Ugye ismerős az az érzés, amikor rádöbbensz, hogy elfelejtettél valami fontosat? A jelenleg trendi gyermekneveléssel foglalkozó szakirodalom nem győzi hangsúlyozni, hogy mennyire fontos nem elzárkozni bizonyos témáktól, nem tabusítani dolgokat a gyermekeink előtt. Hiszen ők mindenre kíváncsiak, s ha nem mi, majd beszél nekik más (internet, barátok, idegenek), és megválaszolja a kérdéseiket közel sem olyan biztonságosan, mint mi tennénk.

Fontos ugyanis szem előtt tartani, hogy jelenlegi tudásuk hányadán áll. Nem szabad őket túlterhelni az információkkal, amikor egy egyszerű kis magyarázat is megteszi. Ha viszont további kérdések is adódnak, folytatni kell a beszélgetést, nagyon óvatosan lépkedve a gyermekünk által kitaposott ösvényen. Még elméletben is nehéz, nemhogy a gyakorlatban!

Az általunk biztosított védőbuborék azonban legkésőbb az iskolakezdéssel kipukkad, fontos felkészítenünk a kismanóinkat olyan lehetőségre is, amelyekről úgy gondoljuk: a mi gyermekünkkel ez nem történhet meg! Mert bizony, (még) velük is megtörténhet. Sőt, nem is elég egyszer felhozni és megbeszélni a kényesebb témákat, újra meg újra elő kell őket venni, felmérni, hogy éppen hányadán állunk a tapasztalatszerzés terén. Mindezeket én is nagyon tudatosan igyekszem szem előtt tartani és betartani, egyik reggel azonban, miután felültettem a nagylegényt az iskolabuszra, s pötyögni kezdtem a telefonomon, belém hasított a már említett érzés.

Történt ugyanis, hogy az egyik hírportálon szembe jött velem a hír, miszerint ötcsillagos városunk iskolák körüli utcáin (újra?) cukros bácsik garázdálkodnak. S mint kiderült, nem is csak bácsik, hanem nagyon kedves középkorú nénik is olyan csilli-villi ínycsiklandó finomságokat kínálgatnak a gyermekeknek, amelyek valamilyen szintetikus drogot tartalmaznak. A gyerkőcök pedig naivan elfogadják őket, hiszen sok esetben otthon tiltják tőlük az édességeket, így viszont a szülők nem tudnak majd róla, s minden rendben lesz.

No, ezeket olvasva hasított belém a felismerés, hogy már jó ideje nem vettük át az idegenektől nem fogadunk el semmit fejezetet, a gyermekem pedig már az iskolabuszon ül. Le is forgott előttem a borzalmas forgatókönyv, hogy biztosan éppen aznap garázdálkodnak majd annál az iskolánál ezek az elvetemültek, s lecsapnak a kismanómra. (Sajnos, nem tudtam abban bízni, hogy a keksz- és müzliszelet, amit odacsomagoltam, elegendő édességnek bizonyul majd a csábító drazsékkal és cukorkákkal szemben.) Arra lettem figyelmes, lassan futólépésben haladok hazafelé, hogy amit Matyival elmulasztottam, legalább Pannával pótoljam. Így az ébresztő dal meghallgatása után rögtön bele is kezdtem a felvilágosító beszélgetésbe, hogy légyszi-légyszi ne fogajd el idegentől semmit, inkább kérjed tőlem, s megbeszéljük.

– De Anya, ezt már elmondtad máskor is, most miért ezzel kezdjük a napot? Valaki elfogadott idegentől édességet és elrabolták?

Megnyugtattam, hogy csak a hírekben olvastam róla, s szerettem volna frissíteni, hogy ez miért veszélyes.

– De Anya, ha nekünk már elmondtad, nyugodt lehetsz, Matyival mi szót fogadunk. S különben is az édességes fiókban annyi finomság van, nem kell nekünk a másé!

Ámen! – gondoltam magamban. Csak legyen már dél, hogy Matyival is átismételhessük ezt a fejezetet, mielőtt megpróbálják elcsábítani.