Beszélgetés a nagyenyedi börtönben raboskodott Török József volt politikai fogollyal
Török József 1944. január 10-én született a Hargita megyei Salamáson. A Bukaresti Műszaki Egyetem elektromechanika szakának hallgatója volt, amikor letartóztatták 1965. november 15-én. Kihallgatása a marosvásárhelyi Szekuritátén folyt. Perének fővádlottjaként a Bukaresti Katonai Törvényszék a Büntető Törvénykönyv 209. paragrafusának első pontja alapján rendszer elleni szervezkedés vádjával tizenkét év börtönbüntetésre ítélte. A vád szerint Török József és a csoport tagjai kapcsolatba léptek olyan magyar állampolgárokkal, akik részt vettek az 1956-os forradalomban és szabadságharcban, s „a tőlük kapott feladatok végrehajtására hozták létre szervezetüket”. Az ítélet kihirdetése után 1966. június 18. és augusztus 18. között a marosvásárhelyi börtönben tartották fogva, majd 1974. november 14-ei szabadulásáig – a tizenkét éves szabadságvesztést végül kilenc évre csökkentették – a nagyenyedi börtönben raboskodott. Az egyetemre nem térhetett vissza, ezért a sepsiszentgyörgyi Autóvillamossági Alkatrészeket Gyártó Vállalatnál (Întreprinderea de Aparataj Electric Auto – IAEA) dolgozott előbb betanított munkásként, majd 1975-től szerszámlakatosként. Az általa vezetett csoport tagjait 1965. november 13. és december 28. között tartóztatták le, büntetéseik a következők voltak: Bajkó István (hat év), Csatlós Jenő (nyolc év), Francz Károly (nyolc év), Gegő Béla (öt év), Halász József (három év), Honpot Ferenc (három év), Kulpinszki István (öt év), Mezei Árpád (három év), Mózes Károly (négy év), Török István (tizenkét év) és Zakariás Dezső (hét év). Török Józseffel 2023. december 30-án otthonában, a Kovászna megyei Kálnokon beszélgettünk meghurcoltatásának történetéről. Az alábbiakban a vele készült interjúból közlünk folytatásban részleteket.
[...]
– Hogyan jutott el önökhöz az 56-os magyarországi forradalom és szabadságharc híre, és miként élték meg ezeket az eseményeket?
– Török Sándor unokabátyám, aki 1948-ban egy magyar–román csetepaté után kiment Magyarországra, 1956 októberében hazalátogatott Salamásra. Október 21-én ment vissza. Nagyon izgult, nehogy lekésse a vonatot. Édesapám szekérrel vitte ki az állomásra. Mondta neki, nehogy lekésse a vonatot, mert különben nem fog tudni idejében Budapestre érni. Miután átment a határon, 23-án kitört a forradalom, s a határt lezárták. Tehát tudta, hogy valami készül Budapesten.
A magyar forradalom és szabadságharc híre futótűzként terjedt. A Szabad Európa Rádió öntötte a híreket, majd a Kossuth Rádió. Én akkor ötödikes voltam. Reggel ujjongva mentünk az iskolába, levegőbe dobáltuk a táskákat. Az iskolában is érződött a forradalmi légkör. A tanárokon is látszott ez a hangulat, nagyon előzékenyek voltak. Előttünk nem kommentálták az eseményeket. Otthon a szülők meg voltak győződve, hogy nagy változások lesznek. Azt is megjósolták, hogy vége a kommunizmusnak. A faluban kevés rádió volt, azok is telepes rádiók. A szomszédunkban Csiki Mátyás bácsinak volt rádiója, a férfiak oda gyűltek össze este híreket hallgatni. Az iskolában mi is, mindenki a maga módján, ahogy hallotta, adta tovább. Jó volt akkor magyarnak lenni. Úgy éreztük, a felnőttek meg voltak győződve arról, hogy egy jobb világ fog ránk virradni. Így teltek a forradalmi napok, mígnem jött a nagy csapás, s a szabadságharcot vérbe fojtották. Még sokáig abban hittünk, hogy a nagy Nyugat segíteni fog. De ez szétfoszlott álom maradt.
