Gyermekpszichodráma: felszínre hozza a lélekben rejlő öngyógyító erőt

Kende Hanna 100 éves – olvassuk a konferencia plakátján. Azt gondolnánk, ilyen csak a mesében van. És mégsem! Madame Kende, a játszó néni (ahogy legeslegfiatalabb, három és fél éves páciense nevezte) ott áll előttünk – mintha csak a meséből lépett volna ki, vagy mi léptünk be a mesébe? – kedves mosolyával, erőteljes lényével. Az idő csak a fizikumán talált fogást, lelki-szellemi ereje töretlen, fáradhatatlanul és bőkezűen osztogatja szakmai tudását, tapasztalatát, amelynek alapja életigenlése, emberszeretete.

Minden embernek saját melódiája van...

– idézi Kende Hanna a könyve bevezetőjében Alfred Adler gondolatát. Hanna néni muzsikája 1925-ben kezdődött. A kolozsvári gyermekkor és a kamaszévek a történelem okozta disszonanciákkal folytatódott: 19 évesen deportálták, később, immár Magyarországon három évet töltött munkatáborban. Kérdésemre, hogy mi segítette, miből merített lelki erőt, hogy életének ezt a két legnehezebb időszakát túlélje, nagyon röviden, egyetlen zsidó szóval felelt: dafke. Csak azért is.

Szimfóniája következő tétele: Budapest – újrakezdés, Párizs – 1956, emigráció, de egyszersmind Párizs, Sorbonne. Az 1960-as évek elején kezdett el pszichológiát tanulni. Mint ismeretes, édesanyja, Becski Irén gyermekpszichiáter volt Kolozsváron, de az anyai példához hajlam és férje (Kende Péter szociológus, akadémikus – szerk. megj.) biztatása is társult, hogy Kende Hanna a gyermekpszichológusi hivatást választotta. Munkájáról és módszere kialakulásának történetéről így beszélt:

– A francia igazságügyi minisztériumban dolgoztam pszichológusként, a veszélyeztetett, bántalmazott, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó nevelési tanácsadó rendelőintézetben. Franciaországban létezik az ún. gyerekbíróság intézménye, amelynek az a feladata, hogy megóvja a gyerekeket a bűnözővé válástól. Vannak ún. gyerekbírók, akik azzal foglalkoznak, hogy felkutatják és nyilvántartják azokat a családokat, amelyeknek a gyerekeit ilyen veszély fenyegeti. A feladatra speciálisan képzett nevelő preventíven gondjaiba veszi a családot: rendszeresen ellenőrzi a család életmódját higiéniai és gyereknevelési szempontból, foglalkozik a gyerekekkel, megfigyeli, hogy esetleg nem bántalmazzák-e őket. Munkája során a nevelő számos olyan gyerekkel találkozott, akit a szülők elutasítottak valamiért, akit „rosszcsontoknak” tekintett a család, és az osztálytársai is kiközösítettek. Az ilyen gyerekek rendszerint provokálták a többieket, vagy verekedtek, vagy olyan rossz magatartásuk volt, hogy kiutasították őket az iskolából, így többször iskolát váltottak.

A csapatunkban volt pszichiáter, szociális gondozó, és az volt a feladatunk, hogy tájékoztassuk a gyerekbírót a gyerekek fejlődésének lehetőségeiről. Felállítottuk a diagnózist, és jelentéseket fogalmaztunk meg a gyerekbíróság számára. Egy idő után észrevettük, hogy a legveszélyeztetettebb, legrosszabbul induló gyerekeknek a nevelő által nyújtott pedagógiai segítség elégtelen. Úgy gondoltuk, többet kellene tennünk értük. Igen ám, de az ilyen gyerekekkel nem lehet egyéni pszichoterápiát folytatni, mert nem bíznak a felnőttekben, sőt félnek tőlük. Jobb, ha csoportban vannak. Franciaországban minden héten van egy iskolaszüneti nap, ezt használtuk ki. Klubszerűséget hoztunk létre, és egész napos foglalkozást dolgoztunk ki a problémás gyerekeknek. A nevelők elhozták azokat, akik messze laktak, a többiek egyedül jöttek reggel, és délutánig együtt voltunk, közösen ebédeltünk (egyesekre rájuk fért, hogy legalább hetente egyszer jóllakjanak). A közös étkezés fokozta a találkozások családias jellegét, ami igen fontos volt a gyerekek lelki egyensúlya szempontjából. Ez a mozzanat része lett a módszeremnek, de ma már kevesen és ritkán alkalmazzák.

Ezek után módszerének elméleti hátteréről kérdeztem Kende Hannát.

– Az anyám adleriánus volt (Alfred Adler pszichológus tanait követő, alkalmazó – szerk. megj.), tehát én már ka­masz­koromban találkoztam az adleri tanokkal. Később az adleri in­di­vi­du­ál­pszichológia adta nekem a legtöbb fogódzót abban, hogy hogyan lehet segíteni a gyerekeken.

