– Mesélne egy kicsit magáról? Mivel foglalkozik, és hogyan került Kolozsvárra?
– Hivatásos zenész vagyok, Mexikóvárosban hangmérnökként és zenei producerként is dolgoztam. Körülbelül öt és féle éve élek Kolozsváron, a feleségem konstancai. A városban körülbelül két és fél éve alakult meg a Son de Napoca nevű zenekarunk. Tagjaink között van ecuadori, guatemalai, mexikói, magyarországi, romániai is. A banda nevének kettős jelentése van. A spanyolban a son jelenthet dalt, például a son cubano kubai zeneként fordítható. Ugyanakkor, a spanyol son de kifejezés kontextustól függően azt is jelentheti, hogy „onnan származnak.”
– Miért éppen Kolozsvárt választotta új otthonául?
– Miután eldöntöttük, hogy elköltözünk Mexikóvárosból, szembejött velem Emil Boc polgármester egyik videója, amelyben Kolozsvárt mutatta be igazi kozmopolita helyként jellemezve a várost. Nagyon megtetszett, amit láttam ebben a videóban, rögtön mondtam: ide szeretnék költözni.
Kolozsvárra érkezve az első dolgom az volt, hogy felhívtam a mexikói tiszteletbeli konzulátust, hiszen senkit nem ismertem itt. Így kerültem kapcsolatba Dorin Zăgreanneal, Mexikó tiszteletbeli konzuljával Kolozsváron, aki azóta az egyik legjobb barátom lett. Igyekszem segíteni neki a kulturális és művészeti programokban, olykor tolmácsként is közreműködöm rendezvényeken.
– Kolozsváron a magyar közösség többnyire november 1-jén, mindenszentek napján emlékezik meg az elhunytakról. Ilyenkor kimegyünk a temetőbe, virágot viszünk a sírokra, gyertyát gyújtunk. A hangulat általában csendes és meghitt, sokak számára szomorú. Önök, ha jól tudom, másképp ünneplik a halottak napját Mexikóban…
– Valóban, nálunk a halottak napja teljesen más hangulatú. A Día de Muertos alkalmával az elhunytak emlékét ünnepeljük: a szép, örömteli dolgokra gondolunk vissza, a velük együtt töltött időkből. A legfontosabb hagyomány ezen a napon az úgynevezett ofrenda felállítása. Ez lényegében egy feldíszített oltár, amelyet elhunyt szeretteinknek állítunk otthonainkban, és bizonyos helyeken a temetőkben is. Úgy tartjuk ugyanis, hogy az elhunytak lelkei ezekben a napokban visszatérnek az élők közé, hogy újra együtt lehessenek családtagjaikkal. Az oltár alsó része olyan, mint egy szépen megterített asztal: kitesszük rá mindazt, amit az élők sorából eltávozottak életükben kedveltek. Ha valaki szerette a tequilát, a mezcalt vagy a sört, azt helyezzük az oltárra. Ételeket, kenyeret, gyümölcsöket, és az elhunytnak kedves tárgyakat is teszünk rá.
A családok gyakran nagy mennyiségű ételt készítenek az elhunytaknak. A hagyomány szerint először ők fogyasztanak belőle, mi pedig később, halottak napja után osztozunk az ételen. Ez is a velük való közösséget jelképezi.
A hagyomány szerint tehát halottak napján szeretteink ismét velünk vannak. Elképzeljük, hogy velünk esznek és isznak, mi pedig együtt ünnepelünk velük. Beszélgetünk róluk, felidézzük az emlékeinket. Nem a veszteségre, hanem az együtt töltött időkre gondolunk.
Az ofrendán mindenképpen szerepelniük kell az elhunytak fényképeinek. Ma már digitális fotókat is használunk. Gyakori, hogy a család összegyűjti az elhunyt rokonok képeit, és kis vetítést állítanak össze belőlük.
Kolozsváron is minden évben készítünk ofrendát. Akik itt élünk, mexikóiak, megosztjuk egymással az oltárainkról készült fotóinkat – mindenki a maga módján, de életben tartja ezt a hagyományt.
– Mi a temetőkre többnyire krizantémot viszünk. Önök milyen virágot használnak az oltárok díszítésére?
– A legfontosabb a cempazúchitl, egy élénk narancssárga virág. A neve a náhuatl nyelvből származik, amelyet az aztékok beszéltek. Ez a virág a halottak napjának egyik legismertebb jelképe. A Coco című animációs filmben is feltűnik: a díszletekben rengeteg ilyen virág szerepel.
Mexikóban ilyenkor a temetők is megtelnek vele. Ugyanakkor, fontos eleme a halottak napi szertartásoknak a copal is – ez egy aromás gyanta, amelyet elégetnek, és jellegzetes illatú füstje betölti a teret. Tisztító, szakrális szerepet tulajdonítunk neki.
– A temetőket is felkeresik ezen a napon?
