Talán kevesen tudják, de az idei, 32. EKE Vándortábor sorsa nagyon kérdésessé vált, amikor a tavalyi aknasugatagi tábor végén egyik tagosztály sem akarta elvállalni az idei megszervezését. Mivel évről évre egyre nagyobb, ezer fő feletti tömeget mozgat meg az EKE legjelentősebb országos rendezvénye, s a résztvevők igénye is ezzel arányosan növekszik, nem is beszélve a szervezési költségekről, kevés tagosztály tudja magára vállalni a szervezéssel járó felelősséget és terhet. Már-már az is felmerült, hogy a 2023-as sztánai tábor után nem vállalná-e ismét a kolozsvári EKE a szervezést, de szerencsére a csíkiak kihúztak a pácból, s 2024. november közepére véglegesen eldöntötték, hogy vállalják a cseppet sem könnyű feladatot, habár 2022-ben szintén ők szervezték a gyimesfelsőloki tábort. A jó hír viszont az, hogy az elkövetkező három évre elviekben be van biztosítva a rendezvény, hiszen több tagosztály is jelentkezett a szervezésre. De mielőtt ennyire előreszaladnánk a jövőbeli tervekkel, szeretnék megosztani néhány személyes élményt az idei tábor kapcsán.
Megúszott négyórás sor, ismerős arcok kavalkádja
Mivel kedden nem sikerült időben elindulnunk Kolozsvárról, az is kérdésessé vált, hogy el fogjuk-e érni a 18 órától kezdődő nyitóünnepséget, arról nem is beszélve, hogy lesznek-e még szabad helyek az előre kinézett túrákra. Most az egyszer viszont jól jártunk a késlekedéssel, hiszen utólag megtudtuk azoktól, akik már hétfő estétől beköltöztek a kempingbe, hogy kedd délelőtt 3-4 órát kellett sorban állniuk, amíg bejutottak a regisztrációs irodába. Délután 5 órára viszont, amire mi is berobogtunk a lakókocsiként beüzemelt sárga dubával, már hűlt helye volt a kígyózó sornak, sőt még a túrákra is tudtunk jegyet váltani. Az idő kissé borúsra járt, de az ismerős arcokkal való találkozás öröme mindenkivel elfeledtette az előző éjszakai vihart, pedig egyeseknek már a legelején beázott a sátruk. A biztonság kedvéért én is bepakoltam a rózsaszín, virágos gumicsizmámat, amit 2018-ban épp a tusványosi önkénteskedésem előtt vásároltam, hiszen már akkor az a hír járta, hogy felhőszakadások utáni óriáspocsolyák és a sárdagasztás garantált. Szerencsére a hét további részében olyan gyönyörű időnek örvendhettünk, hogy egyszer sem kellett elővennem.
A sátortáborban megkerestem a kolozsvári csapatot, akik néhány anyaországival is osztoztak a számukra kijelölt területen, hiszen a társaság egy része a közeli panzióban szállt meg, így nem tartottak igényt a sátorhelyre. Kasza Iza a megszokott nagy ölelésével üdvözölt, s elmesélte, hogy miért alakult ki a 3-4 órás sor, majd Kovács Zsuzsa is kikukucskált a sátorból. Közben megérkeztek Filep Ingridék is, akik nem sokkal később indultak, mint mi, így végig tartottuk a kapcsolatot, hogy ki hol jár. Lukival és Ágival is összefutottunk, akik két éve iratkoztak be a kolozsvári EKE-be, s azóta nemcsak a táborokban, hanem a túráinkon is rendszeresen részt vesznek. Felajánlottam, hogy segítek nekik felhúzni a nagy sátrukat, de közben megpillantottam, hogy Tamás Emese egyedül próbál kiigazodni a sátorállítás művészetében, így inkább hozzá siettem. A sikeres művelet után elsétáltunk a csűrhöz, ahol már megkezdődött a nyitóünnepség, a rengeteg inger és az ismerős arcok kavalkádjában viszont nehéz volt a felszólalókra fókuszálnom. Annyira emlékszem, hogy a polgármester elsütött néhány poént a medvetéma kapcsán, majd mindenkit megnyugtatott, hogy nem kell aggódnunk, mert az elmúlt években jelentősen visszaszorult a támadások száma... A Kardos családdal (Zsuzsa, Tibi, Zalán és Csenge) találkozva megtudtam, hogy előző héten épp Tusnádfürdőn vettek részt egy táborban, így alig értek haza Kolozsvárra, fordulhattak is vissza, közben pedig Nagy Évának és Ferenczi Julinak is odaköszöntem. Legnagyobb örömömre összefutottam Nádudvary Györgyivel is, akit a tavalyi táborban ismertem meg, s számomra ő jelentette az akkori hetem egyik színfoltját. Magas, szakállas, kalapot és szemüveget viselő, jellegzetes fizimiskájú holland férjét már messziről kiszúrtam a tömegben, így biztos út vezetett hozzá. Közben Botond talált egy tuti helyet a hajlékunkként szolgáló méretes járműnek a váradi EKE-sek mellett, így Lázár Tibivel és Brădescu Gerharddal is sikerült összefutnunk. Lefekvés előtt még átnéztünk a kemping mellett lévő panzióba, ahol a kolozsvári csapat egy része megszállt, közben pedig az eső is megeredt, így 10 óra körül tudtunk visszamenni a táborba, s eltenni magunkat másnapra.