Adler elméletének egyik alapfogalma a kisebbértékűségi érzés – folytatja Hanna néni. – Az emberek általában alacsonyabb rendűnek érzik önmagukat valamilyen szempontból: valaki lehet alacsonyabb vagy magasabb, mint a többiek, barna a haja, amikor szőke szeretne lenni, vagy fordítva, de mindenképp valamiben másnak látja magát, és azt a másságot negatívumként éli meg. A kisebbértékűségi érzés minden embernél veleszületett. Csak akkor van baj, ha ebből túl sok van. Ha a gyereknek kisebbértékűségi érzése van, másnak és magányosnak érzi magát, úgy nem tud élni, kitalálja hát saját negatív verzióját, agresszív énképet alakít ki önmagában. Ha ráadásul a felnőttek vele való viselkedése következtében rossznak, gonosznak, butának, szeretetre méltatlannak érzi önmagát, és elfogadja ezt a negatív énképet, akkor az nagyon befolyásolja, az egész életére hatással van.

Nem az a fontos, amit velünk tettek, hanem az, amit azzal kezdünk, ami velünk történt.

Adler abból indul ki – mondja –, hogy minden személy képes kiépíteni, kidolgozni a saját gyógyulását. Tehát nem én viszem a bölcsességet, hogy megmondom, mi a baja, és attól meggyógyul. Szerintem a gyerekek számára a betegségüket nem megneveznünk kell, hanem segítenünk kell őket abban, hogy kijátsszák magukból, mivel az sokkal kevésbé fájdalmas számukra. Az adleri pszichológia egyik legfontosabb tanítása, tétele az, hogy a gyermeki lélekben olyan erők lakoznak – a spontaneitás és a kreativitás –, amelyeket mozgósítva a gyermek képes meggyógyítani önmagát. Ezek az erők pedig a játékban tudnak a legjobban felszínre kerülni. Hiszünk abban, hogy a gyermek képes megtalálni azokat a témákat, kitalálni olyan történeteket, amelyeket eljátsszva a többi gyerekkel a csoportban, oldódhat a szorongása, és könnyebb lesz megváltoznia. Ha pedig képes az önmagáról alkotott képét átalakítani, akkor a családban és az iskolában is másként viselkedik majd. Például a magányos gyerek a többiek iránt szeretetérzővé, kapcsolatképessé válik, a vadóc, verekedős kevésbé használ tettlegességet konfliktusai kezelésére, és így tovább.

Kende Hanna módszere másrészt a Jacob Levy Moreno osztrák–amerikai orvos, pszichiáter által kifejlesztett felnőtt pszichodrámán alapul. Moreno egyetemi hallgató korában szívesen mesélt a Bécs parkjaiban játszó gyermekeknek, akik a meséket – gyermeki képzeletük, kreativitásuk és spontaneitásuk szabad szárnyalása révén kiegészítve, átalakítva – el is játszották. Mi több, Moreno is velük játszott. Ezek a találkozások akár a gyermekpszichodráma kezdeteit is jelenthették volna, ennek ellenére Moreno csak felnőttek számára dolgozta ki a módszerét.

– Franciaországban részt vettem morenói felnőtt pszichodrámaképzésen, azonban amit ott tanultam, a gyerekekkel való kapcsolatomban, a megértésük folyamán teljesen átalakult, amikor a gyermekpszichodrámába beépítettem. A módszerem pszichodráma technika, vagyis abból indul ki, hogy a gyermeknek ki kell játsszania magából a problémáit ahhoz, hogy túljusson rajtuk. Moreno egyenes úton közelíti meg a felnőttek lelki világát, például nyíltan rákérdez valakinek a szüleivel vagy a testvérével való konfliktusára, és azt lejátsszák úgy, hogy az illető vagy valaki a csoportból a testvér szerepébe lép. Ezt a technikát a gyermek-pszichodrámában nem érdemes, és nem is szabad alkalmazni, mert a gyerekben nagy bűntudatot vált ki, ha negatívan nyilatkozik a szüleiről (például kigúnyolja az anyját, vagy elmondja az apjáról, hogy iszákos). Moreno verbális jellegű technikái alkalmatlanok a gyermekdrámában, mivel – ahogy Alfons Aichinger német pszichológus mondja – „a gyermekektől nem várhatjuk el, hogy fantáziáikat, vágyaikat, gondolataikat és érzelmeiket a verbális kifejezésre korlátozzák, hisz minél fiatalabb a gyerek, annál hajlamosabb arra, hogy belső életét játékban, cselekvésben és dramatikus kifejezésben ábrázolja”.

Mondj egy mesét, hogy megértsem, mi bánt

A mese egyik legfontosabb funkciója minden korszakban és társadalomban: szimbólumokkal kifejezni azt, ami nyíltan nehezen elmondható. Ezáltal gyógyít. A hétfejű sárkány legyőzése, a legkisebb királyfi, a sok eszes szegénylegény vagy -leány, a varázserejű lények és tárgyak mind arra hivatottak, hogy a mesét mondó vagy hallgató a segítségükkel átélhesse: a nehézségek legyőzhetők, érdemes küzdeni a jó célért, a kitartás meghozza gyümölcsét. A mesének tehát énerősítő szerepe van: a mesehőssel azonosulva a gyerekek átélik annak érzéseit, és amikor végül a főszereplő győzedelmeskedik, attól bátorítást kapnak, hogy ez nekik is sikerülhet.

