Sikerült újrafedni a Szamoshát utolsó szalmafedeles házát
A hétvégén kalákában újult meg a Szamoshát utolsó szalmafedeles háza. A Kolozs megyei Kide falu apraja és nagyja önkéntes munkában dolgozott a település egyik szimbóluma, a tájháznak otthont adó épület megőrzésén.
A Kide Egyesület a nyár elején hirdetett gyűjtést, akkor úgy fogalmaztak, hogy a tájház nemcsak egy épület, hanem egy élő emlék, amely nemzedékek történetét őrzi. A kezdeményezők célja az volt, hogy felújítsák a tetőt, megtartva az épület jellegzetességét, természetes, hagyományos anyagokat használva. Míg egy modern, korszerű épület tetőcserepe akár ötven évet is eltart, addig a szalmából készült fedést tíz évente meg kell újítani, hiszen a fagy, a kánikula, az eső, a hó, a szél és a rágcsálók hatása idővel megmutatkozik.
Az egyesület vezetői közösségi ügyként tekintettek a folyamatra, hiszen nem a tehetősebb támogatókat célozták meg, hanem arra törekedtek, hogy kis adományokkal bővítsék az anyagi kereteket. Nem az volt a cél, hogy egy pár nagy támogató előteremtse a szükséges összeget, hanem az, hogy minél többen érezzék magukénak az ügyet, néhány tíz vagy pár száz lej adományozásával erősítsék kötődésüket a tájházhoz, és mindahhoz, amit ez képvisel. Kellemes meglepetés volt, hogy számos olyan jószívű adományozó is jelentkezett, aki soha nem járt Kidében, de aki számára fontos a vidék, fontos a hagyományok megőrzése, fontos a helyi közösség törekvésének felkarolása.
Ahogy gyűlt az összeg, úgy haladt az előkészítési folyamat is. Megvásároltak egy kévéző-kaszáló gépet, leszerződtek egy szalmafedeles házakra szakosodott máramarosi mesterrel, majd a Türe falu határában begyűjtötték a szalmát, és a tájház udvarára szállítottak.
Pénteken reggel 8 órakor megkezdődött a munka. Az udvar egyik felében zúgtak a láncfűrészek, csattogtak a kalapácsok és a fejszék, hiszen elő kellett készíteni a tetőszerkezet lécezését. Érdekesség, hogy a mesterek 20–25 centi hosszú, egy–két centi átmérőjű szegeket faragtak fából, ezáltal is ragaszkodva a hagyományokhoz. Egy másik csapat a szalmát készítette elő: minden kévét egyesével át kellett nézni, amennyire lehet, meg kellett tisztítani a kalásztól és az elromlott kötegektől. Ezt követően egy rögtönzött szerkezettel a szalma felkerült a tetőre, ahol egy harmadik csapat egy méter vastagságban elkezdte a helyére tenni. Közben nagy zúgással leparkolt egy traktor, az utánfutóban hosszú, vékony ágakkal, ezeket a mesterek erősítésként beleszőtték a szalmába. Az udvar végében ropogott a tűz, készült a finom krumpligulyás. Szürkületig folyt a tevékenység, és ekkor még nem volt biztos, hogy határidőre, vagyis szombat estig elkészül a munka.
Másnap reggel, tekintettel a szabadnapra, lényegesen többen várták a tájház udvarán, hogy feladatot kapjanak. Az előző napi tapasztalatok alapján mindenki hamar munkába állt, gyors ütemben zajlott a szalma tisztítása, felhúzása a tetőre, majd megtaposása. Közben egyre többen jöttek, volt, aki egy kis itókát hozott, volt aki sütivel kedveskedett, volt, aki hidegtálat szolgált fel, mások nosztalgiáztak, sztorizgattak, fényképekben és filmecskékben megörökítették a történéseket. A szalmatető pedig lépésről, lépésre emelkedett, a helyiek arcáról pedig a mosoly és az elégedettség volt leolvasható.
Délután 5 óra magasságában még egy utolsó gereblyézés a meredek tetőn, és kész. Sikerült újrafedni a kisrégió utolsó szalmafedeles házát.
A szervezők becslése szerint a helyi lakosok fele részt vett a munkában. Ez pedig azt jelenti, hogy nem csak a szalma erős a tájház fedelén, hanem a helyi magyar közösség köteléke is tovább erősödött. A mennyei pacalleves elfogyasztása közben az egyesület már újra tervez: a tájház két épületből áll, jövőre a másik is sorra kell, hogy kerüljön.
