthattuk. Minden állat testtartása és megjelenése eltérő volt: álló és fekvő példányokat egyaránt készítettek, nyakuk és testük kecsesen hajlott. A szobrok viaszveszejtéses eljárással, egyedi bronzöntéssel készültek. A hosszú, alagútszerű árokban pedig higany csordogált. Itt láthattunk egy térdeplő, zenélő bronzalakot is, amelyhez hasonló darabok közül több is díszítette a sírt. A zene megszólaltatására bronzharangok szolgáltak. A nyelv nélküli harangokat eredetileg kívülről, a hangzópontok megütésével szólaltatták meg.
A tárlókban 90 páncélruha és 43 sisak mesteri kivitelezését csodálhattuk meg. Finomra csiszolt zöld mészkőlapokból állították össze őket rézhuzalok segítségével. Az összeállítás technikája pontosan követte a bőrből és vasból készült valódi páncélok kialakítását. Egy sisak 74 különböző méretű kőlapból áll, és 3,8 kilogrammot nyom. A páncélruha 612 lapból áll, súlya pedig 20 kilogramm. Ezeket kizárólag temetkezési tárgyként hozták létre.
Lenyűgöző látványt nyújt a terrakotta-hadsereg
A terrakotta-hadsereg katonáinak készítéséről több elképzelés is született. A kínai kutatók szerint minden egyes katona egyedi alkotás. Egy német sinológus szerint azonban sorozatgyártásról van szó: külön készültek a testek, a lábak, a mellkasok és a hátak, amelyeket aztán a legváltozatosabb módon állítottak össze. Egyedi elem volt a fej, ezeket külön égették ki, rendkívül eltérő arckifejezésekkel, sajátos vonásokkal és különböző hajviseletekkel. A figurák 180–200 centiméter magasak, és mintegy 180 kilogrammot nyomnak. Állítólag kiszínezték az öltözeteket is, ezt velünk színes fényjátékkal érzékeltették. A katonák testhelyzete szintén változatos volt, az íjászok például térdeplő helyzetben készültek a harcra.
A csellel való támadás törvényét a következőképpen fogalmazták meg: „Aki igazán ért a hadviseléshez, úgy töri meg az idegen sereget, hogy nem vív csatát vele, úgy foglalja el az idegen városfalat, hogy nem ostromolja meg, úgy semmisíti meg az idegen fejedelemséget, hogy nem tart sokáig a háború. S minthogy a kölcsönös sértetlenség által igyekszik győzni az égalattiban, a fegyverek alkalmazása nélkül is biztosítani tudja magának az előnyöket.”
Fentről is megtekintettük a császár oszlopokba rendezett katonáit. Lenyűgöző látványt nyújtottak: az embernek az volt az érzése, hogy bármelyik pillanatban megmozdulnak, vagy rohamra készen felkiáltanak.
Ezután egy másik teremben a Han-kor szimbolikus állatfiguráit láthattuk, valamint azokat a cserépember-figurákat, amelyek a császár védelmét biztosították. Legtöbbjük gyalogos katona volt, öltözetük selyemből és lenből készült, amelyek mára már lebomlottak, karjuk pedig fából, így ez sem maradt fenn. Nincsenek egyéni vonásaik, arcuk nyugodtabb, kifejezésük kevésbé karakteres. A kort a virágzó gazdaság, a bőség és a nyugalom jellemezte. Ezt jelképezte az állatsereg is. A ló itt is kiemelkedő fontossággal bírt a hadászatban, míg a gazdaságban a bivaly volt a legfontosabb igavonó állat. A kutya a házőrzőt, a farkas pedig az adókat beszedő hivatalnokot szimbolizálta.
A kiállítás egy másik tárlatát is megnéztük, amelynek témája szorosan kapcsolódott az előzőhöz. Itt betekintést nyertünk a nagy fal árnyékában élő népek történetébe, valamint abba, hogyan alakult sorsuk az évszázadok során.
