„Mindenre fel vagytok készülve, még a lehetetlenre is”
Van két csángó lány, akik az elején lehet, hogy a felzárkózásba hússzor többet kellett belenyomjanak, de lehet, hogy ezt a három évet hússzor jobban átélték, mint az átlag egyetemista. Alina és Stefi, ha ez a pici évfolyam zárkózott volt, akkor ti főleg, de mindig volt motiváló csillogás a szemetekben, mert bizonyítani akartatok, meg akartátok csinálni.
Van még Andi, aki aktívan pörgött, hol KÚF, hol MÚRE, hol Campus berkekben. Andi az, akinek ha azt mondtuk, hogy menjen el tőle igazán távol álló eseményre cikket írni, ügyesen megoldotta: sajátosan, úgy ahogyan szokta, az ő módján, szépen.
Van még két Péter is, Váry és Pócs. Előbbit az egyetemen büszkén, egyenes háttal lehetett látni, utóbbit meg nem. Az egyik Péter a családjában a sokadik újságíró lesz. A másik meg valahogy eléri, hogy még akkor is szoros barátságok alakuljanak ki, ha be sem jár. S hogy öt ennyire különböző ember hogyan kapja meg a közös hangot? Érdekesen. Emlékszem, volt óra harmadéven, amikor Vallasek Julihoz indultam megbeszélésre a szakdolgozatom miatt, és beültem az egyik órájukra. Andi beszél, Váry közbeszól, Pócs hümmög, Alina meg Stefi próbálja eldönteni, kit pártoljon…
Művelődés-díjat kapnak, elutaznak nemzetközi konferenciákra, bizonyítanak sajtóorgánumoknál. Ilyenek ők. Csodabogarak. Megvannak a saját történeteik, azok pedig olyan kedvesek, olyan szépek maradnak később, hogy úgy kell vigyázni rájuk, mint a hímes tojásra, s úgy kell őrizni őket, mint valami kicsi, suta nyájat.
Közös mindegyikőtökben, hogy mind írtatok a Campushoz, nekünk. És mind milyen jókat! Köszönjük nektek, legyetek jók, olvassátok el, milyen útravalót írtak a tanáraitok, majd dobjátok fel a kalapot, és azzal a lendülettel indítsatok hódítani az életben, mert annyi lehetőség, annyi szép dolog van, ami rátok vár! (Lukács Orsolya Izabella)
Első félévben mindannyian az első padsorban ültök, ahogy illik. Ha belépek valamelyik tanterembe, mindig vártok, igaz, az évek alatt a felállás változik, de csak egy vezetéknév. A terem sem ugyanaz, az Onix épületben megpróbáljuk letörölni a táblát, hogy még férjen. Együtt ünnepeljük a Művelődés-díj átadását, miközben a soha meg nem történt budapesti tanulmányutat tervezzük. Mindenre fel vagytok készülve, még a lehetetlenre is. Így, ahogyan voltatok és ahogyan lesztek, sokszínűen és bátran. (Győrffy Gábor)
A sokféleség évfolyamának búcsújára
Sokfelől gyűlnek össze az emlékek a végzős évfolyammal kapcsolatosan, és sokkal pontosabban felidézhetők, ha egyenként gondolok rátok.
Volt időszak, amikor azzal harcoltunk, hogy melyik nyelvjárásban mennyire világos a különbség az é és az í hang kiejtése között, hogy milyen a helyes ő hang, és hogy fogadásból (avagy a bukás esélyétől fenyegetve) sikerül-e kimondani minden gyakorlat közben helyesen az r hangot. De ennek nem volt része mindenki, mert van, aki korábban ballagott, csak a beszédtechnikát tanulta a csapattal, s van, aki most ballag, bár a nyilvános beszédre még a járvány alatti online órákon készült.
Aztán volt, amikor meghívtalak a stúdióba karácsony előtt, hogy a Kolozsvári Rádióban meséljetek a még élő, általatok ismert népszokásokról – de ennek sem volt részese a teljes évfolyam, mert akkor épp a csángó szokásokra és énekekre voltam kíváncsi. Ezzel a kíváncsisággal feltarisznyálva mentünk együtt – én életemben először – a csapat egy részével a Kárpátoktól keletre, Bákó megyébe, a szülőföldetekre. Ez is egyik rendezvénye volt a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének, amelyre az utóbbi években eljöttetek néhányan a csapatból, és az évfolyam egy részének csatlakozásával sikerült két dolgot bebizonyítani: hogy sem az újságírói tehetség, sem az énekhang nem függ sem kortól, sem a kilók számától, sem a magasságtól – és ezt a szakmában már jópáran tudják rólatok.
Aztán ott voltak azok a pillanatok, amikor órán vendégül láttuk a szakmánk képviselőit, és talán ezek lehetnek majd leginkább közös, csoportos emlékeink (hiszen közös fotó is készült), és bízom benne, hogy ezek is a jók között maradnak az egyetemi évek után.
S eljött most az idő, hogy az alapképzés végeztével, szétszéledjetek, és diplomátok szerint, esetleg a médiában dolgozzatok. Ha nem mindannyian ebben a közösen tanult szakmában, az újságírásban helyezkedtek el, akkor megállapítjuk: a történet folytatódik, sokféleségetek megmarad.