– Természetesen. A temetők ilyenkor megtelnek élettel. A sírkertek mellett is lehet ételt és italt vásárolni, a síroknál pedig összegyűlnek a családok. Beszélgetnek, felidézik az elhunytak emlékét, elmesélik nekik, mi történt azóta, hogy elmentek. Nem egyszerűen megemlékezünk róluk, hanem jelképesen újra együtt töltjük velük ezt az időt.
– Mikor kezdődnek a megemlékező ünnepségek?
– A halottak napját november 1-jén és 2-án ünnepeljük, de az előkészületek már október 31-én elkezdődnek. A legelső nap hagyományosan azoké, akik gyermekkorban hunytak el. A hiedelem szerint a gyermekek lelkei október 31-ről november 1-jére virradóra térnek vissza az élők közé, míg a felnőtt elhunytakra legtöbb helyen november 2-án emlékeznek. A gyermekek oltáraira többnyire játékokat, édességeket és olyan dolgokat helyeznek, amelyeket szerettek. Az édességek közül jellegzetesek a cukorkoponyák, az úgynevezett calaveriták. A következő nap aztán a felnőttként elhunytakról szól.
Mexikóvárosban nagy felvonulást rendeznek; az egész ünnepnek rendkívül különleges hangulata van, és nagyon látványos. Őszintén mondom: aki Mexikóba szeretne látogatni, a halottak napja az egyik legjobb időszak erre.
– Milyen vallási, kulturális hagyományokra épülnek a halottak napi szokások?
–Az aztékok hitvilágában a halál utáni lét egyfajta utazásként jelent meg. A lelkeknek különböző állomásokon kellett áthaladniuk, amíg a halottak birodalmából, a Mictlanból eljutottak az Omeyocanba, a mennyei szférába. A túlvilágba vezető úton az azték hiedelem szerint egy kutya vezette a lelkeket. Útjuk során különböző nehézségekkel kellett szembenézniük. Úgy is elképzelhetjük ezt a különös utazást, mint egy videójátékot, amelyben egymást követik a különböző szintek: az egyik helyen erős széllel, repülő késekkel, máshol veszélyes esőzéssel, és más akadályokkal kellett az elhunytak lelkeinek megküzdeniük. Ha jobban belegondolok, az Isteni színjátékhoz is hasonlíthatjuk ezt a vándorlást.
Az Omeyocannak is több szintje volt – ezt a dimenziót a magasabb rendű, mennyei lét egyik formájaként lehet elképzelni. Azok, akik harcosként haltak meg, az azték hiedelem szerint közvetlenül ide kerülhettek, akárcsak a szülés közben elhunyt nők, akiket szintén a harcosokhoz hasonlóknak tekintettek.
A Coco című animációs filmben egyébként ennek a hiedelemvilágnak több eleme is megjelenik. A történetben szereplő kutya például az azték mitológiában fontos szerepet játszó xoloitzcuintle, egy mexikói kutyafajta megfelelője: ő vezeti a lelkeket az útjukon.
A hagyomány másik fontos a mindenszentek ünnepe, a Todos los Santos. A spanyol hódítással és a katolikus vallás elterjedésével az ősi hagyományok és a keresztény szokások összefonódtak.
– Az országban élő más őslakos közösségek, például a maják, ugyanezt a hagyományt követik?
– A maja népeknek saját vallási rendszerük és istenviláguk volt. Bizonyos legendák, és istenségek hasonlóak voltak az aztékokéhoz, csak más neveken ismerték őket – akárcsak a görög és a római mitológiában. A halottak napja azonban mára egész Mexikóban elterjedt kulturális hagyománnyá vált. A katolikus vallást az ország különböző részein élő közösségek is átvették és saját szokásaikkal ötvözték.
– Vannak kifejezetten a halottak napjához kapcsolódó dalok is?
– Igen, több ilyen dalunk van. Az egyik legismertebb a La Llorona, amely a Coco című filmben is elhangzik. Ez egy különleges, melankolikus hangulatú dal, amelyet gyakran hallani a halottak napjához kapcsolódó rendezvényeken.
A hagyományos mexikói zenének egyébként fontos szerepe van a halottak napján – a családok, esetleg az általuk megfogadott zenészek olyan dalokat énekelnek, játszanak, amelyeket az elhunytak kedveltek.
– Kulturális identitását tekintve, ön hogyan határozná meg magát?
– A családom többségében maja származású, de vannak purépecha és más eredetű rokonaink is. Ha az identitásomról kérdez, elsősorban mexikóinak tartom magam. Mexikóban nagyon sokféle ember él, köztük különböző őslakos közösségek leszármazottai, de mindannyian mexikóiak vagyunk. Identitásunknak meghatározó része a spanyol örökség is. A vezetékneveink, a nyelvünk és a vallási hagyományaink jelentős része Spanyolországból származik, miközben az őslakos népek kultúrája szintén meghatározó. Az elmúlt évszázadok alatt ezek a kulturális, történelmi hagyományok összekapcsolódtak, és létrehozták a mai mexikói kultúrát.
Meggyőződésem, hogy büszkének kell lennünk mindkét örökségünkre: a maja és azték őseinkre, de a spanyol gyökereinkre is. Ez a kulturális keveredés tesz bennünket azzá, akik vagyunk.

