Munkácsy Mihály 1881-ben festett önarcképén már nem a bizonytalan ifjú, hanem a sikerekben megérlelődött férfi tekint vissza ránk. Az ábrázoláson a nagypolgári öltözet komolysága és mindenekelőtt az a szuggesztív, fürkésző pillantás ragadja meg a nézőt, amely egész személyiségét meghatározta. Ekkorra Munkácsy már túl volt első világraszóló diadalán: 1881-ben mutatta be a Krisztus Pilátus előtt című monumentális művét, amellyel Európa-szerte nevet szerzett magának. Így lett ez az önarckép nem pusztán egy festő arcmása, hanem egy beérkezett művész önbizalommal telt vallomása önmagáról. Ám a kép mögött ott rejlik egy küzdelmes élet árnyéka is. A kisfiú, aki 1844. február 20-án született Munkácson Lieb Mihály néven, korántsem egyenes úton jutott el a dicsőségig. A Munkácsy név csak jóval később, a hetvenes évek végén vált hivatalossá, s 1874-ben, Ferenc Józseftől kapott nemesi oklevele révén már az Y betű is rangot és méltóságot jelzett aláírásában.
Munkácsy Mihály korán árvaságra jutott, testvéreitől elszakítva anyai nagybátyjához került Békéscsabára. A rideg rokon nem támogatta taníttatását, asztalosinasnak adta, így a fiatal fiú kemény munkával és nélkülözéssel töltötte éveit. Naplójában maga írja, hogy sokszor hetekig nem evett mást, csak zsíros kenyeret hagymával – ugyanis a 19. században az asztalosinasok bére nem volt elegendő a mindennapi betevőnek. Legyengülése miatt hazakerült nagybátyjához Gyulára, ahol találkozott Szamossy Elek vándorfestővel. A betegágyon készített rajzai annyira megragadták a vándorfestőt, hogy alkotói pályára biztatta a fiút. A találkozás döntőnek bizonyult, Munkácsy elhatározta, hogy festő lesz. Mivel Budapesten még nem volt művészeti akadémia, külföldön kereste a tudást. Düsseldorfban, a német realista mesterek mellett sajátította el a festészet alapjait, s ott indult el azon az úton, amely később a magyar művészet legnagyobb alakjai közé emelte.
A francia realizmus hatása
A magyar földről Düsseldorfba került ifjú festőtanonc hamar magára talált a realizmus útján. A francia művészet új irányai ragadták meg, különösen azok a képek, amelyeket Gustave Courbet és Jean-François Millet mutattak be az 1856-os párizsi világkiállításon: a paraszti társadalom, a hétköznapok egyszerű hősei, a munka és a küzdelem valóságos ábrázolása. Ez a szemlélet döntően formálta Munkácsy pályakezdését.
Német mestere tanácsára kezdetben szerény, egyalakos kompozíciókat próbált, de rövid idő múltán már nagyobb szabású témák felé fordult. Így született meg első igazán nagy műve, a Siralomház I. (1870). A kép azonnal túlnőtt a tanulmányok körén, megjelenése komoly festői tudásról árulkodott, s egyenesen a Munkácsy-kultusz kezdetét jelezte. Nemcsak vevőre talált hamar, de a párizsi Szalon zsűrijét is elbűvölte. Az a tény, hogy a több mint háromezer beadott festmény közül a negyven díjazott egyikeként emelték ki a fiatal magyar művészt, szinte a lehetetlennel volt határos. A francia közönség egzotikumnak látta a magyaros témát: a középpontban egy elítélt betyár, akinek alakja egyszerre kelt együttérzést és elutasítást. A festményen finoman kibomlik a fény és árnyék játéka, az elítélt alakja, mellette a fal felé fordulva zokog egy asszony, talán a felesége, s körülöttük a bámészkodó tömeg – avagy a központi alak és a mellékszereplők, ami a festő sajátos kompozíciójává vált.
Ismétlődő portrék és bitümalapozó
Ahogyan Munkácsy művei nem mindennapi érzelmekkel szembesítik a szemlélőt, úgy maga a művész is rendhagyó módon hozta létre alkotásait. Már a karakterábrázolások is különös, izgalmas alkotói folyamatra utalnak, ugyanis pénzhiány miatt Munkácsy nem engedhette meg magának, hogy mindig modelleket béreljen, ezért a legváltozatosabb arcokat választotta ki, különböző jelmezekbe öltöztette őket, majd fotográfiát készített róluk, amely segítette a kompozíciók megalkotását. Nem meglepő tehát, hogy egy-egy jellegzetes arc több festményében is felbukkan, különösen a Krisztus-trilógia (Krisztus Pilátus előtt, Golgota, Ecce homo) darabjain.