Bárhogyan történik is, mindig szeretettel gondolok a tanulással, beszélgetéssel vagy énekléssel töltött közös pillanatokra. Soha ne feledjétek: nagyon büszke vagyok rátok!
(Rácz Éva)
A legjobb emlékek a tantermen kívül
Szerencsésnek tartom magam, hogy mindhárom évben taníthattam a végzős évfolyamot, és figyelemmel kísérhettem, hogyan fejlődnek, változnak, válnak felnőtté. Számomra a legjobb emlékek azok, amelyeket a tantermen kívül töltünk, mert ezeken az alkalmakon a diákok általában felszabadultabbak, közlékenyebbek. Az idei végzősökkel is jó élmény volt kiállításra vagy moziba menni, majd a látottakat lelkesen átbeszélni. Az évfolyam felével a fotószakkolis alkalmakon is lehetőségünk volt jókat beszélgetni, szórakozni. Sok sikert kívánok mindannyiuknak a továbbiakban is! (Deák Anita)
A „hotelévfolyam”
A 2022–2025-ös évfolyam csaknem harminc évvel azután iratkozott be hozzánk, hogy a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen 1993-ban elindult az újságíró képzés. És ők lettek az utolsók, akik még „egykeként” végeznek: jövőtől az újságírós diákok mellett digitális média szakosokat is búcsúztatunk.
Ők az első évfolyam, amelyik – maroknyi emberről lévén szó – a három képzési évéből kettő alatt gyakorlatilag egy hotelben tanult. Az Onix hotel szemináriumi termekké avanzsált egykori szobácskáiban velük kényelmesen elfértünk, sőt lehetőség nyílott olyasmire, amiről a kreatív szakmákban álmodozni szoktak: szoba-szemináriumokra, tutoriális képzési formákra, sőt kulturális újságírás keretén belül még szobaszínházi előadásra és annak kiscsoportos megbeszélésére is. Esős időben az sem utolsó szempont, hogy a szoba-szemináriumi teremhez nemcsak kivetítő, hanem fürdőszoba, és működő hajszárító is járt.
Ők az az évfolyam, ahol mindig mindenki szem előtt volt, esélytelen volt valaki háta mögött elbújni órán. Úgy megszokták, hogy sokszor előre szóltak, ha valaki hiányozni fog. És végül, ők azok, akikkel egy fáradt, rosszkedvű decemberi délelőtt, amikor mindenki – tanár, diák egyaránt – olyan náthás volt, hogy már a levegőben úszó karácsony- és vakációillatot sem érezte, pihenésképpen Pumukli-rajzfilmet néztünk a hatalmas kivetítőn. (Vallasek Júlia)
Három dologra figyeljetek oda…
Amikor az első órákon megpróbáltam a helyesírás néhány misztériumába bevezetni a valaha volt legnéptelenebb évfolyamot, még nem tudtam, hogy az enyhén riadt tekintetek okozója nem feltétlenül a helyesírás, hanem maga a magyar nyelv.
Visszavettünk a tempóból, és szép lassan elkezdtek alakulni azok a mondatok, ahogy azt kell: alannyal, állítmánnyal. Voltak ugyan kisebb-nagyobb buktatók, de félév végén már azt mondták: „Nem is olyan nehéz, elég a kivételeket megtanulni, s a szabály adja magát!”
Aztán másodéven már a tényfeltáró riport megírása sem okozott gondot, sőt még különösebb ijedelmet sem. A harmadévről már inkább nem is beszélek.
Örvendek, hogy taníthattalak benneteket, és hálás vagyok, hogy tanulhattam tőletek. Például azt, hogy milyen úgy órát tartani, hogy a teremben a tanárok száma kisebb vagy egyenlő a diáklétszámmal.
Kívánom, hogy mindannyian megtaláljátok a számotokra legmegfelelőbb utat, de közben ne hagyjátok abba a tanulást, a munkát, fejlődjetek és haladjatok! Három dologra azonban mindig figyeljetek oda: hogy a munkát becsülettel végezzétek, a határidőre, na meg a kötőjelhasználatra! Szép életet! (Nagyi E. Orsolya)
Egy kis csapat erős egyéniségei
Egy kis közösségnek, így a kis létszámú egyetemi diákcsoportnak is megvannak az előnyei. A most végzős harmadéves kis csapat nagysága az egyéneknek köszönhető: a sajtójog órák tematikájának kissé mereven szakszerű szárazságát jól oldották a beszélgetések. Alkalomadtán a közéleti, napi politikai témák megvitatása, vagy a diákélettel kapcsolatos események átbeszélése hozta közelebb a diákot. A Szabadság napilap Campus diákmellékletének a szerkesztésében, tartalommal ellátásában vállalt nem kis munka és feladat az elmúlt években bebizonyította egyrészt a komolyságot, másrészt a folyamatos fejlődést ebben a szakmában. Kurta Andrea, Catană Alina, Szentes Stefánia, Pócs Péter és Váry-Sylvester Péter egyéniségekké váltak. Remélem, az egyetemen szerzett tudás és tapasztalat segít tovább fejleszteni egyediségüket, hogy innen tovább lépve újabb jó lehetőségeket találjanak terveik, álmaik elérésében. (Újvári Ildikó)