Hanna néni azt mondja, a gyerekek vezették rá a megoldásra, amikor történeteket kezdtek mesélni: „A cselekménynek rendszerint és látszólag nem volt köze a jelenükhöz, az életükhöz. Nem azt mondták, hogy »engem megpofoz az anyám«, vagy hogy »a szüleim nem értenek meg«. Nyíltan nem bírálták a szüleiket, hanem olyan történeteket találtak ki, amelyekbe önkéntelenül beleszőtték a problémáikat. Egészen más közegbe tették át a problémákat: állatos történetbe, tündérmesébe, vagy akár modern keretbe, fantasztikus, olykor szürreális jellegű szereplőkkel, cselekménnyel.” Például a mosolytalan, fáradékony, iskolafóbiás, pszichoszomatikus tüneteket mutató kilencéves kislány a közösen kitalált mesében a kagylóba zárt varázsgyöngy szerepét választotta, ami szép leánnyá változott, amikor a legkisebb halászlegény felhozta a tenger fenekéről. A tizenegy éves, agresszív, szabályszegő, senkit figyelembe nem vevő fiút gyakran bántalmazta az édesapja. Emiatt a gyereket bizonyos időre kiemelték a családból. A fiú a cirkuszból elszabadult, még nem idomított, vad oroszlán szerepét vállalta (saját apját jelenítve meg ezzel), amely a történet szerint nem vadult többet, miután visszakerült hozzá a kölyke. Tulajdonképpen a meséjükben burkoltan, szimbolikusan benne voltak a gondjaik, nehézségeik. A szimbolikus kifejezésmód nem egyszerűen azt jelenti, hogy a konfliktusok közvetlen megnevezésétől eltekinthet a gyermek, hanem új megoldási lehetőségeket kínál.

Játszd el a mesédet – megerősödsz a végére

A gyerekek számára a mesélésnél is jobb élmény, ha el is játszhatják, amit kitaláltak. „A gyermekjáték-pszichodrámát Európában elsősorban Moreno személyes tanítványai indították útjára. (…) Úgy vélték, hogy a drámai improvizációval Moreno egy nagyon régi hagyományhoz kapcsolódik: ahhoz a felismeréshez, hogy a színház esztétikai örömforrás jellegén túl nagy hatást gyakorol az emberi szellemre. Lehetővé teszi, hogy hozzáférjen a szakralitáshoz, önmagát és a természetes világot jobban megismerje, irányíthassa” – olvashatjuk Hanna néni könyvében. Hanna néni és munkatársai hamar rájöttek arra, a gyerekek játékában szükséges legalább egy felnőtt jelenléte – hogy a játék során ne szabaduljanak el az indulatok –, illetve, hogy meg kell tanulniuk a gyerekek játéknyelvét, hogy hasonlóképpen tudjanak válaszolni, amikor őket is bevonják a gyerekek a cselekménybe. Alapvető a szeretetteljes, elfogadó légkör megteremtése, mert csak ebben érezheti biztonságban magát a gyerek, ettől hagyhat alább a védekező viselkedése, ezáltal kezdhet barátkozni a társaival, és belemenni, beleélni magát a játékba.

– Amikor elkezdjük a pszicho­drá­ma­foglalkozást, a gyerekek tudják, hogy most nem a valóságban vannak, hanem csodavilágba kerültek, ahol azt találhatják ki, ami éppen eszükbe jut, azt játszhatják, amihez kedvük van, ők határozzák meg, mit játsszanak a többiek, illetve hogy végződjön a történet. Minden gyereknek lehetősége adódik, hogy a többiek támogatásával megteremtse a saját csodavilágát. A külvilág szabályai (részben) érvényüket vesztik, semmi sem áll útjában a gyermek fantáziavilága kifejeződésének, viszont az öncélú rombolás és az agresszív viselkedés nem megengedett. A játékban többek között éppen azt próbáljuk elérni, hogy a negatív magatartás és cselekvés átirányuljon, és az eredetére is fény derüljön.

Amint kialakul a csodavilág légköre, a gyerek varázslóvá válik. Odavarázsolja magát mindazokba a személyekbe, állatokba, növényekbe vagy esetleg tárgyakba, amelyek leginkább képesek az ő megélt képzeletvilágát, jellemének bizonyos aspektusait, életstílusát kifejezni. Minden gyerek egyszerre együtt is van a többiekkel, ezzel egy időben saját élményanyagát, érzésvilágát, problémáit is aktualizálja a történet kidolgozásában, a kijátszás módjában és választott szerepében.

Dramatistaként vidámnak kell lennünk, szeretnünk kell a gyerekekkel játszani (ez hamar szenvedéllyé válik), és bármilyen szerepet el kell tudnunk játszani, amit a gyerekek ránk osztanak. Én magam is voltam rossz anya, jó anya, cseresznyefa, medve, szamárfül... nehéz elsorolni, mi minden. A cselekménybe is bele kell avatkoznunk olykor, ha az valamiért elakad. Amikor az ember játszik a darabban, amelyben szerepet kapott, akkor a helyzet megkívánta viselkedésen túl azt is igyekszik kifejezni, amit esetleg a gyerekek még nem képesek, de éreznek. Azonban a dramatista csak irányítja a gyerekek játékát, miként a karmester a zenekart. A „muzsikát” a gyerekek szólaltatják meg. A terapeutának egyszerre kell figyelnie külön-külön minden gyerek játékára és a csoporttörténésre. A csoportban észrevehető az egyén fejlődése és a csoporté is.