Az eurázsiai pásztornépek társadalmát, életmódját és vándorlását ma már sok tekintetben ismerjük. A kínai nagy faltól a Kárpát-medencéig húzódó hatalmas területen számos nomád nép élt, amelyek szoros kapcsolatban álltak a letelepült közösségekkel. Gazdálkodásuk változatosan ötvözte az állattenyésztést, a pásztorkodást és a vadászatot, miközben egyes területeken a földművelésbe is bekapcsolódtak. Írott források híján a nomád népek tárgyi kultúrájának és hitvilágának megismeréséhez a régészeti leletek, különösen a fémtárgyak szolgálnak fő forrásul. Kína északi határán, széles félkörívben, a keleti Liaoning tartománytól Belső-Mongólián át egészen Északnyugat-Kínáig, az i. e. 1. évezredtől kezdve számos nomád nép került szoros kapcsolatba a kínai civilizációval. Az első tárgyi emlékek is erről a területről származnak. E hatalmas, közel háromezer kilométer hosszú területsáv egy részét nevezték Ordosz-vidéknek, amely a Sárga-folyó nagy kanyarulata és a nagy fal egy szakasza által közrezárt területet jelentette.
Magyar gyökerek az ázsiai sztyeppéken
A magyarság kultúrájának ázsiai gyökerei, valamint a kelet-ázsiai sztyeppék népeinek tárgyi emlékei és a kínai művészet közötti szoros kölcsönhatások bemutatása lett a később létrejött ordoszi gyűjtemény célja. A gyűjtemény több mint háromszáz darabból áll. Érdeklődésünk középpontjában a bronzedények, főként az üstök álltak. Ezekben látták meg a kelet-ázsiai művészet és a Kárpát-medence régészeti leletei közötti az egyik legfontosabb kapcsolódási pontot. Vitathatatlan érdem, hogy egy jó áttekintést nyújtó gyűjtemény állt össze, amely felismerte és bemutatta a reprezentatív, meghatározó tárgytípusokat. Ez a kiállítás Felvinczi Takács Zoltán emléke és munkássága előtt tisztelgett születésének 145. évfordulója alkalmából. Az ordoszi gyűjtemény a belső-mongóliai Ordosz-fennsíkról származó, világhírű hun, valamint a sztyeppei régészeti leleteket mutatja be: fejdíszeket, köztük a hun koronát, lószerszámokat és egyéb bronz műtárgyakat.
Az ugor, iráni és türk nyelvekben közös a lótartásra vonatkozó szavak jelentős része. Több adat arra utal, hogy az ősmagyarok nem más népektől vették át ezeket a szavakat, hanem maguk szelídítették meg a vadlovat, s ezzel világtörténelmi jelentőségű fejlődés kezdeményezőivé és aktív résztvevőivé váltak.
A ma általánosan elfogadott nézet szerint a magyar őshaza Nyugat-Szibériában, az Ob folyó és az Urál között helyezkedett el, ahonnan később az Urál és a Volga közötti területre telepedtek át. I. e. 3500 körül a sztyeppei népek háziasították a lovat, amelyet élelmezésre, lovaglásra és teherhordásra egyaránt használtak. Kifejlesztették az íjászokkal felszerelt harci szekeret, amely már küllős, kétkerekű kocsi volt. A harci szekér e népek félelmetes fegyverévé vált, segítségével uralták az egész eurázsiai sztyeppét, hadjáratokat vezettek keleti, nyugati és déli irányba, ugyanakkor kereskedelmi kapcsolatokat is fenntartottak.
A nomád népek bronztárgyai között továbbra is különös jelentősége volt a lószerszámoknak, a lovakat díszítő vereteknek, a kocsidíszeknek, a zabláknak és a szíjvereteknek. A lovakat természetfeletti tulajdonságokkal ruházták fel, és úgy vélték, hogy haláluk után is szolgálják gazdájukat. Elsősorban a lovak különleges képességeit igyekeztek fokozni, ezért minden részlet jelentőséggel bírt. A kocsik az előkelők fontos használati tárgyai voltak, a mindennapi élet, a vadászat és a hadakozás meghatározó elemei. Kína és Nyugat-Ázsia kapcsolata, valamint a kocsis és lovas temetkezések hagyománya i. e. 1300-ig nyúlik vissza, amit a kínai és a kaukázusi leletanyag számos hasonlósága is tükröz. Jellegzetesek a kocsidíszek és a bronz kerékagyak, amelyeket a sztyeppei állatstílus állatfejeivel ékesített csapszegekkel rögzítettek a kocsik kerekeihez.