A festő a sikeres műkereskedelem hatására saját munkáit másolni kezdte a részletek pontosságával, hogy minél több festményt kínálhasson eladásra. Ám a másolás nem csupán a piac fellendítését szolgálta: Munkácsy ráébredt, hogy az általa előszeretettel alkalmazott alapozó anyag gyorsan károsítja festményeit. Ez az alapozó, amelyet ő bitümnek nevezett, a realizmus és a romantika korának kedvelt vászonalapozója volt (festészeti bitumen), amely aszfaltbetonból, lenolajkencékből (firnisz) és különböző töltőanyagokból – például krétából, kaolinból, mészből és pigmentekből – állt össze. A bitüm sötét vásznat eredményezett, amelyen kiválóan visszaadható volt a fény-árnyék viszony. Munkácsy azonban hamar felismerte, hogy az alap nem bizonyul tartósnak, hiszen az idő múlásával az aszfalt magába olvasztotta a festékpigmenteket, így a festék lassan eltűnt a felületről. Ez történt például az Éjjeli csavargók I. (1872–1873) című művével is, ezért a 1880-as évekre teljesen elhagyta a bitümös alapozást.
A festő a szerelemben sem maradt adós a sorsnak, hiszen megismerte Cécile Papier bárónét, akit a férje halála után hamar feleségül is vett. Élettársa révén belépőt is nyert a párizsi nagypolgárság köreibe. Ettől kezdve festészetének iránya is átalakult, hiszen az addigi egyszerű, hétköznapi embereket bemutató témák fokozatosan háttérbe szorultak, helyüket a kifinomultabb, polgári igényeket tükröző kompozíciók vették át.
Cécile özvegyi öröksége biztonságos anyagi hátteret teremtett Munkácsy számára, amely lehetővé tette, hogy teljes mértékben a festészetnek szentelje magát. Ám nemcsak anyagi, hanem szellemi értelemben is társává vált: kritikáival, gondolataival és bátorításával aktív alakítója lett a festő pályájának. Az új társadalmi kör tagjaként, s immár a nagypolgári szalonok kiállító festőjeként, Munkácsynak másféle témákat kellett megálmodnia, hogy megfeleljen az új közönség elvárásainak. A szalonzsánerek iránt különösen nagy volt a kereslet, s ennek hatására fordult az irodalmi témák felé is. Így született meg a Milton (1878) című festménye, amely a vak költőt leányai körében ábrázolja.
Műkereskedelemtől a világszenzációig
A Milton megszületése után lépett színre Charles Sedelmeyer, a Párizsban élő, kivételes tehetségű műkereskedő. Nemcsak megvásárolta a festményt, hanem körútra indította: bemutatta a párizsi világkiállításon, Düsseldorfban, Münchenben, majd Amerikában és Bécsben is, ahol a siker nyomán Ferenc József nemesi ranggal tüntette ki Munkácsyt. Sedelmeyer ösztönözte a festőt, hogy forduljon a történelmi témák felé, s végül közös gondolatukból született meg a Krisztus-trilógia terve: egy olyan mű, amely nem pusztán vallási, hanem egyetemes emberi üzenetet közvetít.
Munkácsy először vonakodott, nem akart oltárképet festeni, Sedelmeyer azonban Krisztus emberi arcát kérte tőle. Így született meg a trilógia első darabja, a Krisztus Pilátus előtt (1880–1881). A monumentális alkotás bemutatása önmagában is művészi aktusnak számított. Mivel Munkácsy lekéste az 1881-es párizsi Szalon beadási határidejét, Charles Sedelmeyer pedig nem engedhette meg, hogy a festmény bemutatása egy évet halasztódjon, így saját palotáját alakította át, hogy a képet először ott láthassa a közönség. A grandiózus fogadóterem ablakait bársonnyal borították be, hogy teljes sötétség uralkodjon a helyiségben. A természetes fényt kizárták, és a festmény megvilágítását gondosan elrendezett gyertyák biztosították. A fénykévék pontosan kijelölték a kompozíció legfontosabb alakjait: Krisztus arcát, Pilátus tekintetét, Kajafás vonásait. A tömeget ábrázoló részletek ezzel szemben árnyékba borultak, így a jelenet drámai ereje még inkább felerősödött. A látogatókat nem engedték tíz méternél közelebb, a távolságot keleti szőnyegekkel, pálmákkal és dísznövényekkel alakították ki, amelyek mintegy díszletül szolgáltak. A néző így nemcsak egyszerűen egy festményt szemlélt, hanem úgy érezhette, hogy maga is ott áll Pilátus előtt, amikor Krisztus fölött ítélet születik.
A hatás e világon túli lehetett, egyesek imára borultak a kép előtt, mások kijelentették, hogy ez az ő Krisztusuk. A turnék során ugyanezt a varázst teremtették meg Európa és Amerika kiállító helyein, amely olyannyira megragadta a közönséget, hogy népszerűsége Munkácsy Mihályt a kor Európájának legdrágább festőjévé emelte.