Kende Hanna a könyvében leírja, hogy a pszichodráma terápiás hatásának kialakításában fontos szerepe van a katarzisnak, amely alatt ez esetben a feszültségek, a szorongások, a belső konfliktusok dramatikus feloldását érti. A gyermekpszichodrámában a katarzis előtt jelentkezik az örömérzés: a szorongó, problémás, önmaga nehézségeivel túlterhelt, hajszolt gyerek megnyugszik, saját játékos tevékenységében örömét leli, és ha alkotóvá még nem is, de alkotásképessé válik. A gyermekpszichodrámában a katarzis fő formája kétségtelenül a cselekvéskatarzis. A módszer cselekvésen keresztül juttathatja el a gyerekeket a katarzishoz, élményt élménnyel gyógyít.

A módszer szakaszai

Kende Hanna Gyermekpszichodráma. A gyermeki kreativitás öngyógyító ereje című könyve alapján a gyermekcsoport találkozásainak mozzanatai a következők:

• Bevezetés – a morenói felnőtt pszichodrámában az első lépést bemelegítésnek (warm up) nevezik, a gyerekek esetén – mivel problémáikból adódóan nyugtalanok, fokozott a mozgásigényük, nehezebben figyelnek a társaikra – inkább lecsendesedés (cool down), egymásra hangolódás szükséges, például rajzolás, festés, színezés által. Ebben a szakaszban valósul meg az átmenet a valóságból a mesevilágba.

• Témaválasztás – a mesejelenet kialakítása. Ez történhet egyénileg  – vagyis hogy egyik gyerek javasolja, és a többiek elfogadják –, de közösen is alakíthatják a cselekményt, minden gyerek a saját élettörténetének megfelelően járulva hozzá. A történet lehet látott vagy hallott mese részlete, filmből vagy videójátékból ihletődött, vagy ezek kombinációja, de akár álom vagy kitalált történet is.   

• Szerepválasztás – először a történetet javasoló gyerek választ, aztán a többiek. A pszichodramatistáknak is jut szerep: az, amit a gyerekek rájuk osztanak, vagy amit senki sem vállal. Szerepétől függően a felnőtt aktívabb vagy passzívabb, de minden esetben, amikor a gyerekek belső világából eredő elakadást észlel, szerepével összhangban beavatkozhat, mindig azt segítve, hogy a gyerekeknek lehetőséget teremtsen a kibontakozásra.

• Átöltözés – egyszerű jelmezek, kellékek használata elősegíti a beleélést, a szereppel való azonosulást (akár a színes papírkorona elég lehet ahhoz, hogy a gyerek királynak érezze magát). Az átöltözéssel a csoport és a dramatisták a történet eljátszásához szükséges hangulatot teremtenek.

• Lejátszás – biztosítani kell, hogy a gyerekek teljesen szabadon improvizálhassanak. Lejátszáskor gyakran módosul a történet az elmesélthez képest, de mindenképp ekkor születhet megoldás arra a problémára, amit előzőleg a történetben meséltek a csoporttagok.

• Kilépés – valamilyen hang (csengettyű, gongütés) jelzi a szerepjáték végét, majd a szereplők sorra bemutatkoznak – például ilyenformán: „Tigris voltam, Balázs vagyok” –, ez is segíti a gyerekek visszaérkezését a mesés világból, újra beilleszkedését a valóságba.

• Lezárás – a foglalkozás végén a gyerekek röviden visszajelezhetik, mi volt jó vagy rossz a közös játékban. (A módszer alakulása során ez a játék utáni közös étkezéskor történt, de a levezető szakaszának ez a formája általánosan nem terjedt el.)

Kinek ajánlott a gyermekpszichodráma?

• Kende Hanna és munkatársai először veszélyeztetett vagy bántalmazott, illetve hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoztak, később ők maguk, majd a tanítványaik kiterjesztették a módszert a különböző viselkedési zavarokkal (hiperaktivitás, agresszivitás, figyelemzavar, gátlásosság), pszichoszomatikus tünetekkel (szervi ok nélküli betegségtünetek, allergia, migrén), személyiségproblémákkal, szorongással, tikkeléssel küszködő gyerekekre is.

• A gyermekpszichodráma kis csoportos tevékenységet jelent, azaz két terapeuta foglalkozik legtöbb öt-hat gyerekkel. Az életkori sajátosságok eltéréseiből következően ötéves kortól 13–14 éves korig a gyermekpszichodráma, a 14 évesnél idősebbekre már a külön hozzájuk igazított kamaszpszichodráma az alkalmazható módszer. A csoport időtartama általában egy év, meghosszabbítható, a tanév kereteihez igazodik.

