Hol is tartottam két hete? Ja! Az Oportóban. Csocsómaraton, egy macifröccs, két macifröccs, Virág hozott külföldi csokit, majd egyszer csak Jägert szürcsölgetve a meleg termálvízben ücsörgünk a Duna-parton. Hogy hogyan kerültünk oda? Reggel célirányosan indultunk, csak jegyzetfüzet, laptop, és hasonló egyetemmel kapcsolatos dolgok helyett fürdőruha és törölköző csücsült a táskánk mélyén. Annyi mindent kellene még elmondanom, de talán jobb, ha nem teszem.

Pancsolás közben nagyon jót beszélgettünk és énekeltünk, annyira elképzelhetetlen volt, hogy ott voltunk kint a Duna mellett a meleg termálvízben, mögöttünk a kivilágított Szabadság híd, fölöttünk a csillagok és bár Isten tudja, hány törvényt szegtünk meg, senkit nem zavartunk. Órákon keresztül áztattuk magunkat, ha eltekintünk a rakparti kosztól, olyan volt, mint a kis kültéri privát fűrdőhely. Egészen addig volt ilyen kellemes, amíg nem kezdett fújni a szél. Engem nem zavart, amíg nem kellett kimászni a vízből, hogy továbbindulhassunk, mivel Hanna azonban igencsak fázott, úgy döntött, hamarabb kimászik és felöltözik. Ez a döntés addig rendben volt, amíg a száraz, tiszta ruhájában eszébe nem jutott, hogy megmosná a talpát. Szerencsétlen ahogy visszalépett, olyan teátrálisan, olyan mesebelien és akkorát esett a vízbe, hogy a Duna-part az azt követő röhögésünktől visszhangzott. Ha visszagondolok rá, most is kuncogok magamban.

Szerencsére, ezután az eső is elkezdett zuhogni, úgyhogy mind kikászálódtunk és vizesen slattyogtunk el a Kálvin téri gyrososhoz, hogy az estét valahol meleg helyen zárjuk. Innen már hazafelé vitt az utunk, a Kunigunda útjáig hol csendben sétáltunk a cipőnk cuppogását hallgatva, hol visszaidéztük az esés pillanatát. A koliba érve forró vízzel letusoltunk, és másnap délutánig aludtunk.

Úgy volt, hogy egyetemre kellene menni, helyette viszont pihentük. Hannának jelenése volt a városban kora délután, az oknyomozó riport miatt mentek Léllel tényeket feltárni, én addig kimostam a vizes, sáros ruháinkat, megszárítani viszont már nem sikerült annyira könnyen. Hanna visszatérésével elkezdtük tervezgetni az estét, mert nem hagyhattuk ki a húsvéti vakáció előtti utolsó éjszakát. Készülődés közben, amikor megszólalt a telefonom időzítője, ami azt jelezte, hogy a szárítógépből ideje volna kivenni a ruháinkat, kicsit mérgesek lettünk. A helyzet a következő volt: a mosókonyhában a csodás kis szárító, amelyben előzőleg a ruháink voltak, tárva-nyitva állt, a tetején a ruháink szétdobálva. Csodálatos szerencsénkre nem indult a masina, sem az egy emelettel lennebb lévő, úgyhogy megelégelve a helyzetet, olyan szárítót vettünk kölcsön, amelyen nagy betűkkel éktelenkedett a „nem közös” felirat, és úgy voltunk vele, majd másnap reggel visszatesszük. Úton a karaokebár felé érkezett a poszt a koli Facebook-csoportjába: „Sziasztok! Valaki elvitte a mosókonyhából a ruhaszárítómat, amire rá van írva, »Nem a tiéd! Ne vidd el, nem közös!«, de úgy látszik, nem tudsz olvasni, szóval kérném vissza!”

Kicsit kellemetlenül éreztük magunkat, de mentségünkre szóljon, hajnalban, amikor hazaértünk, visszatettük a helyére. Igen, a rossz döntéseket egymásra halmozzuk, az Erzsébet körútról hajnali ötkor botorkáltunk haza, úgy, hogy másfél óra alatt össze kellett csomagolnunk, a Népligettől 8-kor indult haza a buszunk. A készülődés, a pakolás és az út is elképesztően lázálomszerű volt, de április 16-án végre megint Kolozsváron lehettem. Ott lazán teltek a napok. A pesti pörgés már-már hiányzott.

Pénteken Noémivel, a nővéremmel hazamentünk anyáékhoz. Berobbant a húsvét, minden finomsággal, végtelen mennyiségű pihenéssel, nyugalommal, csenddel, jó idővel, macskákkal. Annyira jó volt! Tényleg vakációérzése volt az egésznek. Vacilláltam, hogy maradjak még egy hetet, mert csak egyetlen óra miatt kellett visszajönnöm Pestre, de sajnos, hétfőn már úton voltam vissza a magyar fővárosba. Az apától kapott gyöngyvirágot szorongattam, és nézegettem a húsvéti fotóimat: tulipánok, Noémivel az autóban, szelfi apával, Husi, a tacskó, Hami és Karma, a két kis dög macska, szelfi anyával, Noémivel a Maros-parton, piros tojások a kis kosárban, Mazsola, a másik macska éppen a bőröndömben, a kolozsvári lakás előtti fák... Olyan furcsa, amikor otthon vagyok, abban reménykedem, kaphatok még pluszba kis időt. Amikor Pesten vagyok, az jut eszembe, hogy mindjárt vége a szemeszternek és túlságosan megszerettem ahhoz, hogy haza kelljen menni. Nem tudom, az embernek hány helyen lehet a szíve, de én egyre több helyen hagytam belőle kis darabokat és emiatt minden utazás kicsit szétszed.