Vulkánok földjén százötvenen
Annyira megijedtem a hidegtől, hogy a bundanadrág, téli zokni és polár felső mellett még dupla hálózsákkal is bebiztosítottam magam, így valamikor éjjel akkora hőhullám vonult végig rajtam, hogy minden takarót lerúgtam magamról. A reggel 6 órai ébredéskor sem volt sokkal hidegebb, de azért biztonságból magamra vettem a bélelt túradzsekimet, s a kedvezőtlen időjárás-előrejelzés miatt az esőkabát sem maradt ki a hátizsákból. (Mint utólag kiderült, mindkettőt teljesen feleslegesen cipeltem magammal, mert a beígért eső elmaradt, helyette pedig igazi nyári melegben túráztunk.) A tábor bejárata előtt már gyülekezett a csapat, s mivel teljesen elvarázsolt a reggeli fényben fürdőző párafelhők látványa, csak néhány perc után döbbentem rá, hogy az a rengeteg ember mind a 7-es túrára iratkozott be, amelyikre mi is. Kocsis György (Gyuri), a fő túravezető-segéd, türelmesen olvasta fel a kb. 155 résztvevő nevét, így 10 percbe is beletelt, míg a lista végére ért. Ezután pedig elindult a sáskaraj, hiszen így lehetne a legszemléletesebben jellemezni népes csapatunkat, s a Csukás-tó melletti parkolóig meg sem álltunk, ahol mind az öt túravezető bemutatkozott, Gyuri elmondott néhány fontos szabályt, Rozi, a fő túravezetőnk pedig röviden mesélt a Csomád-hegységről, s túránk útvonaláról. Aztán indultunk tovább, a véget nem érő sor nagy nehezen átkelt az átjárón, az Apor- és Mikes-forrásokat elhagyva pedig hamarosan beértünk az erdőbe.
Mivel aránylag a sor elejére kerültünk, innentől kezdve az első hosszabb pihenőig egyszer sem sikerült megpillantanunk a sor végén kullogó túratársakat. Az Urak ösvényének meredek szerpentinjein kígyózott felfele az embertömeg, mígnem a Kis-Csomád és a Nagy-Csomád között elértük a Szöktető-pusztát, ahol hosszabb szünetet tartottunk. Innen a Nagy-Csomád oldalában haladtunk tovább, a csúcsra viszont nem mentünk fel, mert túravezetőink szerint semmilyen kilátás nem fogadott volna. Látszólag ez senkit sem zavart, egy vidám hölgytársaság pedig még dalolni is kezdett, eleinte az Újra itt van a nagy csapatot fújták, utána pedig a Pál, Kata, Péter következett, amelyet kánonban is megkíséreltek. Szép fokozatosan ereszkedve hamarosan kiértünk a Tó bércére, ahol a menedékház is található. A tűző napsugaraknak köszönhetően előkerültek a kalapok és a napkrémes tubusok is, majd elindultunk a Szent Anna-tó irányába. Mivel a kényelmes, turistáknak kiépített ösvényt eltorlaszolták a viharban kidőlt fák, a kígyózó aszfaltúton kellett leereszkednünk a tóhoz, amely Közép-Kelet-Európa egyetlen épen maradt vulkáni kráterének alján képződött nagyjából 32 ezer évvel ezelőtt. Középiskolás koromban jártam először (s azt hittem, utoljára) a Szent Anna-tónál, akkor még lehetett fürödni is benne, az utóbbi évtizedekben viszont egyre jobban veszélybe került az élővilága és vízminősége, s elindult egy algásodási folyamat is, így 2018 óta csakis csónakázni lehet rajta. Rozitól azt is megtudtuk, hogy valószínűleg szándékos betelepítés következtében megjelent és elszaporodott az ezüstkárász, felborítva az ökológiai egyensúlyt, amely szintén hozzájárult az algásodáshoz. Természetesen a népszerű székely monda is elhangzott a tó kialakulását illetően, így mindenki vidáman heveredett le a parton, gyönyörködve a természet alkotta különleges csodában.