A gyermekpszichodráma célja

– Az egész terápia célja nem pszichológiai és nem orvosi jellegű, hanem azt szeretnénk elérni, hogy a gyermek fejlődjön, kellemes, optimista lénnyé váljon, aki bízik önmagában, teljesebb, és meg tudja valósítani önmagát. A gyerek a műhelyen belül, a pszichodrámcsoport biztonságos, elfogadó közegében felismeri, hogy ő kreatív, érdekes és értékes, más szóval megváltozik az énképe, az önbecsülése, egyszersmind a magatartása is, de ez az átalakulás csak akkor érdekes, amennyiben visszahat a valóságra, és az eredmény nem marad elszigetelten a pszi­cho­drá­macsoport belső világában. Tehát, ha arról a gyerekről, akit kiközösítettek az iskolában és rossz tanuló volt, kiderül, hogy mégis kedves, értelmes, és egész más képességekről tesz tanúságot, netalán a speciális iskolából normál iskolába kerül, teljesíteni tud az iskolai tevékenységeken, barátai lesznek, és mindezek révén megváltozik az egész életérzése, életstílusa – ez a cél.

A gyermekpszichodráma ugyanakkor preventív módszer arra, hogy a nehéz anyagi és szociális körülmények között élő, veszélyeztetett gyerekek ne váljanak bűnözőkké, hogy érezzék, másképpen is érvényesülhetnek, mint azzal, ha bántanak másokat. Hogy megértsék, nem az a mérték, hány embert tudnak megölni – mint manapság egyes videójátékokban –, hanem az, hogy mi mindent tudnak a társaikért tenni. Napjainkban annyi késztetés van, hogy ellenségeket találjunk a bennünket körülvevő világban. Segítsünk a gyerekeknek, hogy ők is segíthessenek a társaiknak.

A gyerekek változásigénye, vagy helyesebben saját sorsuk, életstílusuk megváltoztathatóságába vetett hite hosszú lelki folyamat eredményeként alakul ki, azonban a gyermek lehetőségei arra, hogy önmagáról helyes képet alkosson, még mindig sokkal nagyobbak, mint felnőttként, mert addigra a szokások megszilárdulnak, és nehezebb rajtuk változtatni – mondja Hanna néni.

„Jóvá tenni”, ez szójáték: jóvá tenni magát a gyereket, és jóvá tenni a vele történt negatív dolgokat.

A csoport szerepe

A gyerekek több különböző módon kerülhetnek pszichodrámacsoportba: intézményes keretben (nevelési tanácsadó), az iskola ajánlására vagy a szülő saját kezdeményezésére. Nagyon fontos, hogy a gyerek kezdettől fogva érezze, hogy bár nem saját akaratából ment pszichológushoz, a döntés nem helyette, hanem az érdekében történik. Bármilyen okból kerül a gyerek vagy kamasz a pszichodrámacsoportba, nagyon fontos, hogy szívesen járjon oda, kellemes élményt jelentsen számára együtt lenni a többi gyerekkel, fiatallal, és örömét lelje a dramatikus játékban. A felvételre csak a gyerek határozott igenlő válasza után kerülhet sor, ha a szülők is helyeslik, hogy a gyerek rendszeresen járjon csoportba.

Kende Hanna könyvéből idézünk ismét: „A csoporttevékenység célja, hogy a gyerek képes legyen változatos szerepekbe beleélni magát, hogy megvalósítsa egyéniségének, személyiségének addig rejtett lehetőségeit, dimenzióit. (…) Kialakul a csoporttudat, amely túlmutat a családi kereten, és segít a gyereknek önállósodásában, függetlenedésében. A csoportélmény előmozdítja a kölcsönös megértés és elfogadás légkörének kialakulását. (...) Aichinger szerint lényeges: a gyerekek összehangolják a szerepeiket, és ez csak kreatív együttműködésben valósulhat meg.” – A gyermekpszichodrámában a nárcisztikus, agresszív gyerekek is felismerik az együttműködés szükségességét. Adler pszichológiájának sarokköve: a közösségérzés érvényesítése a hatalomvágy ellenében. Tehát a pszichodramatikus játék elősegíti a szociális érési folyamatot – teszi hozzá Hanna néni.

A szülők is megváltoznak?

Mielőtt a gyereket felveszi a pszicho­drá­ma­csoportba, a pszichológusnak feltétlenül fontos elbeszélgetnie a szülőkkel, megismernie a család hátterét, történetét, struktúráját, szociális helyzetét, továbbá a szülőnek a gyerekkel kapcsolatos elvárásait, a gyerek tanulási, viselkedési, családi problémáit a szülő nézőpontjából, de a gyermek saját véleményét is mindezekről.

– Mi történik a gyerekkel a pszi­chodrámás életszakasza lezárulása után? Hogyan illeszkedik vissza a jó irányba megváltozott gyerek a lelkileg és viselkedésükben változatlan családtagok közé?

– A módszernek elsősorban az a feladata, hogy a gyerek megváltoztassa az énképét. A gyerek nem is tudja, hogy ő okos, a csoportban kell ezt felfedeznie, ott adódik erre lehetősége (például amikor rajzolnak, soha nem bírálják egymást, hanem próbálják felfedezni, hogy mit akart kifejezni a másik). A gyerekek azt hiszik magukról, hogy rosszak, mert azt mondják nekik a szüleik, a tanáraik. A szülők a negatív dolgokat mesélik el a pszichológusnak a gyerekükről. Olyankor megkérem őket, mondjanak valami jót is a gyerekről, mondják meg, mi az, ami jó benne. Gyakran előfordul, hogy a szülő erre nem tud válaszolni.