Budapesten 1964-ben még jól látszottak 56 nyomai. A Magyar Rádió székházán, és még nagyon sok helyen ott voltak a gépfegyverek nyomai. Ilyen körülmények között látogattuk meg unokabátyámot, Török Sándort 1964. augusztus 15. és szeptember 1. között az öccsével, Török Istvánnal. Budapesti tartózkodásunk idején Sanyi bátyánk által megismertük Szőnyi Gyulát és Cselik Ferencet, akivel együtt voltak bezárva. Elmondták, hogy a volt 56-sok nem hagyják annyiba a megtorlásokat, s addig nem nyugszanak, míg a kommunista rendszert el nem takarítják Magyarországról. Az ottani beszélgetések adtak lendületet hazaérve a szervezkedésre.
Baráti körben elmondtuk, mit láttunk Magyarországon, milyen a hangulat, és jó volna, ha mi is elkezdenénk szervezkedni, ha valami történik, majd tudjunk akcióba lépni. Nagyon naivul fogtuk fel az egész ügyet. Nem is gondoltunk valamilyen következményre. Arra aztán végképp nem, hogy közülünk valaki besúgó lehet. Alig kezdtük el a szervezkedést 1964 szeptemberben, rá két hónapra a Szekuritáté már a nyomunkban volt, s 1965 márciusában hívattak Maroshévizen a szekura. Érdeklődtek, hogy jártam-e Magyarországon, kivel voltam, kivel találkoztam, miről beszélgettünk? Két hét után újra hívattak, akkor már bővebben érdeklődtek, s meg akartak nyugtatni, hogy nem lesz ebből semmi, csak ki akarják vizsgálni a történéseket.
Közben jártam az estit, készültem az érettségire, a felvételire, nem is foglalkoztatott a szervezet. Hiszen csak egyszer találkoztunk a Török Istvánék lakásán István, Zakariás Dezső, Bajkó Pistu, Csatlós Ernő, Hompot Ferenc, Antal Ferenc és jómagam. Nagyjából felvázoltuk, hogy számunkra mik azok a gondok, amiért létrehozzuk a szervezetet, és soroltuk a sérelmeket, amelyek kézenfoghatóak voltak: a magyar iskolák elsorvasztása, a magyar vezetők leváltása, a Magyar Autonóm Tartomány ügye, a kommunista diktatúra felszámolása, figyelemfelkeltés a vegyes házasság ellen, hiszen már akkor jól lehetett érzékelni, hogy a közös házasság az asszimiláció melegágya. Tehát ezek voltak a fő gondolatok, ami ellen próbáltunk tenni valamit.
Később tudtam meg, hogy Török István elmesélte egy alkalommal Kulpinszkinek, Bajkónak és Francz Károlynak, miszerint Sándor bátyja elmondta Budapesten: amikor otthon volt a háború alatt, a fronton eldobált fegyvereket elrejtette Laposbükkön – ez a salamási gazdák által birtokolt nagyobb terület – három egymás melletti fenyőfa tövébe, amelyeket meg lehetne találni. István nem ismerte Laposbükköt, így rám esett a feladat, hogy megmutassam, hol vannak elrejtve a fegyverek.
Egyszer behívattak Maroshévízre kihallgatásra, másnap kellett menni Bukarestbe felvételizni. Megkérdeztem, hogy érdemes-e még elmennem. A szekus tiszt azt mondta: „menj nyugodtan, mert ez úgyis semmiség, gyermekdolog az egész, és nem lesz semmi gond”. Elmentem Bukarestbe, sikerült a felvételim, közben a munkahelyemen beadtam a felmondásom, s készültem vissza. Ez idő alatt pedig otthon segítettem édesapámnak a gazdaságban.
Egy szép augusztusi napon édesapámmal borsóért mentünk a Bányára. Ez a dűlőnek a neve, a hegy gyomrában régen, illetve 1950 és 1989 között ércet, rezet bányásztak itt. Alig raktuk meg a szekeret, s indultunk hazafelé, amikor szembejött a szekus terepjáró Land Rover. Azzal érkeztek, hogy mutassam meg, Török Sándor hova rejtette el a fegyvereket. Te jó ég, gondoltam, ezek meg vannak futva. Sanyi csak elmesélte, mint kalandot, a fegyvereket, de halvány gőzöm nem volt, hová rejthette el azokat, a másik pedig, hogy már több mint húsz éve volt annak.