Az egyórás szünet alatt uzsonnázásra és pihenésre is bőven jutott idő, sőt, a közeli Szent Anna-kápolnát is meg lehetett tekinteni kívülről, majd a már ismert aszfaltúton indultunk vissza. A szembejövő emberek meghökkenten tekintettek népes csapatunkra, biztosan ijesztő látvány lehettünk. Amikor visszaértünk a menedékházhoz, kiderült, hogy a korábban ígért, szakember által vezetett séta elmarad, ráadásul egy előre bejelentkezett másik csapat érkezése miatt sietve kellett áthaladnunk a Mohos-tőzegláp szigorúan védett területén, így mind a 150 ember felhúzta a nyúlcipőjét. A sietős tempó ellenére is igazán különleges élményt jelentett végigsétálni a fapallón, hiszen egy teljesen egyedi ökoszisztémát csodálhattunk meg, és két kis tószem mellett is elhaladtunk. Mint utólag megtudtuk a túravezetőnktől, a tőzeg helyenként akár 10 m vastag is lehet, az alig pár méter átmérőjű sötét vizű tószemek pedig a 20 m mélységet is elérhetik. Érdekességként elmondta, hogy a pallókat a medvék nyomvonalát követve építették, mivel így tudták, hogy az adott helyen elég vastag a tőzeg. Innentől kezdve következett a fokozatos ereszkedés Lázárfalva irányába, eleinte köves úton, majd tágas mezőkön és búzaföldeken keresztül, sőt még két patakocskán is át kellett kelnünk. Mielőtt beértünk volna a faluba, a csapat egy kisebb része kitérőt tett a Borvíz-tető alatt található Nyír-fürdőhöz, ahová a helyiek és környékbeliek gyógyulni járnak az ott található mofetta (száraz gázkiömlés), borvízmedence és két kéntejes lábáztatójának köszönhetően. Mi a csapat nagyobb részével elsétáltunk a CsEKE házához, ahol a buszok érkezéséig kinyújtóztathattuk fáradt izmainkat, hiszen a 19 km-es túra során közel 790 m teljes szintemelkedést tettünk meg.
(Tor)túra a Csukásban napsütésben és ködben
Két évvel ezelőtt jártam először a Csukásban, s akkor annyira magával ragadott a különleges sziklaképződmények látványa, hogy tudtam, legalább egyszer még vissza kell térnem. Mivel a nehéz túrák közül a Királykőt és a Bucsecs túrát nem mertem bevállalni, maradt a harmadik a sorban, amely teljesíthetőnek tűnt. Az eredetileg szerdára tervezett túrát az időjárás-előrejelzés miatt átraktuk csütörtökre, s mint utólag kiderült, a kolozsvári csapat egy része is ezt a napot választotta, így ismerősökkel túrázhattunk. A reggel 6 órai indulást sajnos nem lehetett lespórolni, ugyanis kétórás buszos út várt ránk a túra kiindulópontjáig, Cheia üdülőtelepig, de legalább jutott idő egy kis szunyókálásra. Túravezetőink, Timár László és Kovács Károly, az EKE–Négyfalu színeiben vállalták be kb. 33 fős csapatunk vezetését, s már induláskor jelezték, hogy közepes tempóban fogunk haladni. Aztán hirtelen megiramodott a csapat, beértünk az erdőbe, s az első nagyobb emelkedőt olyan serényen hagytuk magunk mögött, hogy mindenkiről lekerült a melegítő felső. Szőke Enikővel épp azon morfondíroztunk, hogy ha ezt nevezik közepesnek, akkor milyen lehet a gyors tempó? Kb. másfél óra alatt ki is értünk a Zákány-rétre, ahol megpillantottuk az első jellegzetes sziklákat, s rövid energizáló szünetet tartottunk.