A szülőknek alkalmat kell adni arra, hogy a gyerekkel kapcsolatos gondjaikat megbeszéljék, feldolgozzák. Ezt nevezik a szülők kísérő terápiájának, amit minden terapeuta másképp old meg. Vannak rendszeres szülőcsoportok, amelyek párhuzamosan működnek a gyerekekével, de léteznek vegyes, szülő-gyerek csoportok is. Ezek időnként vagy rendszeresen együtt játszanak, vagy filmet készítünk, és megmutatjuk a szülőknek, milyen csodálatos gyerekük van, vagy a szülőknek játszanak. A szülők mindenképp a terapeuta szövetségesei kell hogy legyenek, hogy megértéssel, elfogadással segíthessenek a gyereknek a fejlődésben. Ugyanakkor a szülőket segítenünk kell abban, hogy megváltozzon a saját gyerekükről alkotott képük, és hogy megértsék: a gyerekük nem rossz, hanem utat tévesztett vagy útját kereső. A gyermek és a szülő egyéni változása magával hozhatja a gyerek-szülő viszony átalakulását, enélkül azonban a terápiás hatás nem szilárdulhat meg.

A gyerek, a világ és a játék

A digitális korszak előtt a gyerekek nem a telefont görgették naphosszat, figyelmüket nem a videójátékok kötötték le, hanem  papás-mamást, iskolásdit, doktorosdit stb. játszottak, a felnőttek világában látott-hallott mintákat, magatartásformákat utánozták. Ezáltal tanultak, és a játékba spontánul belevihették a családban átélt feszültségeiket, amit a játék során valamelyest levezethettek. Napjainkban ehhez szakszerű segítségre van szükségük.

– A mai gyerekek szeretnek-e és tudnak-e még meséket kitalálni, történeteket eljátszani, nem koraérettek-e? – kérdeztük Hanna nénitől.

– Nem vagyok biztos abban, hogy a koraérett a helyes kifejezés. Azt lehet mondani, hogy a videójátékok, a különböző digitális eszközökön található játékok teljesen lekötik őket, naponta több órát töltenek ezzel. Eleinte azt gondoltuk, ezt ki kell iktatnunk, más típusú történeteket kell tőlük kérnünk, mondván, hogy „semmi, amit olvastál vagy hallottál, az nem érvényes, ahelyett te találj ki valamit”. De aztán rájöttünk, hogy ez nem lehetséges. Vagy le kell őket szoktatnunk a digitális eszközökről, vagy felhasználni az identifikációs, azonosulási személyüket arra, hogy mást játsszanak. Én is részt vettem olyan történetlejátszásban, amelyben Supermannel azonosult a gyerek, de a saját problémáját játszotta ki. A gyerekek előbb-utóbb eljutnak a saját lelkükben arra a mélységre, ahol a problémájuk van, és ki tudják fejezni azt a modern hősök segítségével is. Felhasználják őket, azonosulnak velük, de spontán és kreatív módon megváltoztatják a történetet. Éppen ez az, amire szükségük van.

A módszer további élete

– A minisztériumban a francia kollégák között nem volt olyan nagy visszhangja a módszernek. Amikor nyugdíjba vonultam, elmentem Magyarországra, és az ottani kollégákkal kezdtem dolgozni. Magyarországon sokkal nagyobb volt az érdeklődés iránta, 1991-től kezdtem ott tanítványokat kiképezni. Később a tanítványaim által számos más országba is eljutott a módszerem. Ilyenek például Olaszország, Horvátország, Szerbia, Ausztria, Ruanda stb.

Romániában az első képzés 2006-ban kezdődött Kolozsváron, amit még két további képzés követett Erdélyben. Mintegy hatvan pszichológus és egyéb segítő szakember tanulta meg a módszert, körülbelül húszan a mai napig aktívak, gyermekcsoportokat vezetnek, népszerűsítik a módszert különböző fórumokon. A Kende Hanna Gyermek- és Kamaszpszichodráma Egyesület 2009-ben jött létre, hogy szakmai keretet adjon e tevékenységeknek. A módszert és az egyesületet elismeri a Romániai Pszichológusi Kamara.

– Reméljük, hogy nagyon sokan, akik részt vettek ilyen csoportban bárhol a világon, sikerült az életükön fordítaniuk a Hanna néni módszerével.

– Sajnos, az én volt gyerekeim közül kevésről tudom, hogy mivé lettek, de akikről tudok, az pozitív. Tehát felnőtt korukban megőrizték megváltozott énképüket, és úgy védekeznek a visszaesés ellen, hogy maguk gyógyítanak. Például egyik volt növendékem, akit nyomon lehetett követni, végül jelesen érettségizett, az oktatási minisztériumba került, és a menekült gyerekekkel foglalkozik, hogy azokat felzárkóztassa nyelvileg és iskolailag.

