A tudomány és a fikció mezsgyéjén
A tudományos és a szépirodalomhoz szükséges kutatás között egyensúlyozni nem egyszerű. A Meghalni szabad bemutatóján Tompa Andrea elárulta: 2008-ban kutatta először a Janovics-kéziratot, amely az EME archívumában található. Aztán az élet másképp rendezte a dolgokat, és az ott megszerzett tudást fikciós műveibe illesztette bele. Elmondása szerint ugyanazzal a témával szépíróként és tudósként is foglalkozni bonyolult mutatvány, mintha az ember kötéltánc közben ebédet is főzne. Fikcióírás esetében, Tompa Andrea megélése szerint, fennáll a veszély, hogy az ember megírja a regényt, és már nem érdekli a téma annyira, hogy tovább és mélyebben kutassa tudományos megközelítésből. Janovics Jenő életútjával, történetével azonban nem ez történt. Bár a Sokszor nem halunk meg és a Fejtől s lábtól című regényeiben felbukkan a legendás színházcsináló alakja és életének bizonyos momentumai, Tompa szerint Janovics időről időre előbújik a szekrényből és mindig van még valami mondanivalója, így nem lehetett a témát elfelejteni.
A színháztörténet, színháztudomány, egyáltalán, művészetek területén kutatni önmagában kihívás. Biró Annamária kérdésére, hogy milyen módszerekkel lehet ezt az anyagot kutatni, Tompa Andrea több megközelítést is adott: a Hamlet-szerep kérdését Erving Goffman Az én bemutatása a mindennapi életben című szociológiai tanulmánya alapján értelmezte, amely szociológiailag közelít a kérdéshez. Ugyanakkor a Janovics-történetek megértésében az emlékezetpolitika kutatása és a társadalomtörténet is benne van.
Sokszorosan kisebbségben
Janovics Jenő kétszer is kisebbségi helyzetbe került élete során: először 1919-ben magyarként, amikor a román államhatalommal huzakodik magyar színházigazgatóként a Nemzeti Színház ügyében, majd 1940-től, amikor, saját szavaival élve, zsidónak tekintendő lett. 1919-ben, mivel impériumváltásra azelőtt nem volt példa, Janovics Hamlet figurájába kapaszkodott és a hamleti utat járta be: egy szerep, amelyet ő nem kért, mégis megkapott és el kellett játszania, ha tetszik, ha nem. 1940-ben, a második bécsi döntés értelmében Kolozsvár újra magyar közigazgatás alá kerül, 1941-ben szimbolikusan a Hamlettel nyit a Nemzeti Színház. Egyfajta folytatásként is értelmezhető a gesztus, hiszen az 1919-es előadás megszakadt, miután a Hamletet játszó Janovics a Lenni, vagy nem lenni? monológ első sorát elmondta. Többet nem mondhatott. Ahogy Tompa Andrea fogalmaz a kötetben: magyarságával mélyen azonosult, zsidóságával kevésbé. 17 évesen kikeresztelkedett, nem gyakorolta a vallást. Tehát a kisebbségi szerepeket nem kérte, az egyikkel mégis tudott azonosulni, a másikat „ráhúzták”.
Variációk Hamletre
1919-ben, amikor az emberek feje fölött államot, közigazgatást váltottak, a kolozsvári Nemzeti Színház direktora, Janovics Jenő olyan helyzetbe került, amely precedens nélküli. Hiszen az impériumváltásnak és következményeinek nem volt szakirodalma, mintája, előzménye. Így történt, hogy Janovics, kortárs minta hiányában, a Hamlethez nyúlt és a mű, illetve Tompa Andrea értelmezése szerint, a hamleti sors végigkísérte egész életét. Naplójában a direktor kijelenti, mintegy megfogadja: szembeszáll a hatalommal és nem engedi a színházat. Búcsúelőadásként a Hamletet akarták színpadra vinni, ezt azonban akadályozta, hogy Shakespeare drámája sosem volt ártatlan és önmagában értelmezendő, a Hamlet mindig is politikai mű volt. A könyvbemutatón a „meghalós cím” misztériumára is fény derült, ugyanis a Meghalni szabad idézet a direktor naplójából került elő. Amikor Janovics a kolozsvári főcenzorral tárgyalt arról, hogy hogyan lehetne mégis eljátszani a Hamletet, kiderült, hogy nem lehet elmondani a Lenni, vagy nem lenni? nagymonológot. Janovics megkérdezte a főcenzort, hogy ő Hamletként a színpadon meghallhat-e. A válasz a következő volt: „meghalni, azt szabad maguknak”.
Janovics hatalmas háttértudással rendelkezett Shakespeare-ről és a Hamletről, hiszen többször játszotta, rendezte és színháztörténészként kutatta is. Tompa Andrea kutatása során azt olvasta ki a dokumentumokból, hogy a hozzáértésnek és a tudásnak köszönhetően evidencia volt a direktor számára, hogy a hamleti utat fogja követni. A második bécsi döntés után, amikor Janovics Jenő zsidónak volt tekintendő, mindent megtett azért, hogy mentességet kapjon. Csakhogy nem azért, amiért elsőre gondolnánk: Janovics dolgozni akart. Mindent elkövetett, hogy a magyar állam égisze alatt szerephez, rendezési lehetőséghez jusson.
A könyvbemutató és a Meghalni szabad kötet tanulsága egyrészt, hogy Janovics Jenőt nem lehet eleget kutatni, mindig szolgálhat újdonsággal a legendás színházcsináló életpályája. Másrészt, ahogy a beszélgetés elején Lovassy Cseh Tamástól is elhangzott, kolozsváriaknak és Kolozsváron élőknek érdekes és fontos ilyen formában is találkozni a város színházi életének múltjával, hogy kontextusba tudjuk helyezni magunkat és azt, amink van.