A nap hétágra sütött, így a napkrémek és a kalapok is előkerültek, ám amint megkezdtük a meredekebb emelkedést, már el is bújt a felhők mögé, kellemesebbé téve az amúgy sem könnyű menetelést. Egyik túratársunk nagyon nehezen bírta a tempót, így kicsit aggódtunk, hogy hátráltatni fogja a csapatot, amint viszont kiértünk a Zákány-gerincre, egyik ismerőse megnyugtatott, hogy az úr gond nélkül legyalogolta az El Camino (Szent Jakab-út) 800 km-es távját, úgyhogy nem lesz probléma.
A gerincen különleges látvány fogadott: a hegy egyik oldala ködfelhőben úszott, míg a Cheia felőli völgyet szinte tökéletesen láttuk, a magas páratartalom miatt viszont a távolabbi hegyek nem mutatták meg magunkat. Tovább indulva elhaladtunk egy magas sziklafal mellett, érintettünk két kilátópontot, majd észrevétlenül a Csukás különleges sziklaalakzatainak birodalmában találtuk magunkat, ahol nem győztünk betelni a csodás látvánnyal.
Az egyik túratársunk vidáman felkiáltott, amikor észrevett egy havasi gyopárt, néhányan pedig hasonló izgatottsággal fényképeztük le az EKE szimbólumát, amelyet most láttunk először természetes környezetében. A Zákány-csúcs (Zăganu, 1814 m) hivatalosan nem volt benne a túraútvonalban, így csak néhányan mászták meg, én viszont inkább kihagytam a meredek emelkedőt tériszonyomra hivatkozva. Nemsokára következett a sodronyos rész, amelytől nagyon tartottam, de szerencsére gyorsan túljutottunk rajta, így magabiztosan meneteltünk tovább, élvezve a titokzatos ködtengerben úszó hegyormok látványát. Ezután következett még egy meredekebb, csúszósabb sziklás rész, ahol minden lépésre figyelnünk kellett, majd lassan megérkeztünk a borókák birodalmába, ahol a szemfülesek még áfonyát is találtak.
A köd könyörtelenül kezdte bekebelezni a magunk mögött hagyott utat, rövid időn belül pedig elértük a Gropșoarele 1883 m-es csúcsát, túránk legmagasabb pontját, ahol egy hosszabb pihenőt tartottunk. Hirtelen annyira hűvösnek tűnt a levegő, hogy mindenkinél előkerültek a felsők (már aki hozott magával), az uzsonna elfogyasztása után pedig elkészült a csoportkép is, így indulhattunk tovább. Hirtelen belénk hasított a felismerés, hogy a csúcsig mindössze 6,4 km-t tettünk meg a 24-ből, s azt is több mint 4 óra alatt, így kicsit aggódni kezdtünk, hogy visszaérünk-e időben a táborba. A gerincen tovább haladva megpillantottuk a vöröshegyi menedékházat, később pedig a Csukás-menedékház sziluettje is kirajzolódott a ködben. Kardos Tibi szavaival élve druzsbaszonáta és tejfehér köd kísért utunkon, a Gropșoarele-nyeregbe leérve pedig találkoztunk egy népes juhnyájjal, amelyet csupán a pásztor őrzött, kutya egy szál sem. Botond vészjóslóan megszólalt, hogy amennyiben nem javítunk a tempónkon, csak este 8-ra érünk vissza a buszhoz, Veres Ági viszont nem akart hinni a fülének, így fogadott egy fagyiban, hogy 7 előtt már a busznál leszünk.