A konferencián nemzetközi pilot studyt mutattak be. A kutatás fő célja a gyermekpszichodráma hatékonyságának feltárása volt. A kutatást Román Mónika koordinálta a romániai gyermekpszichodráma egyesület részéről. A kutatócsoport vezetője dr. Barta Andrea, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa volt, tagjai pedig dr. Lazsádi Csilla, Szántó Bíborka, Szüszer-Nagy Tímea és Xántus Adrienn. A vizsgálatban romániai, magyarországi és olasz gyerek­-pszi­cho­dramatisták, valamint pedagógusok vettek részt. Összesen 207 gyermek adatait dolgozták fel szakemberi, pedagógusi és önkitöltős kérdőívek segítségével. Eredményeik szerint a gyer­mek­pszi­cho­drá­ma jelentős pozitív hatást gyakorolt a gyermekek alkalmazkodóképességére, csökkentette az érzelmi és internalizáló tüneteket (például a szorongást és a depressziót), a fiúk körében pedig a figyelemproblémák, az exter­na­lizáló tünetek és az agresszió is jelentősen mérséklődött. A kutatást a jövőben nemzetközi együttműködés keretében kívánják folytatni.

Újra összejöttek a „játszótársak”

Így nevezi kollégáit Kende Hanna, mivel módszerében a gyerekcsoporttal foglalkozó pszichológusok megfigyelő helyzetükkel és irányító cselekvésükkel egyidőben a szó szoros értelmében részt vesznek a gyerekek játékában szereplőkként. A konferenciára 167 játékos kedvű pszichológus érkezett tizennégy országból, és 24 műhelyfoglalkozást tartottak. Néhány cím a kínálatból: Mit szeretnél? – Tulajdonost. – Sérült szülők és erős gyermekek (Román Mónika, Szántó Bíborka, Román Sára, Románia); Beszéljünk közös nyelvet! Pszichodráma-családterápia (Mi­lena Mutafchieva, Bulgária, Stefan Fle­gels­kamp, Németország); Királyok találkozása – kreatív szerepjátékok kamasz­pszichodrámacsoportokban (Larissa Mo­gu­nova, Oroszország); Békából királyfi – az adleriánus gyermekpszichodráma gyógyító tényezői (Orbán Mária és Szőke Enikő, Románia); A serdülő-pszichodráma, Mérei Ferenc pszichodramatikus megközelítése és a playback-színház technikáinak ötvözése (Kiss György Ádám, Magyarország, Péterffy Csilla, Románia); Játsszunk eszesen – pszichodráma-foglalkozás különleges adottságú gyerekekkel (Poplăcenel Monica és Bocancea Anca, Románia).

A konferencia nyitónapján mutatták be Kende Hanna alapvető munkájának, a Gyermekpszichodráma. A gyermeki kreativitás öngyógyító ereje című kötetnek a román nyelvű változatát, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem égisze alatt működő Presa Universitară Clujeană Kiadó gondozásában. A könyv 2000-ben jelent meg először magyarul, majd franciául, angolul. Amikor Kende Hanna erdélyi tanítványai maguk is képzőkké váltak, igény támadt a román anyanyelvű szakemberek részéről a képzésre, ezzel egy időben szükségessé vált a könyv románra fordítása is. Többéves, nehézkes folyamat révén végül sikerült megtalálni a megfelelő fordítót, Koros-Fekete Sándort, aki elmondta, hogy munkája során a magyar kiadást vette alapul, de a francia változatot is segítségül hívta alkalmanként, és személyesen is nagy élmény volt számára. A könyv román nyelvi lektora Doina Gecse-Borgovan volt. A román változat éppen idejében, néhány nappal a konferencia előtt készült el.

A könyv néhány témája: a francia, illetve a német gyer­mek­pszi­cho­dráma kialakulásának története; a morenói technikák módosulása a gyer­mek­pszi­ho­drámában; a pszichodráma előtti és utáni beszélgetés, illetve foglalkozás a szülőkkel; a gyer­mek­pszi­cho­drá­ma fázisai, preventív és terápiás funkciói; csoportterápia bántalmazott, illetve magatartászavaros gyerekekkel; a csoport szerepe a gyerek szocializálásában; a pszichodramatisták szerepe. Kende Hanna elméletét, elveit számos konkrét eset elemzésével támasztja alá. A könyv végén gyermekrajzábra-mellékletet, valamint bőséges magyar, angol, francia és német nyelvű szakirodalmat is találunk.

A román változat érdekessége (a francia nyelvűhöz hasonlóan) az, hogy az első, magyar kiadáshoz képest új fejezettel bővült, amely a gyerekek szempontjából tárgyalja a virtuális világ kihívásait, illetve a gyerekekre káros hatásainak a gyermekpszichodráma eszközeivel történő semlegesítési lehetőségeit. Hanna néni élénken figyeli, érti a mai világot, és megosztja az olvasókkal tapasztalatát, miszerint a mai gyerekek élményvilágát meghatározó szereplők (filmek vagy videójátékok hősei) éppen úgy beépíthetők a pszichodráma-foglalkozásokba, mint a klasszikus mesefigurák, és terápiás értékük is ugyanaz: segítenek a feszültségek oldásában.

Hanna nénivel, lazábban

– Hogy érzi magát a konferencia után? Hogyan értékeli azt szakmailag? Mit tanított a résztvevőknek, esetleg mit tanult tőlük, ha történt ilyen? Feltételezem, hogy mindig tanul.

