„Kezdettől fogva megbízott bennem Kurtág György”

– Egy korábbi interjúban olvastam, hogy felkérésre rendezte meg ezt a filmet, amelynek koncepciója az elkészítése során alakult. Mi volt az eredeti elképzelés, és mi lett végül belőle?

– A projekt 2021-ben kezdődött, akkor Gőz László, Ugrin Julianna és Fazekas Gergely megkerestek, hogy érdekelne-e egy film Kurtág Györgyről. Eléggé hezitáltam, mert felkérésre még nem készítettem filmet, de nyilván Kurtág neve annyira felcsillantotta az érdeklődésemet, hogy elmentem a találkozóra. Jelezték, szabad kezet kapok, de azt is elmondták, hogy nem olyan filmre van szükség, amely Kurtág legendáját tovább növeli, hiszen olyan alkotóról beszélünk, aki a klasszikus zenei világban élő legenda, és olyan „misztikum” veszi körül, ami nagyon kevés ember körül figyelhető meg. Kurtág egyértelműen a 20. századból itt maradt igazi mester. Az elvárásuk az volt, hogy alapvetően az embert próbáljam megmutatni, ami nekem nagyon szimpatikus volt. A következő lépés volt Kurtág György megismerése.

– Egyáltalán nem ismerte őt előtte közelről?

– Csak fényképekről és videókról. A zenéjétől elég távol tartottam magam. Érdekes módon más kortárs zeneszerzők zenéjét nagyon sokat hallgattam, például Ligeti Györgyöt, Arvo Pärt-et vagy Alfred Schnittkét, de Kurtág zenéje valahogy távol maradt tőlem. Ennek talán az volt az elsődleges oka, hogy a zenét sokszor úgy hallgattam, hogy közben elképzeltem alá egy filmet, vagy magát a zenét hangulatként képzeltem el. Sok zene működik így, de Kurtág zenéje nem, hiszen teljesen más. Nem lehet az ő zenéjét csak úgy háttérben hallgatni, például főzés közben, mert a kettő egyszerűen kioltja egymást. Tehát vagy a főzésre vagy a zenére figyel az ember, ugyanis Kurtág alkotásai teljes embert kívánnak.

– Érdekes, hogy a címben szerepel a töredék szó, hiszen Kurtág zenéje is töredékekből építkezve hoz létre egy új világot.

– Abszolút. Kurtág zenéje szerintem attól annyira koncentrált, és azért kívánja a teljes figyelmet, mert egyrészt művei nagyon rövidek, másrészt soha nem ismétel, még a szép dolgokat sem akarja visszahozni. Nincs benne az a vágy, hogy a jó és megismert dolgokat ismét hallgassuk meg. Nála mindig új dolgok kerülnek elő. A kultúra folyamatosan az ismétlésben él, és Kurtág ez ellen építkezik. Amikor találkoztam vele, egy 95 éves embert láttam, aki folyamatosan keres. Már önmagában rendkívüli volt ilyen idős embert látni, aki nem a múltjában él, s nem próbálja ismételni azt, amit már megalkotott, és egyszer jól működött, hanem új kifejezési formákat keres. Azt érzi, hogy még nem érkezett meg, folyamatosan hajtja egy megmagyarázhatatlan erő. Folyamatosan reflektál arra, amit csinál, újabb és újabb dolgokat keres.

– Kurtágot a jelenben mutatják meg, ezért nem egy tipikus portréfilm, a múltjából egyes fontos elemek röviden fel vannak villantva, de nincsenek benne sablonok. Ennek köszönhetően életműve és mindennapi munkája kerül előtérbe, illetve az, hogy miként dolgozik az őt felkereső művészekkel. Mikor jött rá, hogy ez a film így, és nem klasszikus portréfilmként fog működni?

