Campus

Mostanában nehéz nem a koronáról beszélni, a járványhelyzet minden másról elvonta az emberek figyelmét. Háttérbe szorultak olyan témák, amelyek tavaly szinte mindenkit foglalkoztattak, ilyen például a környezetszennyezés és a klímaváltozás elleni küzdelem. Emiatt az erre fókuszáló influenszerek is teret vesztettek.

Vissza a suliba

Egy másik, ezzel párhuzamos világban fél hétkor kelek fel, hogy nyolcra beérjek az egyetemre. Átkozom a reggelt, a hideget, még sötétben indulok el a buszmegállóba. Alig tudok felgyúródni a harmadik buszra, az első kettő úgy ment el, hogy még csak az ajtó közelébe se jutottam.

Közben azon gondolkodom, hogy vajon mit fogok
ma ebédelni. Egy szabad órám lesz csupán és pont akkor, amikor a kantin zsúfolásig tele van. Eszembe se jut, hogy fejvesztve fertőtlenítsem a kezeimet, miután leszálltam a járműről. Nem félek attól, hogy valaki hozzám ér,

A tervezett elavulás nevű mechanizmus kezdete az 1920-as évekre tehető, amikor a gyártóvállalatok rájöttek, hogy ha tartós termékeket állítanak elő, az a gazdaság gyengülését fogja eredményezni, egyre kevesebbet fognak vásárolni az emberek. Így olyan árucikkek termeléséhez fogtak, amelyek élettartama sokkal rövidebb, hamar tönkremennek, ezért gyakrabban kell cserélni is őket.

Volt alkalmad beleásni magad egy brit–amerikai drámába? Érdekel, hogy mi történik egy átlagos tinédzser fejében? Voltál már iszonyatosan nehéz szituációkban, szerelmi háromszögekben és családi csetepatékban? Joe Dunthorne eléd tárja minden furcsa kamasz gondolatát, érzelmi világát, így garantáltan te is magadra ismersz valamelyik karakterében.

Könyvét, amelyet a humor kategóriába soroltak be, 2008-ban adták ki, igazi fejlődésregényként. Ezt Richard Ayoade rendező két évvel később újraírta és megfilmesítette.

Mindenem megvan – szálldogál a gondolat egy boldog, kiegyensúlyozott életet élőben, de vajon érti-e, érzi-e igazán az ember a kiváltságot, hogy életerős, egészséges lehet? Talán ennek az ismeretnek kötelező feltétele lenne egy lankadozó betegség, hosszadalmas felépülés, esetleg a teljes kigyógyulás? Meddig és miért kell hálásnak lennünk, és okolhatunk-e bárkit, bármit azért, ha hibás alkatrésszel érkezünk a világra?

Ahogy a halált, a legtöbb betegséget is csak úgy említjük, mintha az valaki másé lenne, sosem a miénk. Főleg akkor, ha makkegészségesnek gondoljuk magunkat.

Olyan érzésekkel vágok neki e cikk megírásának, mint amikor virágot ültet az ember, és csak remélni tudja, hogy olyan színű lesz, amilyet szeretne. Türelemmel gondozom, mindvégig tudva, hogy a végkimenetel bizonytalan. A mag maga a gondolat, amit túl sokszor hallottunk már: vállald fel önmagad. Minden élethelyzetben.

Tagadhatatlan, hogy szép és idilli ez a gondolat, viszont nem minden esetben kivitelezhető.

Nem vallom magam sportembernek, a futás hallatán nekem is feláll a szőr a hátamon (az más tészta, hogy ha alkalmanként a fejembe veszem a rohangálást, képes vagyok kitartó maradni a második futásig), a gyaloglásról viszont sosem mondanék le.

Az utolsó másfél licis évemben hozzászoktam a reggel hét előtti negyedóra sétához/rohanáshoz, sokszor igazán jólesett, hogy elsétálhattam kicsiny falum egyik végétől a közepéig. Amikor felkerültem Kolozsvárra, sokat tanakodtam azon, vajon hogyan fogom beiktatni életembe a mozgást.

Van az a jelenség, hogy minél jobban el akarsz tüntetni valamit, annál kíváncsibbak rá az emberek. Ha egy kisgyereknek azt mondod, hogy nem ehet a polcon lévő csokiból ebéd utánig, lehet, hogy benyomja a felét ebéd előtt 5 perccel. Ha nem szólsz neki, hogy van édesség a polcon, észre sem veszi.

 Ez történt azzal a meséskönyvvel is, amelynek Dúró Dóra Magyarországon hadat üzent. A Mi Hazánkért Mozgalom elnökhelyettese ledarálta a kötetet és a jelenetet videóra vették, ezáltal nagy összefogást generált az LMBTQ-közösségben és azon kívül is.

Ezt el sem hiszem. Itt van, máris megjött, és nekem alig volt időm felkészülni az érkezésére. Nem csoda, mindig ezt csinálom. De most azt hittem, hogy késni fog. Erre három nappal korábban ideér. Szemtelen. Mindig az volt. De most... Most kissé megesett rajta a szívem. Hónapokon át kutatta a lehetőségeket, hogy miként oldhatná meg az utazást, meg az egész ittlétét. Miközben csak arra gondolhatott, hogy bárhogyan is cselekszik, nem sokakat ragadtat majd el itt saját magával. Ami azt illeti, engem sem villanyoz fel a gondolat, hogy egy évig el kell viselnem a jelenlétét.

A vicceink nem viccesek, a céljaink nem reálisak, a kapcsolataink nem igazak és nem igaziak. Nagyjából ilyen ismérveket sorakoztatnak fel az idősebbek a generációs szakadék túloldaláról, amikor a mai fiatalokat jellemzik. Ez a Z generáció azonosító kódja, amennyiben nem felejtjük el hangsúlyozva hozzátenni az internet- és telefonfüggőséget. Talán igaz.

