Ez így mind igaz, csak ennyi év elteltével be kell látnunk, hogy a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Csak éppen mint az orvos, amely egyelőre egy tünetet lát és annak alapján állít fel diagnózist, mi is hasonlóképpen jártunk el, és azóta is döbbenten pislogunk, amikor újabb és újabb tünetek jelentkeznek, és mindegyik módosítja a világunk állapotára vonatkozó munkahipotézist.
Magában a terrortámadásban a legsokkolóbb nem az ártatlan áldozatok száma volt, hanem az, hogy gyakorlatilag a világ szeme láttára, élő adásban ment végig, és valamennyire az is, hogy néhány elszánt tömeggyilkos látványosan kijátszodta a világ vezető katonai és gazdasági hatalmának minden éberségét. Ott és akkor csaknem háromezer ember vesztette életét, és bár eszem ágában sincs ezt lekicsinyleni, vagy relativizálni (de a világ reakcióját igen!), hadd jegyezzem meg, hogy az Egyesült Államokban azóta is évente átlagosan ennyi gyermek esik áldozatul lőfegyverekkel elkövetett bűncselekményeknek. Csupán az iskolai lövöldözések közel nyolcszáz gyermek életét követelték az elmúlt negyedszázadban.
Világunkban nagyon sok gaztettnek, gyilkosságnak a megítélése azon múlik, hogy ki öl kicsodát, és ki látja. Kevesebb mint egy évtizeddel szeptember tizenegy előtt zaljott le a ruandai népirtás. Több mint félmillió ártatlan embert mészároltak le, de mind az elkövetők, mind az áldozatok afrikaiak voltak, az egész tragédia annak a kontinensnek egy olyan zugában történt, amelyet az átlagos nyugati polgár meg sem talál a térképen. Akik világgá kürtölhették volna, úgy döntöttek, hogy nem igazán volt hírértéke és még szomorúbb az, hogy nem tévedtek, Európában, Amerikában kevés könnyet ejtettek miatta.
Szeretjük az Egyesült Államok lakosságát gúnyolni elszigetelt gondolkodásmódjuk miatt, és alapvetően nem tévedünk: egy viszonylag szűk, műveltebb és nyitottabb réteget leszámítva az átlagos amerikainak fogalma sincs mi zajlik az ország határain kívül, nem fogják megtalálni az európai országokat a térképen és a beléjük sulykolt lenézésen, lesajnáláson kívül semmit sem tudnak róluk.
Pontosan így viszonyulunk mi is Afrikához, kultúránkban az egész egy különösebb jelentőséggel nem bíró, szegény, nyomorgó, primitív fekete massza – tehát ha szabad kérnem, csak halkan röhögjük ki a tudatlan Amerikát, mert lehet, hogy visszanevet ránk a tükör.
Már ez is jelzi, hogy mennyire rétegezett és sokirányú dologról kell igazán beszélnünk, amikor világok harcáról, kultúrháborúkról beszélünk.
Szeptember tizenegy ennek csupán az első brutális tünete volt, ma már tudjuk, hogy nem csupán kétféle gondolkodás áll szemben, hanem sokkal több. A táborok, a szempontok között hatalmas átfedések vannak, a határaik elmosódottak, céljaik gyakran kifürkészhetetlenek és ami talán a legfontosabb: nincs idő megérteni azokat. Mire tennénk pár lépést annak érdekében, már újra átrendeződött a teljes globális sakktábla.
Itt van a lényeg: ami 2001 szeptemberében elkezdődött és azóta is egyre kuszábban zajlik, a sok értelmetlen háború, amelyben az anyagi érdekek mögé egyre átlátszóbban próbálnak legitim indokokat magyarázni, a kudarcba fulladt hadjáratok, a más országok belügyeibe belenyúlás könyökig, területi követelések, vámháborúk, a fasisztoid bunkó autokraták, teokraták, a vallási és ideológiai hőbörgők és gaztetteik, egytől egyig olyan folyamatosan gyorsuló és átláthatatlan információs forradalom következményei, amelynek érzésem szerint még csak az elején tartunk.
Az internet, a közösségi média, a mindenféle ellenőrzés alól elszabadult híráradat s a vele járó manipulálás minden igyekezetünk ellenére csak még durvább lesz, még érthetetlenebb. A magát tájékozottnak gondoló politikus, vagy szakértő semmivel sem több eséllyel igazodhat el benne, mint a hobbiból kommentelő, magát ugyanúgy egyedül okosnak gondoló fotelnindzsa.
Egyéni kérdésünk, hogy miképpen maradhatunk emberek ebben a szeptember tizenegy óta egyre érthetetlenebb világban, csak egyéni és alkalmi módon lesz megválaszolható. Csupán erre törekedhetünk.