– Majdhogynem eldőlt az első találkozáskor, amikor beléptem hozzá. Egy pici lakásban lakik Budapest belvárosában, a Budapest Music Centerben (BMC). A Kurtág házaspár csaknem egy évtizede költözött a BMC egyik tetőtéri vendéglakásába, ahol Kurtág most már csak egyedül él felesége halála óta. A lakásban félhomály van, mert csak egy tetőablak van, amelyen keresztül nem lehet látni a várost, hanem csak az égre lehet feltekinteni. A redőny is be van húzva, mindössze egy vékony fénypászma világít be. És Kurtág ott ül, ebben a térben, a zongora előtt dolgozik, vagy a fotelben olvas. Aki belép, rögtön megérti, hogy csendben kell lenni. Ott megszűnik az a fajta külvilág, amiből érkezünk, és egy rendkívüli belső világba kerülünk. Ez a tér picit klausztrofobikus, illetve az az érzésem támadt, mintha valakinek a fejébe, a gondolatvilágába kerültem volna. Olyan érzésem volt, hogy ott valami ismeretlen tágasságba és egyszerre szűkösségbe kerültem. Attól volt izgalmas, hogy ez a kettő együtt volt jelen, más idő- és térdimenzióba kerültem, amelynek közepén ott volt Kurtág, akinek az arca hihetetlenül érdekes. Minden tükröződik az arcán, nagyon erős érzelmi állapotokba kerül, s ezek az állapotok gyakran változnak. Ennek egyik oka természetesen az volt, hogy amikor megismertem, nemrég halt meg felesége, Márta, ezért azokra a hónapokra rányomta a bélyegét a gyász. Ennek ellenére engedte, hogy ott legyünk, és csendben figyeljünk. Ez nem üres idő volt, hiszen ő folyamatosan alkot. Számára nem létezik üres idő. Reggel felkel, s szinte folyamatosan késő éjszakáig dolgozik. Nyilvánvaló volt számomra, hogy az arca a legérdekesebb. Egészen rendkívüli az az intenzitás és elmélyültség, amivel dolgozik. Ő nemcsak zenét szerez, hanem munkásságának fontos eleme a tanítás is, a hozzá bejelentkező zenészeket tanítja, hogy miként kell megszólaltatniuk az ő zenéjét.

– Milyenek ezek a próbák?

– Naponta találkozik különböző nemzetiségű művészekkel, mindenkihez ugyanazzal a tisztelettel, fegyelemmel, szigorral és érzékenységgel viszonyul. Nagyon érdekes, hogy a zenészek maguktól jönnek, Kurtág pedig ingyen tanítja őket. Ez is egy különleges dolog, hogy valaki ilyen sok időt rászán az életéből ismeretlen zenészek tanítására, mert ezek a próbák elkezdődnek este hatkor, és sokszor éjfélig, vagy éjjel egy-két óráig tartanak szünet nélkül. Telefonon jelentkeznek be Kurtágnál, akivel időpontot egyeztetnek, illetve elmondják, melyik darabján szeretnének dolgozni. Amikor megérkeznek, a rövid bemutatkozáson kívül nincs semmilyen udvariassági kör, hanem egyből elkezdődik a munka. A zenészekben van egy erős kényszer, hogy megfeleljenek Kurtágnak, ami egyszerre szép és ijesztő, és sokszor megviseli őket. De aztán valamitől ezek az emberek újra és újra visszajönnek. Látszólag lehetnének a próbák bántóak is, mert ugyanazt az ütemet akár húszszor is meg kell ismételniük, de ez a kíméletlenség nem a másik személyének szól, hanem annak a pillanatnak, amelyben Kurtág szeretné elérni, hogy a zenéje minél hitelesebben szólaljon meg. Kurtág önmagával szemben is nagyon igényes.

– Mennyire volt nehéz meggyőzni a művészeket, hogy engedjék magukat filmezni?

– Nem volt nehéz, ami nagyon ritka lehetőség, hiszen a művészek megtiszteltetésnek vették, hogy Kurtággal egy filmben szerepelhetnek. Manapság ritkán engedik meg az emberek, hogy gyengeségükben lefilmezzék őket, ami fájó nekünk, filmeseknek, mert mindenki csak a szép oldalát akarja megmutatni. És maga Kurtág vállalja a gyengeségeit, ami már abban megmutatkozik, hogy tolószékes ember. A négy év filmezés során egyszer sem mondta nekem, hogy mit szeretne ezzel a filmmel, mit tegyünk bele, vagy mit ne tegyünk bele. Első pillanattól megbízott bennem. Bizonyos dolgokat viszont többször is elmondott, és ezzel a gesztussal mintha azt akarta volna tudatni, hogy mi az, ami fontos számára.

– Mit szólt a filmhez?