– Sok érdekeset láttam a konferencia alatt. Sajnos, nem tudtam mindegyik műhelyen részt venni, amelyiken szerettem volna, mert párhuzamosan zajlottak. Nem ezzel a szóval fejezném ki, hogy tanulnék, hanem hogy átélhető volt, ki hogyan játszik (ti. a gyerekcsoportot vezető pszichológus – szerk. megj.) A módszeren belül sokféleképpen játszanak. Nagyon érdekes találkozni a kollégákkal, megfigyelni, ki hogyan dolgozik, hogyan teljesítik ki, változtatják meg a módszert, illetőleg milyen új eszközöket vetnek be. Beleviszik a játékba a gyerekcsoport jellegét, a saját egyéniségüket és stílusukat. Nagyon érdekes volt ebből a szempontból. Számomra az volt az élmény, hogy mennyire összetartóak és odaadóak a kollégák.

– Van-e kedvenc helye a városban, ahová mindig elmegy, amikor itt van?

– Én egészében véve szeretem Kolozsvárt. Ha valaki kolozsvári, akkor mindig van valami kötelék. Nagyon nehéz részleteznem, hogy miért szeretem Kolozsvárt, de szeretek idejárni, mert ez az egyetlen olyan terep, amit ismerek, ahol eltájékozódom. Budapesten vagy Párizsban kevésbé. 

Engem Kolozsvár hazahúz, és amikor a kollégák javasolták, hogy itt ünnepeljük a századik születés­napomat, annak nagyon örültem.

Rábeszéltük a budapestieket, hogy ők is jöjjenek ide, és tartsuk közösen az ünnepséget. A Főtér szimbolikus hely, akármi van ráírva a Mátyás király szoborra. Tudom, mesélték, bizonyos időszakban nemzeti színűek voltak a padok, kicsit elütöttek a szokásostól... De hagyjuk ezt. Nagyon kedvelem a botanikus kertet, és az most megint nagyon szép.

– Mi foglalkoztatja mostanában szakmai téren?

– Ezekben a hónapokban a rendkívül gazdag Camus-irodalmat dolgoztam fel, olvastam, jegyzeteltem. Nagyon sok anyagom van ahhoz képest, amit előadtam (a konferencia második napján, az előadás címe: Albert Camus, a senki fiának trauma-rezilienciája, az individuálpszichológiai gyermekpszichodráma módszerének paradigmája – szerk. megj.). Camus élete a gyereket érhető legsúlyosabb traumával kezdődött: ez a hiányos anya-gyerek kapcsolat, a gyermeki én kialakulásának és kibontakozásának akadálya, elviselhetetlen szenvedés forrása. Camus mindezt feldolgozta a műveiben: Színe és visszája (L’Envers et l’Endroit), Az első ember (Le Premier Homme), Az idegen (L’Étranger), A félreértés (Le Malentendu), Caligula, rendre a közöny, az átlényegítés, az abszurd lelki hozzáállásával. Tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy egész életművét az anya-gyerek kapcsolata átalakításának szentelte. A Színe és visszája 1959-es kiadásának előszavában írta: „Teljes bizonyossággal tudom, hogy az ember alkotta mű nem más, mint hosszú útkeresés, hogy a művészet kitérői révén megtaláljuk azt a két-három egyszerű és nagyszerű képet, amely előtt először nyílt meg a szívünk valamikor.”

Felfedeztem, vagy felfedezni véltem, hogy Camus életútja és sorsa – azaz, hogy a nagyon nehéz családi és szociális helyzetből átdolgozta és kidolgozta önmagát az íráson, az irodalmi műveken keresztül – hasonlít ahhoz, amit mi igyekszünk megvalósítani a gyerekek számára, tehát hogy a rossz körülmények közül származó gyerek hogyan képes önmagából kijátszani, vagy önmagát átformálnia olyanná, aki érzi, hogy ő érvényes, jó ember, és hogy a saját magáról alkotott képe megváltozzék. A jóvátétel kifejezést szoktuk magyarul használni, ami nagyon gazdag: jóvá kell tenni, amit nem kapott, és önmagát, a saját önmegítélését kell megváltoztatni oda, hogy érezze, ő jó gyerek, és nem haszontalan és szerethetetlen lény.

Hanna néni mélylélektani szempontból elemezte Albert Camus műveit, ugyanakkor olyan szeretettel beszélt az íróról, mintha az édesanyja elégtelen szeretetétől szenvedő gyermek Camus Hanna néni valamelyik csoportjába járt volna.

Kende Hanna előadása befejezéseképpen édesapja, Hamburg József szemész főorvos szavait idézte, amelyek 1931-ben a Zsidó Kórház felavatásakor hangzottak el: „Halálunk után csak az él belőlünk tovább, amit nem tartottunk meg magunknak, amit kiszakítottunk magunkból, és a közösségnek adtuk.”

Az előadás végén felállva tapsoltunk.

– Kedves Hanna néni, köszönjük, hogy újra eljött Kolozsvárra, hogy beléphettünk a csodavilágába, érezhettük jóságát, derűjét, életszeretetét... Az Isten áldja meg, és tartsa meg sokáig erőben, egészségben, munkakedvben!

– Köszönöm szépen!