A közeledő égiháború nyomására egyre gyorsabb léptekkel követtük a Fehér-kő (Albele) szelíd hegygerincét, néhány túratársunk pedig óriáskalapú őzlábgombákra lett figyelmes, így bevállaltak még néhány méter szintet pluszban, hogy megszerezzék a trófeát. Az Esztena-nyeregbe érve egy utolsó felszusszanásnyi pihenőt tartottunk, majd elindultunk a szűk szárazvölgyön lefele, óvatosan lépkedve a csúszós, bokatörős köveken. Mint megtudtuk, Dénes bácsi, a Csíkszéki EKE 80 év feletti túravezetője úgy állította össze az útvonalat, hogy mindenképp kijöjjön a 24 km. Már-már beletörődtünk, hogy ezután következik csak az igazi tortúra, hiszen a további 11 km-t nem feltétlenül a látványért, hanem sokkal inkább a teljesítményért kell megtennünk. Amikor a morálunk már vészesen csökkenni kezdett, szerencsére még tartogatott számunkra egy meglepetést az útvonal, hiszen észrevétlenül az Esztena völgysziklaszorosában találtuk magunkat robosztus sziklafalak között. Helyenként a sziklafalak olyan közel kerültek egymáshoz, hogy csak egy személy tudott elhaladni közöttük, így a látvány minden nehézséget elfeledtetett. A völgy nemsokára kiszélesedett, amikor pedig kiértünk az erdő fáinak védelméből, az eső is rázendített, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovább is vonult. Az Esztena tisztásra kiérve kevésbé járt túraösvényen haladtunk tovább, a málnabokrok csábításának engedve pedig többször is meg-megálltunk. Kellett is a spiritusz, hiszen a következő 4 km-en még ki kellett másznunk 230 m szintet, amelyet mindenki a háta közepére kívánt. Nagy nehezen elértük azt a kereszteződést, ahol reggel a túravezetőnk jelezte, hogy ott fogunk majd visszatérni bezárva a kört, a beígért pihenő viszont elmaradt, hiszen mindenki igyekezett vissza a buszhoz. Az utolsó 2,5 km ereszkedést enyhén sajgó lábakkal tettük meg a sor végén kullogva, de szerencsére Veres Ági nyerte meg a fogadást, hiszen 6 óra előtt visszaértünk a buszhoz, így még a megrendelt napi menüt sem késtük le a táborban. Végül az eredetileg meghirdetett 26 km-es táv helyett „csak” 24 km-t tettünk meg 1300 m teljes szintemelkedéssel.
Biciklivel kettesben, kvízest, tábortűz és táncház
Mivel a Csukás-túra teljesen padlóra tett, már lefekvés előtt jeleztem a túravezetőnek, hogy valószínűleg nem fogunk tudni részt venni a pénteki 63 km-es biciklitúrán, amelyen 1000 m szintet kellett volna tekerni. Helyette jól kialudtuk magunkat, és másnap elindultunk Botonddal egy magán-biciklitúrára, nagyrészt a Mária-utat követve. Eleinte széles erdei úton haladtunk magas fenyők árnyékában, a macikra való tekintettel pedig próbáltunk hangosan beszélgetni, dalolni, hogy esélye se legyen a találkozásnak. Mivel nem volt konkrét úti célunk, először beereszkedtünk Újtusnádra, onnan pedig áttekertünk Tusnádra, de még mindig csak 13 km-t mutatott a GPS, így eldöntöttük, hogy eltekerünk Csíkszentsimonig, érintve Csíkverebest és Csatószeget is.