– A forgatás alatt nem kérdezett semmit, de tudtam, hogy nem lesz könnyű, amikor majd elérkezik a pillanat, és meg kell neki mutatni a filmet. Az első vetítésen rajta kívül ott volt a fia, Gőz László, a BMC vezetője, Ugrin Julianna, a film producere, Fazekas Gergely zenetörténész, és meghívtuk még Enyedi Ildikót, akinek a véleménye számomra fontos. A BMC-ben mutattuk meg neki a filmet, a vetítés után nagyon nagy csend volt, ami egy tipikus kurtági szituáció. Sose egyből kezdeményez beszélgetést, hanem előbb hosszú csendet tart, amelyben elemzi azt, amit látott vagy hallott. Mindenki várta, hogy Kurtág szólaljon meg először, senki nem merte megszakítani a csendet. Lehet, hogy öt percet tartott vagy kevesebbet, de nekem nagyon hosszúnak tűnt. Alapvetően semmilyen véleménynyilvánítás nem volt, hanem csak megfogta a kezem, és megrázta. Ebből azt éreztük, hogy jóváhagyta. Viszont néhány nap múlva felhívott Gőz László, hogy még egyszer szeretné megnézni Kurtág a filmet, de most már egyedül, s utána szeretne beszélni velem. Megijedtem, azt gondoltam, hogy azért mégis valami nem tetszik neki. Kettesben is nagyon hosszan ültünk egymással szemben az ő kis szobájában, és annyit mondott, megnézte még egyszer a filmet, s nagyon meghatódott.

– Több helyszínen forgattak, a filmbe a lugosi szál is bekerült röviden, ott egy kolindát forgattak a zeneszerző egykori iskolájában.

– A film nagy része a BMC-ben játszódik. Kurtág György onnan már nem mozdul ki, ennek ellenére, fontosak tartottam, hogy lépjünk ki ebből a keretből, ezért mentünk el a stábbal filmezni Lugosra és Herkulesfürdőre, ahol Kurtág a gyermekkorát töltötte, és ahol felnőtt. De voltunk a világ más pontjain is, ahol egyik darabjának éppen a nemzetközi bemutatóját tartották, így például a párizsi operaházba is eljutottunk, de voltunk a svájci Baselben is, ahol a legfontosabb 20. és 21. századi zeneszerzők, így a Kurtág műveinek kéziratát is őrzik a Paul Sacher Alapítvány föld alatti archívumában. De meglátogattuk Víkingur Ólafssont is izlandi otthonában, aki éppen Kurtág darabjaiból készítette el legújabb lemezét. A legfontosabb utunk viszont valóban a lugosi és a herkulesfürdői forgatás volt, ott töltöttük a legtöbb időt. Négy év alatt összesen háromszáz órát forgattunk, s ebből lett a kétórás film. Nagyon kevés került be tehát a filmbe, de a Lugoson töltött időnek köszönhetően sikerült jobban megértenem Kurtágot. Ő egy lugosi zsidó magyar családba született, többnyelvű környezetben nőtt fel, magyar az anyanyelve, de otthon mindenki beszélt németül, franciául is tanult már kisgyermekkora óta, és alapvetően román nyelvi környezetben élt. Bánságnak ebben a soknemzetiségű és többvallású kultúrájában nevelkedett – ami lényegében az Osztrák–Magyar Monarchia kultúrája is volt –, s ami a második világháború után teljesen eltűnt. Kurtág családja a háború alatt áttért reformátusnak, és ő maga egy darabig református lelkésznek készült, annyira komolyan vette az áttérést. Egyébként Temesváron abban a templomban volt kántor, ahol később Tőkés László lelkészként szolgált. A lugosi zsidóság megmenekült a deportálástól annak köszönhetően, hogy Dél-Erdély Romániához tartozott, de 1951-ben az egész közösség a rabbi vezetésével kivándorolt Palesztinába, ezért ma alig tíz zsidó család maradt Lugoson. Megemlíteném a lugosi zsidó hitközség vezetőjét, Ivan Blochot, aki fantasztikus ember. A már kihalt zsinagógában koncerteket szervez, és próbálja fellendíteni a település zenei életét. Vele forgattunk egy elképesztő jelenetet, amit csak nagyon röviden elmesélek, hiszen nem került bele a filmbe, de egyik legmaradandóbb volt számomra talán az egész forgatás alatt. Házában kialakított egy zeneszobát, ahova csalódottságában és fáradt pillanataiban mindig visszahúzódik zenét hallgatni. Beült a könyvespolcokkal telerakott szoba foteljébe, elindította a legcsodálatosabban szóló hifiberendezést, feltett egy Beethoven-zongoraversenyt, és abban a pillanatban elkezdett sírni, fél órán át potyogtak a könnyei, s közben hangosan magyarázta ennek a zenének a szépségét egyfajta eksztázisba kerülve. Ilyen emberekkel találkozhattunk a pici Lugoson a forgatás alatt...

(Az interjú a Bukaresti Rádióban elhangzott beszélgetés szerkesztett és frissített változata)