Lucian Nastasă-Kovács, a Művészeti Múzeum igazgatója köszöntő beszéde után ismertette az alkotások nem problémamentes szállítását is. Majd Kis-Pállukács Hajnal, a kiállítás kurátorának összefoglalója után a művész lánya, Pallos Krisztina köszöntötte és üdvözölte a látogatókat. Elmondta, édesanyja tiszteletére, születésének századik évfordulójára jött létre ez a kiállítás, és kiemelte, hogy édesanyja munkái több mint „szimpla” művek – ezek az alkotások édesanyja származását, érzéseit, gondolatvilágát tükrözik.
„Az itt kiállított munkák nagyrészt Németországban készültek, emlékek hatására születtek, hisz a művész sosem tért vissza a szülőföldjére. Gondolataiban mégis kapcsolatban állt a szülőfölddel, mert minden munkája az erdélyi tájat, épített örökségét ábrázolta. Művészetében az identitás hovatartozása foglalkoztatta, és, hogy mindezt művészetében közérthetően, emberi kiszolgáltatottságában megőrizze: áttenni a múltat a jelenbe és közérthető jelekkel ábrázolni. A balladarajzok és festmények is mind ezt igazolják. Ezek a munkák tömörített kompozíciók, amelyekben a táj részeként a falusi házak, a szász épületek köré az embert is bekomponálta. Kolozsvárt is, a Karolina teret, a Szabók bástyáját, a Tűzoltó tornyot. Erőteljes sötét színű akvarelljei mellett megjelennek az világosabb színvilágú olajképek, pasztellek” – hangsúlyozte a festőművész lánya, Pallos Kriszina.
Erdély volt Pallos Jutta életművének meghatározó témája. Munkái tükrözik a tájképek világát, a hagyományos építészet szépségeit, valamint a helyi emberek mindennapi küzdelmeit is – küzdelmeinek, vívódásainak világát.
Pallos Schönauer Jutta 1925. január 12-én született Szászrégenben, középiskolai tanulmányait Kolozsváron a Mariánumban végezte, Szászrégenben érettségizett. Iskolás évei a háború és a menekülés után a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben folytatódtak (1948-49), majd a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán (1950-54) Miklóssy Gábor, Kovács Zoltán és Nagy Imre növendékeként szerzett oklevelet. Diplomaszerzését követően 1956-ig a kolozsvári Népművészeti Iskolában tanított, majd szabadúszó művészi pályára lépett, és festőként valamint grafikusként vált ismertté. A Képzőművészek Szövetségének tagjaként számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt, itthon és külföldön egyaránt, és a korszak művészeti életének meghatározó alakja lett. 1985-ben családjával elhagyta az országot, majd Németországban talált otthonra, ahol tovább alkotott, miközben szellemi kapcsolata Erdéllyel megmaradt. Művészetének mély rétegeit szülőföldje ihlette és táplálta. Erdély kulturális öröksége és történelme állandó ihletforrást jelentett számára. Ez tükröződik műveinek színvilágában, témaválasztásában és kifejezésmódjában – foglalta össze az életrajzi adatokat Kis-Pállukács Hajnal. „Gazdag életműve során számos technikát alkalmazott: a vászonra készült olajfestmények mellett akvarellel, tussal, olajpasztellel dolgozott, monotípiákat is készített. Alkotásai között a figuratív kompozíciók és tájképek mellett kiemelkedőek az építészeti elemekben gazdag városábrázolások, amelyekben Kolozsvár, Segesvár vagy Nagyszeben látképei bontakoznak ki. A Kolozsvár környéki parasztvilág arcait és a város tömörített képeit sajátos módon visszafogottan, egyedi költészettel formálta meg. Grafikái és városi tájképei dokumentációs pontossággal ragadják meg a városok lényegét, hiszen a művésznő saját gyökereit és az ott élők történeteit kutatja, mindezt történelmük és sorsuk összefüggéseinek a figyelembe vételével. Munkái tiszteletteljesen és határozottan vetik fel az identitás és a hovatartozás kérdését. Bár hű maradt a realizmushoz, mégis egyéni szintézist teremtett a tartalom és a művészi kifejezés között” – emelte ki a kurátor.
Művészetében a „képzőművészeti erdélyiség” fogalma testesül meg. Banner Zoltán művészettörténész a művésznőnek szentelt monográfiában így fogalmaz: „Festészete figuratív, de alakjai mindig hordoznak valamilyen jelentést, mivel nem a képi valóság, hanem az emberi sors foglalkoztatja. (…) Kifejezésmódjával, amelyet szimbolikus realizmusnak is nevezhetnénk, rendkívül meggyőző szintézist hoz létre” – idézte Kis-Pállukács Hajnal a művészeti írót.
„Életműve egyfajta nagy képzeletbeli képtárként őrzi meg közössége hagyományos élettereit és természetes helyszíneit. Ábrázolásmódjára a belátó, több jelentéses szimbolizmus jellemző, amelyben a balladák vagy balladás paraszttárgyú kompozíciók mozgalmas, lavírozott felületei előrevetítik későbbi festői műveinek metaforikus elvonatkoztatási technikáját és morális emelkedettségét (pl. Kádár Kata, Kőműves Kelemenné, Manole Mester című munkáiban). Balladarajzainak a tanúság szerepét szánja, a hangsúly nem az elbeszélésen, hanem a lelkiállapotok kifejezésén van. Stílusjellemzője, hogy közérthető legyen, vizuális jegyek révén filozófiai mélységgel tár fel gondolatokat a hatalom természetéről, a kiszolgáltatottságról és az emberi veszteség tapasztalatáról. Alkotásaiban az identitás és a hovatartozás kérdései kerülnek előtérbe. Bár gyökereit a realizmusban őrizte meg, művészi eszköztárát mindig egyéni módon ötvözte tartalmi rétegekkel, és sajátos szintézist teremtett” – zárta beszédét a kurátor.
„… Pallos Sch. Jutta, bár tagja egy nívós Művészeti Céhnek Stuttgartban, ma is az erdélyi középkori szász városok, Segesvár, Medgyes, Szeben s a kalotaszegi falvak lakóinak a lelki tragédiájából ihletve festi szociológiai balladáit, hogy soha, senki se feledje azt, amit (ő) látott, s (ő) hagyott el az 1980-as évek elején” – fogalmazott Banner Zoltán a A határ(-)talan erdélyi magyar művészet című írásában (Korunk, 2015).
A kiállítás szeptember 28-ig tekinthető meg a Bánffy-palota (Főtér 30. szám) emeleti termeiben, szerdától vasárnapig 10-17 óra között.