Az állatkínzás évtizedek óta komoly problémát jelent világszerte. A jóérzésű emberek többsége megbotránkozva nézi azokat a videókat, amelyekben különös kegyetlenséggel kínoznak meg vagy pusztítanak el ártatlan élőlényeket. Az elkövetők sok esetben nem kapnak méltó büntetést. Manapság egyre több szervezet küzd önzetlenül, mindenféle érdek nélkül az állatok jogaiért, ilyen a Szurkolók az állatokért nevű magyarországi mozgalom is.

„Vásárhelyi Melinda vagyok, frissen végzett újságíró. Az e-mailben csatolom az önéletrajzom, amellyel jelentkezem az önök által meghirdetett álláslehetőségre.”

25 elküldött e-mail, 13 megválaszolatlan. 14 kinyomtatott önéletrajz. 12 „Köszönjük a jelentkezését, majd visszajelzünk”. 10 lerágott köröm és megszámolhatatlan identitásválság. Végeztem az egyetemmel. Belecsapok a lecsóba, ez vagány. Nincs több szesszió, nincs több tanulás. Végeztem az egyetemmel. A lecsó, amibe belecsaptam, egyre furcsább ízű. Kicsit csíp, kicsit kesernyés.

Most tényleg kezdjem a már unalmas maszlaggal, hogy koronavírusos lett a szomszédom, miközben félig elaludtam az online órám mellett? Vagy meséljem el az elcsépelt Bridget Jones-szerű hazaköltözésemet, hogy miként tapadtam fel a bepárásodott kocsiablakra, és az All By Myselfet kornyikálva sírtam vissza az önálló életemet Kolozsváron?

Mint minden frissen leérettségizett, egyetemre készülő makacs, akaratos fiatal, én is arról álmodoztam, hogy ha „felkerülök” egyetemre, akkor bizony kintlakásban szeretnék élni. Az albérlet otthonosabb, azt csinálok, amit én akarok, lazán tudok főzni-mosni, és ha arról van szó, akkor elvonulhatok a saját kis szobámba, ahol nem zavar senki, ott nyugodtan olvashatok vagy pihenhetek, mert nincsenek mások a szobában, akik megzavarnának. Meg amúgy is, hogy én? Bentlakásba? Na, ne nevettess!

Kipattan a szemem, nem tudom, hol vagyok, Kint madarak röpködnek, méghozzá jó nagyok. Csapkodásaik a falon is áthallatszanak Azt hinné az ember, sohasem alszanak. Pihenni sem szoktak, mindig ébren vannak, Muszáj lesz kivárnom, amíg békén hagynak. Mozdulatlanul fekszem, kíváncsian várom, Hogy mikor tér vissza szememre az álom. Gyorsan visszatér, nem kell sokat várni Még néhány óra alvást nem fogok megbánni. Öt perc sem telik el, felkölt a szomjúság Ami ilyen korán elég nagy bosszúság. Közel van az üveg, de semmi nincs benne, Pedig egy korty víztől minden könnyebb lenne. Hány óra lehet?

1990-et írunk, a kazetták és a Brick Game fénykorában járunk...

József Attila óta tudjuk, hogy „Tűzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász!”, de a nagy többségnek ez a gyerekkorral együtt el is múlik, Trónok harca és társai ide vagy oda. Manapság ritka, ha valaki úgy dönt, hogy katona szeretne lenni. Míg régen kötelező volt a sorkatonaság, ma alig akad olyan fiatal, aki önként bevállalná a kiképzést és a néhány év missziót. És mégis vannak: egy ismerősöm másfél évvel ezelőtt bejelentette, hogy nem itthon kezdi el a gimnáziumot, hanem egy magyarországi katonaiskolában.

„Melyik épületben van most órád?” „Van időd eljönni velem a kantinba?” „Vajon, ha ma elmegyünk bulizni, reggel elérünk órára, vagy jobb, ha onnan megyünk egyenesen?” Igen. Bizonyára sok egyetemistának ismerősek ezek a kérdések. Mi lehet izgalmasabb, mint túlélni tíz lejjel két hetet úgy, hogy egy hónapra való költőpénzt elbuliztunk?

Számomra a diákélet Kolozsváron teljesen mást jelent, mint otthon, Sepsiszentgyörgyön. Szabadon, szülők és gátlások nélkül.

Sziasztok, Kincső vagyok! A BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Karának Bank és Pénzügy Szakos elsőéves hallgatója. És ilyenek az egyetemi mindennapjaim.

Gondolatok egy generációs szakadékból

Mélységesen szégyelnünk kellene magunkat. Mert mi egész nap csak a telefont bújjuk. Mert nekünk minden a fenekünk alá van téve, mégis csak válogatunk és fintorgunk. Mert régebb más volt, jaj de még mennyire más volt. Mert régebb jobb volt. Mert „bezzeg az én időmben”. Bezzeg ti, szülők és nagyszülők, sokkal érettebbek, háziasabbak és életrevalóbbak voltatok.

Az elmúlt évek legfurább szessziója előtt állunk. Hiába hittem az első három félév után, hogy már nem érhet meglepetés, a vírus közbeszólt. A távoktatás komoly nehézségeket okozott mindenkinek, sok tantárgynál kellett eltérni az eredeti tervtől. Rajtunk és a tanárokon is gyakran érezhető volt a tanácstalanság, hiszen erre a helyzetre tökéletes megoldás nincs. Nekem is hetekre volt szükségem az alkalmazkodáshoz.