A települések utcái teljesen kihaltnak tűntek, alig találkoztunk néhány emberrel, a gabonaföldeken viszont aratógépek serénykedtek. A nap forrón sütött, így jól fogott a biciklis sisak, de a lágy szellő is enyhítette a nyári meleget, amíg Csíkszentsimonra értünk. Vidáman tekertünk be a székelyek tiltott söréről elnevezett utcába, hogy ha már itt járunk, mi is tekintsük meg a híres manufaktúrát, a melegre való tekintettel pedig hideg gyümölcsös sörrel enyhítettük szomjunkat. Fél 6 körül már vissza is értünk a táborba (összesen 42 km-t letekerve 488 m szintemelkedéssel), így a harmadik túranap végére sikerült végre meleg vízzel tusolnunk, s a napi menünket is nyugodtan el tudtuk fogyasztani. 8 óra körül már türelmetlenül gyülekeztek a csapatok a régi csűrben a Szász Enikő által szervezett kocsmakvízre. (Egyébként a 2023-as sztánai táborban szerveztünk először kvízt, s olyan váratlan sikert aratott, hogy tavaly és idén is meghirdették, így lassan ez is hagyománnyá válik). Ingrid, a csapatkapitányunk, a Csiperkék nevet választotta nekünk, mintha ráérzett volna, hogy a villámkérdéseknél gombákat is fel kell majd ismernünk. A Bulgakovos kvízesteknek köszönhetően, ahova már két éve rendszeresen járunk Yuppis csapatunkkal, ismerős kérdések is visszaköszöntek, így pl. eszünkbe jutott, hogy a Margarita pizza volt az a nemzeti színű étel, amelyet a királynőről neveztek el. Ennek ellenére nem sikerült bekerülnünk az első háromba, de még így is nagyon jól szórakoztunk és sokat nevettünk. A kvíz után nem maradt sok időnk felszusszanni, hiszen kezdődött a táncház és a tábortűz, a vándortáborok kötelező programpontjai. A táncházban nagyrészt csángó muzsikát húztak a zenészek, így bárki bekapcsolódhatott az egyszerű lépésekből felépülő körtáncokba, egy adott pillanatban pedig engem is berántottak a körbe. Öröm volt látni, milyen felszabadultan táncolt mindenki, és még azok sem zavartatták magukat, akik egyetlen alkalommal sem találták el a ritmust. Közben a tábortűz lángjai is fellobogtak, így a melegedni vágyók körbeülték, s kellemes hangulatban eleveníthették fel a hét legemlékezetesebb pillanatait, mások pedig énekléssel fokozták a hangulatot. Amikor elindultam lefeküdni, összefutottam Lukival és Ágival, így ki tudtam faggatni őket a Királykőről és a Bucsecs túráról, s őszinte elismerésemet fejeztem ki, amiért két ilyen nehéz túrát is bevállaltak.
Záróünnepség, szülinapi meglepetés és fergeteges retróparti
Szombaton néhányan már sátort bontottak, a gyerekek métán és tájékozódási versenyen mutatták meg ügyességüket, a felnőttek pedig bekapcsolódhattak a spontán meghirdetett jógába, vagy egy különleges programot, a hangtálfürdőzést is kipróbálhatták. Az igazán szívósak, akiknek nem volt elég három nap túrázás, ráadásként részt vehettek a 34-es Határvadászok Emléktúráján. Néhányan csak pihentünk és élveztük a tábori csendéletet, délután 3 órától pedig részt vettünk az EKE küldöttgyűlésen, ahol többek között szó esett az idei tábor eredményeiről, a várfalvi EKE Vár munkálatairól, az informatikai fejlesztésekről, a jövő évi EKE-napokról, a túravezető-képzésről, a Kárpát-koszorú Nemzetközi Túramozgalomról, a motoros járművek erdőkből való kitiltását célzó törekvésekről, valamint a 2026-os EKE Vándortáborról, amelynek szervezését a gyergyói EKE vállalta el. A témák megvitatásába annyira belemerültünk, hogy túlléptük a kétórás időkorlátot, így a délután 5 órától kezdődő ünnepséget a szervezőknek el kellett tolniuk 6 órára. Közben Ingrid szervezkedett, hogy még az ünnepség előtt összehozzuk a kolozsváriak csoportképét, így az estebéd elfogyasztását kétszer is félbe kellett szakítanunk a hadművelet végrehajtásához.