Kivittek Laposbükkre, ahol volt egy másfél holdas kaszálónk, amit a kollektivizáláskor Ditróhoz csatoltak, és több mint hat éve nem jártunk arra. Attól féltem, nehogy olyan helyre vigyem őket, ahol tényleg valamit kapnak. Rámutattam a szomszéd dűlőre, ahol volt három fenyő, gondoltam, felásatom a környékét. Munkaadó lettem a szekusoknak… Körbeásták a fenyőket, de nem találtak semmit. Nem messze állott még három fenyő, nem-e ott van..? Ott is körülásták, tovább még egy helyen. A végén jól körülnéztek, és rájöttek, hogy mindenhol három fenyő állott. Már a vacsoracsillag is megjelent, amikor egy nagyot káromkodtak, és befejezték az ásást. A végén saját magukot röhögték. Szerencsére, nem kerültek elő a fegyverek.
– Tényleg szándékukban állt fegyvert szerezni?
– Kulpinszki Pityu Turnu Măgurelén volt katona. Állítása szerint egy lőszerraktárnál teljesített szolgálatot. Azt mondta, hogy ismeri ott a járást. De ezt csak mint fegyverszerzési lehetőséget említette. Ennyi volt az egész. Ezek a beszélgetések azonban nagyon hamar a Szekuritáté tudomására jutottak.
– Hogyan lettek 56-sok, vagyis hozták kapcsolatba a forradalmi történésekkel?
– A vád szerint a magyarországi látogatásunk során olyan magyar ellenséges irredenta elemekkel vettük fel a kapcsolatot, akik részt vettek a magyar ellenforradalomban. Az utasításaik alapján olyan ellenforradalmi irredenta szervezetet hoztunk létre, amely célul tűzte ki a román demokratikus rendszer erőszakkal való megdöntését, valamint Erdély Magyarországhoz csatolását. Aztán a vádiratból kitűnik, hogy románellenesek voltunk, megrögzött irredenták, és terveztük a kommunista pártszékházak, rendőrségek felrobbantását. Agitáltunk a fiatalság körében a vegyes házasság ellen. Ez igaz. De a körítés a vádiratban annyira gazdag volt, hogy akár életfogytiglanit is kaphattam volna.
Letartóztatásunk után elterjedt a hír, hogy augusztus 23-án, Marosvásárhelyen a dísztribünt készültünk felrobbantani. De még letartóztatásunk előtt Galócáson, a gyárban történtek szabotázsakciók, összetörtek egy nagy értékű présgépet (azon dolgoztam felmondásom előtt) és egy faaprítót. Az összetört gépek fényképei megtalálhatók a peranyagban. A kihallgatások során rengeteget nyaggattak ez iránt, de nem tudtam semmit a dologról, hisz már felmondtam Galócáson, és Bukarestben voltam. A végén az ügy nem került be a peranyagba, mint végrehajtott szabotázs, de a képek ott maradtak. Mindezt akkor tudtam meg, amikor sikerült megtekintenem a dossziémot.
A forradalom után megjelent az úgynevezett Fehér könyv, amelynek az volt a címe, hogy Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése. Ez abban az időben szinte minden családi könyvtárban megtalálható volt. Adtuk kézről kézre, s olvastuk. A szekusok pedig azt derítették ki, mi azért olvastuk, tanulmányoztuk és terjesztettük egymás között a könyvet, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat, mint a magyar „ellenforradalmárok”.
– Amikor elkezdték a szervezkedést, és letartóztatták önöket, az 56-os elítéltek már szabadultak a börtönökből. Tudhattak arról, hogy mivel jár a börtön. Ilyen körülmények között sem féltek attól, hogy esetleg hasonló sorsra juthatnak?
– Például nekem személy szerint tudomásom volt a sepsiszentgyörgyi koszorúzókról, a SZIT-esekről. Ott voltak az EMISZ-esek (Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége), akkor létezett még egy román marosvásárhelyi szervezet, a Faliboga-csoport, amelynek a vádlottjai között egy falumbeli iskolaigazgató is volt.
Egyik reggel mentünk iskolába, és láttuk, hogy egy nagy plakát van a kultúrotthon oldalára kiragasztva. Többek között az állt rajta, hogy: „Magyar testvérek, tartsatok ki, ne féljetek, mert jönnek az amerikaiak.” Az egyik tanárnő meglátta a plakátot, levette, s amikor elolvasta, hogy mi van rajta, összegyűrte, majd bedobta a kályhába. Az is lehet, hogy provokációnak szánták, és ha nem így tesz a tanárnő, akár bezárhatták volna. Az unokabátyámot Csiki Andrásnak hívták (édesanyámnak első unokatestvére), a marosvásárhelyi szekun tartották, és kínozták egy évig, de nem tudták rábizonyítani, hogy ő írta, illetve ragasztotta ki a plakátot.
