Új kezdet – új fejezet a filharmónia életében

George Enescu (1881–1955) 1. Román rapszódiájánál (A-dúr, op. 11) alkalomhoz illőbb művet nem is választhattak volna, hiszen ez az a mű, amelynek román folklórból gyökerező fülbemászó dallamait és táncos ritmusait nemcsak itthon, hanem szerte a nagyvilágban ismerik. A Lawrence Foster által vezényelt zenekar szuggesztív tolmácsolásában Enescu hangulatfestő, élénk színekben játszó rapszódiáját hallgatva, falusi képek elevenedtek meg és peregtek filmszerűen, miközben szinte láttad a tájat beragyogó napsugarakat, érezted az erdők-mezők friss illatát, és együtt dobbant a szíved a falusiak örömtáncával, elsöprő erejű, magával ragadó táncforgatagával.

Max Bruch (1838–1920) három hegedűversenye közül csak az első, a Joachim Józsefnek ajánlott g-moll hegedűverseny vált a hegedűművészek többségének kedvencévé. Ezen még maga Bruch is bosszankodott, sőt egyik levelében szinte dühösen meg is jegyezte: „Már hallani sem bírom ezt a művemet, vajon csak ezt az egyet szereztem?” Nos, Bruch érzelemdús, szép melodikájú 1. g-moll hegedűversenyének tolmácsolása fölöttébb hálás feladataz előadóművészek számára, hiszen a lelket simogató költőiség és a ragyogó virtuozitás művészi találkozása rendszerint biztos közönségsikerhez vezet. Gabriel Croitoru selymes, szép tónusú hegedűjűtékában is a sokszínűség, a költői véna és a ragyogó virtuozitás, a kifinomult hangzásvilág uralkodott. Hegedűjátékával dalolt az áradó melodikájú, érzelmektől telített lírai pillanatokban és szárnyalt a dinamikus, határozott, energikus, virtuozitástól ragyogó részekben. A zenekari kíséretet Lawrence Foster művészi érzékenységgel simította Gabriel Croitoru romantikus szövésű szenvedélyes hegedűszólamához.

Ludwig van Beethoven (1770–1827) IX. Szimfóniája a zeneszerző legmonumentálisabb alkotása, amelyben a bonni géniusz a romantikát előlegező merész újításokkal, az emberi lélek és ezen belül a művész érzelmeinek gazdag skáláját vonultatja fel. A Kilencedik első tétele kozmikus erőket mozgat meg, az éteri pianissimótól a beethoveni fortissimóig, a drámai titokzatosságtól az erőtől sugárzó szenvedélyességig, mindent megtalálunk benne. A tömör hangzás egyformán köszönhető a hatalmas zenekari apparátusnak, de a súlyos hangszerelésnek is. Az első tételt általában lassú tétel követi, Beethoven második tétele viszont rendhagyó módon gyors scherzo, amely előlegezi az öröm hangját, de ez „még csalóka öröm”, amelynek mámorát a zenekaron végigvonuló nagy lélegzetű imitáció fokozza. Romantikára előremutató a tételek méreteinek növelése, a dinamikai meglepetések, a szenvedélyes ünnepélyes magasztosság, valamint az utolsó tételben használt emberi hang szólisztikus és énekkari formája. Az álomszövésű lassú III. tétel a lélek dala, amelyben a poklok poklát megjárt, hallását teljesen elvesztett zeneszerző lelkének belső rejtekeit tárja elénk. Őszinte, gyöngéd, mélyről feltörő sóhajait a finálé himnikus öröme, az EU himnuszává vált Schiller szövegére komponált Örömóda oldja fel, amelynek dallama először a mélyvonósokon, majd a hegedűkön csendül fel, aztán ereje egyre nő, hogy a tutti fortissimójában teljesedjék ki, de igazán magasztossá, felemelően ünnepivé a négy énekes szólista és az énekkar által válik. Cristian Mandeal vezényletével Beethoven Kilencedikjének zenéje és utolsó tételének szövege – az énekes szólisták Anita Hartig (szoprán), Cristina Damian (mezzoszoprán), Marius Vlad Budoiu (tenor) és Mihai Damian (bariton) valamint a Cornel Groza által betanított énekkar által –ismételten olyan világot hirdetett, amelyben a barátság, a testvériség, az együttérzés igazi értékként életünknek egyik legfontosabb örömforrásává válhat.

Képalá: Az énekes szólisták – Anita Hartig, Cristina Damian, Marius Vlad Budoiu és Mihai Damian – és az énekkar tolmácsolták Beethoven Kilencedikje utolsó tételének szövegét