A 19. század végén általánossá vált az a nézet, hogy az ázsiai nomád népek életének, szokásainak és viseletének kutatása közelebb vihet az ősmagyarság történetének hitelesebb rekonstruálásához. Ha ázsiai gyökereink nyomába eredünk, a hagyományos keleti szemlélet a modern tudományosság által támasztott igényekkel egészül ki. Az első tudományos expedíciót 1877-ben gróf Széchenyi Béla (1837–1918) vezette Kínába, és a kutatócsoport tagja volt Lóczy Lajos (1849–1920) geológus is. A kitűzött cél a magyarok Ázsiában maradt őseinek felkutatása volt. Bár elsősorban a természettudományok területén értek el jelentős eredményeket, hatalmas adatgyűjtéssel járultak hozzá a Kínáról rendelkezésre álló ismeretek bővítéséhez. A családi eredetmondák nyomába szegődött gróf Zichy Jenő (1837–1906) is, aki három expedíciót szervezett Ázsiába: a Kaukázusba, Turkesztánba, majd Szibérián keresztül Kínába. Nagy figyelemmel fordult az őshaza régészeti emlékei felé, és a magyar őstörténet kutatásához keresett tudományosan is értékelhető adatokat.
Védekezés a hunok támadásai ellen
Fontos megállapítás, hogy a lovas nomád ősmagyarok jelentős iráni csoportokat tudtak nyelvileg és etnikailag is asszimilálni, amit a magyar nyelvben található iráni és türk szubsztrátum igazol. Ez azt bizonyítja, hogy távoli eleink egyenrangúak voltak a szomszédos idegen népcsoportokkal, sőt bizonyos tekintetben fölénnyel is rendelkeztek. Hosszú ideig éltek közös területen. Az ősmagyar hangrendszer az iráni nyelvekéhez hasonlóan alakult. Az i. e. 3. században bukkantak fel a hunok közvetlenül Kína szomszédságában, az Ordosz-sivatag és a Sárga-folyó környékén. I. e. 174-ben az ázsiai nyilas hunok leigázták Belső-Ázsia ellenséges népeit, s ezzel kezdetét vette az első nagy népvándorlási hullám. A hun törzsek folyamatosan zaklatták Kína gazdagabb vidékeit, ezért évszázadokon át tartó háborúskodás folyt a Sárga-folyó mentén. A kínaiak megunták a harcokat, s egy hatalmas fal építésébe kezdtek. Ez volt a nagy fal elődje.
A hunok történelmének első nagy fordulópontja i. e. 100 körül következett be, amikor súlyos vereséget szenvedtek, és visszahúzódtak. Ekkor a hun nép kettészakadt, miután egymással is sokat háborúztak. Az egyik rész, az északi hunok, lassú és fokozatos nyugati vándorlásba kezdett, míg a déliek helyben maradtak. Több évnyi virágzás után a helyben maradt állam hanyatlásnak indult, majd elnéptelenedett.
A vándorlásba induló törzsek i. u. 350 körül indultak Európa felé, és 370 körül lépték át a Volgát. Teljesen felforgatták a délorosz sztyeppén élő népeket, köztük a gótokat és a germánokat. A hunok előretörése lavinaszerűen zúdult a Római Birodalomra, s jelentősen meggyengítette azt. A hunok végül 390 és 420 között telepedtek le a Kárpát-medencében, ahol hosszú ideig legyőzhetetlen államalakulatnak bizonyultak.
A sok információ és a különböző tárgyi leletek megtekintése után gazdag élményanyaggal hagytam el a Szépművészeti Múzeumot.