Volt még egy rokonom Csiki Vince bácsi, a kicsi magyar időben jegyző volt, őt is sokáig zaklatták a szekusok. Nemes Gézát pedig kényszermunkára vitték a békási vízi erőműhöz több mint két évre, minden formaság nélkül.
Tisztában voltunk tehát azzal, hogy a szervezkedésnek nagyon súlyos következményei lehetnek, mint ahogyan aztán lettek is, de mindez nem tántorított el bennünket.
– Tehát a Szekuritáté tudomást szerzett arról, hogy szervezkednek…
– Amikor a Szekuritáté tudomására jutott a dolog, kezdtek behívni kihallgatásra. Maroshévíz volt a rajoni központ, ezért oda kellett menni. Nyilatkozatot kellett írni, vagy a vallató tiszt jegyezte le, amit mondtam. Közölte, úgysem lesz semmi, csak tudni akarják, hogy mégis mit akartunk. Engem mindig Fábián Márton hallgatott ki. Az igazság az, nem történt annál több, minthogy elkezdtük a szervezkedést. Amikor észrevettük, hogy a Szekuritáté a nyomunkban van, abbahagytuk, és nem foglalkoztunk többet az egésszel. Na, de ők ezt mindenáron fel akarták göngyölíteni, s a végén mind a Szekuritátén kötöttünk ki.
– Mit lehet tudni Fábián Mártonról?
– Marosvásárhelyen szekuritátés kihallgató tiszt volt, többen is jártak onnan Maroshévízre. Már jól bedresszírozott, minden hájjal megkent százados volt 1965-ben. Úgy tudom, a mi büntető ügyünket elintézve ezredesi rangra emelték. Tófalvi Zoltán kutató szerint korondi születésű volt.
– A sikeres felvételi után elment Bukarestbe.
– Igen, 65 októberében elmentem Bukarestbe. Akkor úgy volt, hogy tizenkettedikben nem vittek el katonának, ha leérettségizel, és sikerül a felvételid az egyetemre. Nekem sikerült az érettségim és a felvételim is, így aztán elkerültem Bukarestbe. Csatlós Ernőt elvitték katonának Temesvárra a határőrökhöz. Ő volt a legjobb barátom, nagyon jól megértettük egymást. Amikor ő elment katonának, úgy nem is foglalkoztunk többet a szervezkedéssel. Másrészt tudtuk, hogy a Szekuritáté a nyomunkban van. Kihallgattak bennünket, de ezzel látszólag minden abbamaradt. Titokban azonban a letartóztatásunkat készítették elő.
– Bukarestben milyen szakra felvételizett?
– Elektromechanika szakon voltam. Azelőtt két évvel indult a kar a Román Vasúttársaság (CFR) keretén belül. Ekkor kezdődött a román vasutak villamosítása.
– Mikor és hogyan történt a letartóztatás?
– Éppen órán voltam 1965. november 15-én, hétfőn reggel, amikor bejött a titkárnő, és hallottam, hogy a nevemet említi a tanárnak. Felállított, és azt mondta: „Török, mergi până la cancelarie”. (Török, menjen a titkárságra). Kecseti Pali kollégám ült az ablak mellett, én pedig kívül. Amikor felszólítottak, hogy menjek a titkárságra, akkor Pali azt mondta: „Na, komám, téged megbasztak!” Így! Ez azért is érdekes, mert ezzel a fiúval nagyon jó barátságban voltunk. Amikor azonban a Szekuritáté nyomozni kezdett utánunk, kerülni kezdte a társaságomat. Én beszéltem neki a szervezetről, de végig titkoltam, hogy Palinak bármit is mondtam volna. Úgy látszik, a Szekuritáté már korábban behálózta, és tudta, hogy le fognak tartóztatni.