Budapestre éjszaka érkeztem vissza. Megelégelve a hosszú utat, úgy éreztem magam, mint a kicsi Vuk, éhes voltam, álmos és fáztam, taxit hívtam. Luxuskörülmények között megérkeztem a koliba és anya egyik húsvéti sütijét eszegetve, a honvágyban úszkálva helyreraktam a ruháimat. Kedden Csenge is megérkezett, úgyhogy bevásárlás után kiültünk a koli udvarára sushipiknikre. Rúzsa Magdit, Margaret Islandot, Hiperkarmát és Carson Comát hallgatva feküdtünk egymás mellett a pokrócomon, miközben arról beszéltünk, hogy a fák a Föld orra, szája és tüdeje, a fű a haja, mi pedig kis bolhák vagyunk, de azok közül is a legszebbek, legügyesebbek. Hasonló érdekfesztítő eszmecsere után arra a hírre bújtam ágyba, hogy elmarad az a szerdai óra, amiért visszajöttem hétfőn (Képzeljetek ide bohócemojit).

Szerdán – lévén, hogy nem kellett egyetemre mennem – kipucoltam a fürdőt, este nagyon változatos programra készültünk: Duna-part és karaokebár!

A kültéri termálvízben ismét megmártózva, fehérneműben a parton AC/DC-t énekelve élveztük, hogy végre meleg szellő simogatja a bőrünket. Hatalmas kacajok között estünk be a Hashtagbe, ahol erős ABBA I Have a Dream kezdés után, Britney Spearsszel folytattuk és az utolsó, amire emlékszem, hogy a kis ablak melletti boxban egymást túlharsogva nyávogtuk az Edda Művektől az Elhagyom a várost című dalt.

Valamikor hajnalban értem vissza a koliba, azzal a gondolattal, hogy tegnap megint ma alszom el, ma meg megint holnap fogok. Csütörtökön Emmával töltöttem a napot. Az egyetemen találkoztunk, ahonnan átmentünk a Vajba bruncholni. Képzeljétek el a következő szituációt: Emmával nagyon lelkesen, egymás szavába vágva mesélünk mindenféléről, erre odajön hozzánk az egyik néni suttogva, hogy „Sziasztok, lányok, kokó érdekel?” Miután kedvesen visszautasítottuk, kicsit megdöbbenve eszegettük tovább a melegszendvicsünket, pedig azt hittem, három hónap után már nincs, ami meglephet az itteni emberekkel kapcsolatosan.

Ezután olyan mértékű és mennyiségű eső kezdett ömleni az égből, hogy a kinti asztalkánkat muszáj volt elhagynunk, és bentről csodáltuk, ahogy Budapest utcáin végigiszkol az esővíz. Miután kitisztult az ég, utunkra indultunk, a cél a CEU Nádor utcai galériája volt, ahol a Budapest FotóFesztivál Street Photo tárlatát néztük végig. A sok szép kép nézegetése után céltalanul sétáltunk a Duna-parton, megcsodálhattam a Vígadó teret, Pestről a Gellért-hegyet, majd a Lánchíd és Szabadság híd közötti részt. Innen akkor indultunk haza, amikor ismét leszakadt az ég. A kettes villamosra felülve megcsodáltam az Országházat is, majd a kilences buszra átszállva visszazötyögtem Óbudára, ahonnan hétvégén csak egyszer tettem ki a lábam, de akkor bár ne tettem volna!

Újabb randira voltam hivatalos, ami közel sem volt olyan kellemesen idilli, mint az ezelőtti. Emberünk hozott magával virágot – amit nagyra értékeltem –, mellette parókát is, hogy ő legyen a szőke herceg. Pontosan olyan abszurd volt az egész este, mint ez a mozzanat, pedig csak két helyen voltunk, de mindenhol fura emberek környékeztek meg, és úgy éreztem magam, mintha rossz vígjátékban lennék.

Éppen ezért hétfőig ki sem tettem a lábam a házból, de jobb is volt így, mert Hannával ápoltuk Csengét, aki nagyon rövid időn belül elképesztően ramatyul lett. Szegényre úgy vigyáztunk, mint a kisgyerekre, cserélgettük a hideg vizes borogatást, vízzel, teával itattuk, adtunk neki gyógyszert, gyalultunk krumplit, amit zokniba rakva felhúztunk a lábára, olvastunk Süsü, a sárkányt, néztünk Aranyhaj és a nagy gubancot, még a mentősökkel is telefonáltunk, hogy mit csinálhatunk, mert a láza nem akart csökkenni. Szerencsére, már jobban van, nekünk pedig kezdődik az újabb hét, úgyhogy kijelentkezem, és találkozunk két hét múlva. Puszi, Kolozsvár!

Az e heti Bp-bekezdések soundtrackjén legyen ott Filotól a Hajnalok a gangon, PRK Beatz Úgy szeretnék című dala, a Hiperkarmától a Napsütötte rész, Margaret Islandtől a Hóvirág és Rúzsa Magditól az Április és a Most élsz.

Összegzésképp:

Gellért fürdő kifolyója: 5/5 – imádom
Húsvét otthon: 5/5* – ezt még annál is jobban imádom
Emmás nap: 5/5 – jaj, annyi mindenről beszélgettünk és olyan sokat, annyira jólesett!
Budapest: 5/5****** – van még két hónapunk. Két hónapunk van még! Mindkét mondat nagyot üt és mindkettő más szájízzel hagy.