Interjú Haáz Sándorral, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia karnagyával
– Meséljen röviden a turnéról, illetve mennyire nehéz meggyőzni a gyermekeket, de főleg a szülőket, hogy elengedjék csemetéiket ilyen hosszú kiszállásra?
– Először is a turné témájául azért választottuk a Hunyadi János évet, mert lenyűgözött minket a Hunyadiról készült tízrészes magyar sorozat, és elhatároztuk, hogy a Hunyadi nyomában meglátogatjuk azokat az emlékhelyeket, ahol csatát nyert vagy vesztett, híres békekötései voltak, szövetségeseket talált, vagy éppen ellenségekre bukkant. A gyermekek megismerkedhetnek Nándorfehérvárral, felidézzük Dugovics Titusz és a harangszó történetét, ami a kisebbek számára mind nagyon izgalmas témák. Nem ma kezdtünk el utazni, tehát a gyermekek szülei már a filiturnékon szocializálódtak, sőt, nem egy házasság köszönhető gyermekfilis felkészülési időszaknak vagy turnénak. Úgyhogy a gyermekek is pont olyan nagy lelkesedéssel, izgalommal várják ezeket az alkalmakat, mint egykor a szüleik. Ennek egyik legfontosabb sarokköve a naplóírás, ami régi hagyomány. Harminc év után kezdtünk ráeszmélni, hogy a naplók kincset érnek, mert az anya naplója a gyermekét közel viszi nemcsak a filihez, de az anyához, a családhoz, az európai városokhoz, illetve az ott megtörtént filis kalandokhoz. Igaz, a nagyobbak már telefonba jegyzik le az élményeiket, de így is fontos marad ez a tevékenység.
– Hogy érezték magukat Bukarestben?
Átjött, hogy nagyon szeret minket itt is a közönség. Fontos volt, hogy román énekeket megtanuljanak a gyermekek, mert annak idején mi is tanultunk. Igaz, hogy akkor kommunista korszakbeli vonalas dolgok is voltak, de értékes román népdalokat is elsajátítottunk. Úgy érzem, hogy a mostani gyermekeknek is kell kapniuk egy alapot a román énekkultúrából, hiszen nem élhetnek párhuzamos világban. Igaz, hogy mi elszigetelten, Székelyföld közepén vagyunk, ezért nem nagyon hallunk román beszédet, de legalább az énekszövegek mentén legyenek képesek felfogni a román népzene és éneklés érzéseit. A román közönség áhítattal szemlélte, ahogyan a gyermekek felfedezik a román énekek értékét, és úgy érzem, értékelték, mert ellátogattak másnap a falumúzeumba is a koncertünkre. A tizenegynapos turnénk egyik csúcspontja volt a bukaresti vendégszereplés.
– Negyvennégy éve vezeti a Gyermekfilit, nemrég nyugdíjazták, meddig fogja tudni végezni ezt a munkát?
Erre a kérdésre vagy ötven mondattal válaszolok, vagy kurtán letudom azzal, hogy annyira feldoppingol és megtölt adrenalinnal ezeknek a gyermekeknek a lelkesedése, valamint a jelenléte, hogy szamárság lenne most abbahagyni. Viszont tény, hogy elküldtek nyugdíjba, hiszen a 71. évemet taposom, ami azt jelenti, hogy kicsit pályán kívülre kerültem. Jobb lenne, ha ezt a munkát olyan tanár végezné, aki az iskolában is tanít, mert a gyermekek komolyabban vesznek egy tanárt, mint egy nyugdíjast. De a negyvennyolc éves tanári pályámnak, illetve a negyvennégy éves karnagyi tevékenységemnek köszönhetően sikerült kialakítani olyan tekintélyt, amelynek köszönhetően még tudom folytatni ezt a munkát, és a gyermekek hallgatnak rám. Továbbra is azt látom, van igény a település részéről, hogy működjön a Gyermekfili, a szülők nyáron még a szabadságukat is alárendelik a nyári turnéknak. Büszke vagyok a hatvanas évekre, apámékra és arra a szellemi, zenei és népi hagyatékra, amit tőlük kaptam. Én is olyan szellemben nevelem ezeket a gyermekeket, mint amilyenben az én szüleim és nagyszüleim neveltek engem, még akkor is, ha a mai internetes világban ez nem könnyű. A mostani gyermekeknek is meg akarom adni azokat a kulturális lehetőségeket, amelyeket mi is megkaptunk, ezért merem remélni, hogy belőlük is vagány felnőttek lesznek. Isten adja, hogy így legyen!