Az első emeletről lementem a földszintre, benyitottam, s egy teljesen idegent láttam az asztalnál. Azt kérdezte: ki vagyok? Mondom. De ki sem tudtam mondani a nevem, hátulról megszólalt egy erős hang: „Ce ai în buzunare?” (Mi van a zsebeidben?) Nem volt időm válaszolni, mert hátulról két személy, akiket nem vettem észre, amikor benyitottam, máris átkutatták a zsebeimet. Zsebkendő, holmi apróság, ami az egyik markában elfért. Pár rutinkérdés következett. „Ismerem-e Török Sándort és Szőnyi Gyulát?” Igen. Akkor tudatta a velem szemben álló, hogy velük kell tartanom bizonyos dolgok tisztázása miatt. Semmi jelét nem mutatták annak, hogy le akarnak tartóztatni. Semmilyen igazolványt nem mutattak fel, hogy ők micsodák, kicsodák, a viselkedésük azonban elárulta azt.
Bukarestben a triázsban (vasúti pályaudvar) egy első osztályú vagont béreltek ki, ott volt a szállásunk, mivel a bentlakás nem készült el az évadkezdésre. Kecseti Palival voltunk egy szobában, azaz egy fülkében. Elvettem a bőröndömet a holmiimmal, de az azelőtt két nappal kapott csomagomat, amit Clarita nénémtől kaptam, és alig ettem valamit belőle, az ott maradt. Visszamentünk a Grivița Roșie utcára a Sf. Vineri Mari temetővel szemben, ott volt az egyetemépület, ahol az órákot tartották, s ahonnan kikísértek. Az útszélen egy nagy fekete Volga várt, beültettek középre, s elindultunk. Te jó ég, a fekete autó! – futott át az agyamon. Gyermekkoromban azzal ijesztgettek, hogy ne menj ki az útra, mert elvisz a fekete autó. Az elmondások szerint András és Vince bácsit is a fekete autó vitte el.
– Kecseti biztosan adott át információkat a Szekuritáténak?
– Szerintem igen, de már túltettem magam a dolgon. Amit egy adott pillanatban felróttam volna neki, hogy azért szólhatott volna: vigyázz, mert baj van. Miután hazajöttem, meglátogatott, s elbeszélgettünk. Akkor elmondta nekem, hogy Borszékre vitték kihallgatásra. Elhiszem, hogy megijesztették, és valamit ígértek neki. Na, de nem volt nehéz dolguk a szekusoknak feltárni az ügyünket, mert többen is voltak, akik bedolgoztak.
Miután a CNSAS-tól (a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács) sikerült kikérnem a dossziémat 2002. július 29-én, abból kiderül, hogy ki jelentett elsőnek: Antal Ferenc kétgyermekes apuka. Én nagyon sajnáltam őt, meg voltam győződve, hogy letartóztatták, s a kihallgatások során próbáltam védeni. Mire Fábián egy adott pillanatban azt mondta: „Faszi, te ne foglalkozz mással, védd a saját bőröd”. A jelentését, amelyben leírja, hogy mit tud a szervezetről, így fejezi be. Románra fordítva: „Toate faptele declarate de mine mai sus, eu le-am adus la cunoştința organelor de securitate la timpul potrivit. Aláírás: Antal Francisc”. („A fentiekben általam elmondott valamennyi tényt a megfelelő időben a Szekuritaté szerveinek a tudomására hoztam.”) De visszatekintve az időben, Antal Ferenchez több hasonló gerinctelen hernyó tűnik fel, akik terhelő vallomást tettek, köztük olyan is, akit nem ismertem. Ilyen időket éltünk…
Halász Jóska és Gegő Béla nem volt tagja a szervezetnek. A szekun azt vallották, hogy tudnak a szervezetről. A tárgyaláson Sitaru, a bíró rákérdezett Gegőre, hogy mit akartak Törökék? Azt válaszolta: Erdélyt Romániához akarták csatolni. Erre nagy röhej a teremben. Gegő magyarul mondta, de a fordító már másképp fordította.
– Végül hány embert tartóztattak le, és kik voltak ők?
– Tizenkettőt. A fővádlott én voltam. Rajtam kívül akiket elítéltek: Bajkó István (született: Maroshévíz, 1939), Csatlós Jenő (sz. Galócás, 1944), Honpot Ferenc (sz. Salamás, 1941), Halász József (sz. Galócás, 1946), Francz Károly (sz. Galócás, 1941), Gegő Béla (sz. Galócás, 1939), Kulpinszki István (sz. Galócás, 1939), Mezei Árpád (sz. Gyergyóhodos, 1939), Mózes Károly (Sáromberke, 1941), Török István (sz. Salamás, 1939), Török József (sz. Salamás, 1944), Zakariás Dezső (sz. Salamás, 1944). Így ebben a formában sosem találkoztunk, csak a tárgyaláson.