Az ünnepségen a megszokott rend szerint Szabó Károly táborparancsnok ismertette az idei tábor eredményeit, és néhány érdekes statisztikai adatot, majd átnyújtotta a legfiatalabb és legtapasztaltabb túratársnak járó oklevelet, de a legnépesebb családot is kiszólították. Ezután a különböző vetélkedők nyerteseit díjazták, majd következett a 10, 15, 20, 25 és 30 vándortábori részvételért járó jubileumi jelvények átadása. Nagy büszkeségünkre szolgált, hogy a 30 részvételért járó kitüntetést Nyisztor Miklós mellett Kovács Zsuzsa, egyesületünk elnöke vehette át. Végezetül a különböző tagosztályok oklevelekkel ismerték el azoknak az EKE-tagoknak az önzetlen munkáját, akik az elmúlt évben tevékenységükkel jelentősen hozzájárultak az egyesület működéséhez és fejlődéséhez. A kolozsvári EKE részéről Merza Gyula-díjat vehetett át Fazekas Gabriella, Fazekas Zsolt, Kasza Izabella és Sebe Klára Csilla odaadó szervezői tevékenysége, valamint a teljesítménytúrák során nyújtott nélkülözhetetlen segítsége elismeréseként, Pál Gyöngyi pedig Balogh Ernő-díjban részesült a természetjárás területén végzett rendszeres és kiemelkedő túravezetői tevékenységének elismeréseként. Az ünnepség záróakkordjaként bejelentették a 2026-os EKE Vándortábort, amelyet augusztus 4–9. között fognak megszervezni Gyergyócsomafalván, majd harangszó kíséretében Tőke Dénes, a Csíkszéki EKE korelnöke levonta a tábori zászlót. Ezután a tömeg oszlani kezdett, mi pedig gyorsan átsiettünk a kolozsvári csapat által birtokba vett panzióba, hiszen meglepetéssel készültünk Ingrid számára, aki épp a következő napon ünnepelte a születésnapját. A küldöttgyűlés ideje alatt Zsófi elkészítette a meglepetéstiramisu-tortát, amelyet Halász Judit születésnapi dalának kíséretében nyújtottunk át az ünnepeltnek. Ingrid annyira meglepődött, hogy szóhoz sem jutott, majd serényen felszeletelte az ízletes édességet, hogy mindenkinek jusson belőle. Ennél méltóbb befejezése nem is lehetett volna az élménydús hetünknek, amelyet hajnalig tartó retro bulival koronáztunk meg.
1210 TÚRÁZÓ A 32. EKE VÁNDORTÁBORBAN – Jó hangulatú, sikeres tábort szervezett a csíkszéki EKE Tusnádfürdőn, 2025. augusztus 5–10. között, 104 önkéntes bevonásával, erről fényképeket megosztottak az EKE Vándortábor Facebook-oldalán. A szervezők idén is összesítették a statisztikai adatokat. A táborlakók megoszlása egyesületi tagság szerint – az EKE-tagszervezetek tagjai: 543. EKE Csíkszék: 104; EKE Gyergyószék: 72; EKE Marosvásárhely: 71; EKE Szatmárnémeti: 59; EKE Udvarhelyszék: 50; EKE ‚91 Nagyvárad–Bihar: 43; EKE Háromszék: 33; EKE Kolozsvár 1891: 32; EKE Brassó: 26; EKE Torda: 12; Bánsági EKE: 10; EKE Gutin Nagybánya: 6; EKE Dés: 3; CsTTE: 1; Kárpát Gyepű Egyesület: 1; Pestkörnyéki Kárpát Egyesület: 20. Más egyesületek tagjai: 119. – Vasutas Természetjárók Szövetsége: 38; Dél-Alföldi Kárpát Egyesület: 35; Kárpát Egyesület, Eger: 23; Magyarországi Kárpát Egyesület: 23. Nem egyesületi tagok: 548. Országok szerint:Erdély: 678; Magyarország: 513; Hollandia: 8; Olaszország: 7; Törökország: 2; Argentína: 1; Amerikai Egyesült Államok: 1. A táborlakók megoszlása életkor szerint – 10 év alattiak: 113; 11–20 év közöttiek: 140; 21–30 év közöttiek: 57; 31–40 év közöttiek: 89; 41–50 év közöttiek: 217; 51–60 év közöttiek: 264; 61–70 év közöttiek: 214; 71–80 év közöttiek: 105; 81–90 év közöttiek: 11. A legtöbb tavaszt megért táborozó hölgy: Madaras Erzsébet (EKE Gyergyószék, 88 éves). A legtapasztaltabb táborozó: Nádudvary György (EKE Brassó, 87 éves). A legkisebb táborlakó kislány: Rácz Olivia (Debrecen, 3 hónapos). A legkisebb táborlakó kisfiú: Faluvégi Róna (Csíkszereda, 9 hónapos). A legnépesebb résztvevő családok (7 személy): Bartha Lóránd, Emese, Ardó, Helka, Ágota, Ilma és Nominzul Batjargal (Marosvásárhely) és Téglás Levente, Szilvia, Réka, Anna, Levente Tamás, Boróka és Emese (Szob, Magyarország).