Hogy pontosan hány embert hurcoltak meg, azt csak megbecsülni tudjuk. Akikkel egyszer valamilyen kapcsolatban álltunk, azokat mind meghurcolta a Szekuritáté. Előfordultak olyan esetek, hogy három-négy személynek ugyanaz volt a neve, és akkor mindegyiküket behívták kihallgatásra. Mindenképpen bizonyítani akarták, hogy biztosan tudnak a dologról, csak nem akarják elmondani. Tehát ilyen kellemetlen helyzetekkel is szembesültünk. Például mondok egy nevet: Honpot Imre, aki az unokatestvéremnél, Török Istvánéknál lakott egy ideig. Honpot Imréből azonban három is volt a környéken, és csak amikor hazajöttem a börtönből, tudtam meg, hogy mindhármukat behívták a Szekuritátéra. Ez kitűnik a dossziémból is. Ebből jól látszik, hogy milyen sok embert hurcoltak meg. Tehát nagyon kiterjedt a meghurcoltatás. Fábián Márton elmondta nekem, hogy nekik mindenről tudniuk kell: kivel és hol voltunk, mit csináltunk stb., hogy nagytakarítást tudjanak végezni.
– Mi következett ezek után?
– A letartóztatások során nem tudtunk egymásról, hogy ki merre van. A társaság egyik részét 1965. november 13–14-én, engem pedig 15-én tartóztattak le. November 14-én tartóztatták le Csatlóst. Őt a katonaságtól, Temesvárról hozták Bukarestbe, a szekun töltött egy éjszakát. Reggel letartóztattak engem is, és onnan együtt vittek minket Marosvásárhelyre. Egy nagy fekete Volgával voltak. Bevittek a Szekuritátéra, a hírhedt Malmaisonba. Akkor lepődtem meg igazán, amikor megálltunk egy hatalmas betonkerítés, fölötte befelé hajló drótháló, és egy nagy vaskapu előtt. Egy katona őrködött a fal fölött három méterre található őrtoronyban. Egyszer csak kinyílt a kapu, a fekete Volga behajtott az udvarra, megint kinyílt egy vaskapu, még beljebb mentünk. Leszállítottak, s bevittek egy alagsori pincébe, ahol ismét tüzetesen megmotoztak, és elvették a csomagomat. Azt ellenőrizték, hogy valóban én vagyok-e az, akit keresnek. Ezek után közölték, hogy menjek el vécére, ha szükséges, mert hosszú útra indulunk, és útközben nem állnak meg. Annyit még mondtak, hogy vigyázzak, mert valaki még jön velünk, nem szabad oldalra fordulni, s beszélni. Elintéztem a dolgom, kivezettek a hátsó udvarra ugyancsak egy nagy vaskapun keresztül, majd beültettek egy orosz GAZ-ba, dzsipbe. Az egyik félig súgva figyelmeztetett: itt van Csatlós is, nehogy szóljak neki valamit, mert nem szabad, s ne adjak okot arra, hogy valami nézeteltérés legyen, mert a főnök egy nagyon durva ember, bármire képes.
Nem mondták meg, hová visznek, sem azt, hogy merre megyünk. Civilben voltak, de mindkettőnél volt fegyver. Beültem, s hát valóban hozták Csatlóst, katonaruhában volt. Köszöntem Ernőnek, még akkor is, ha meg volt tiltva. Azzal elindultunk. Segesvárhoz közeledve már kezdett szürkülni. Aztán megérkeztünk Marosvásárhelyre. Itt arra lettem figyelmes, hogy egy sorompó előtt megáll a kocsi. A sorompó felnyílt, aztán behajtottunk az udvarra. Csatlóst hamarabb kiszállították, és bevitték. Ugye, neki nem volt csomagja, csak a katonaruhája. Ezek után engem is bevittek. Újból átkutattak, megmotoztak, majd engem is a cellába vezettek. Tehát így történt a letartóztatásom 1965. november 15-én.
FOLYTATJUK
